Népszerű bejegyzések

2009. december 26., szombat

Nem madaras: karácsony előtt

2009.12.24.

Tegnap elindultam Valenciából, az őrült városból egy kis magyarországi pihenés miatt. Most itt ülök Barcelona repterén, reggel 7 óra van, lassan lehet becsekkolni. Kicsit nehezen tudom forgatni a fejem, mert kissé elaludtam a nyakamat. Már délután eljöttem Valenciából, mert karácsony előestjét barcelonai városnézéssel akartam tölteni. Ez össze is jött, már kora este itt voltam és utána a várost jártam egy darabig. Aztán sajnos eredeti tervemet, mely szerint ezt az éjszakát egy diszkóban vagy egy bárban akartam átvészelni, anyagi megfontolásokból fel kellett adnom. Hostelben sem akartam megszállni, tizenvalahány eurót kicsit sokalltam pár óra alvásért, úgyhogy maradt az a lehetőség, hogy eggyel megnövelem a reptéren átcsövezett éjszakáim számát. Az utazáshoz megszavaztam magamnak öt euró luxuskeretet, amiből végül is egy olcsó baileys utánzatot vettem altató gyanánt. Reptéren azért nem megy olyan könnyen az elalvás, néha nem árt kicsit rásegíteni. A műbaileys hatott, aludtam vagy öt órát néhány, talán kelet-európai útitárs társaságában a terminál várójában. A padleosztásnál sikerült egy olyat kifognom, amin még elfeküdni is el lehet, úgyhogy mákom volt. Persze amikor kimentem cigizni, valaki egyből befeküdt a helyemre. Mivel türelmes ember vagyok, türelmesen megvártam, amíg valaki más, előnyösebb fekvésű vagy kényelmesebb padon alvó csávó megy ki cigizni aztán befoglaltam a helyét.

Most már felkeltem, meg kell innom ezt a krémlikőrt, a gépre nem vihetem fel, kiönteni meg kár lenne. Páran biztos hogy alkesznak néznek most a reptéren, amikor a mercadonás zacsiból előkapom az üveget és nagyokat húzok belőle, de nagyon finom.

Barcelona egy király nagyváros. Bejön. Amikor jövök majd vissza a karácsonyi pihenés után, sanszos, hogy pár napot majd eltöltök itt.

Arra gondoltam, hogy mivel az utóbbi időben úgyse volt túl sok időm blogot írni, és most van még bő két órám a felszállásig és kábé másfél deci krémlikőröm is van még, írnék pár sort az utolsó valenciai hetemről.

Csütörtökön meguntam a szervezkedést, meg hogyha valamit leszervezünk, az végül sose úgy lesz, ahogy megdumáltuk és akkor meg utána én vagyok a köcsög és mehet a magyarázkodás. Szóval bekevertem magamnak egy erősebb adag kalimocsót, aztán megindultam botellonra egyedül, gondolván, hogy majd lesz ahogy lesz, most csak felemelem a kezem, becsukom a szemem, azt majd valami csak kisül a dologból. Így is lett. Először helyiekkel haverkodtam, egyiküknek volt valami étterme a környéken, és még szép lány is volt az illető, tehát jó lett volna maradni, de aztán összefutottam Stefanoékkal és inkább velük tartottam. Semmi vicces dolog nem történt az este folyamán, de a Botellon most is nagyon jó volt, ismét megint majdnem annyian voltak mint szeptember végén.

Szombaton reggel rájöttem, hogy rajtam kívül még valaki használja a fogkefémet. Nagyon meg sem lepődtem és inkább nem kezdtem el kérdezgetni, hogy ki használja és mire, mert vannak olyan dolgok amiket nem érdemes nagyon firtatni. Most megelégedek azzal a gondolattal, hogy reményeim szerint az egyik lakótársam használja, és nem pedig az egyik ideiglenesen beköltözött srác. Valamint bízom benne, hogy rendeltetésszerűn használja nem pedig valami másra. Inkább nem akarok megbizonyosodni arról, hogy tényleg így van-e. Jobb a boldog tudatlanság. Ezt megtanultam ebben a lakásban. Ha valami furcsa dolog történik, és nem értem, hogy miért történik, akkor sokkal jobb az úgy nekem, ha nem akarom kideríteni a miérteket és hogyanokat, csupán hagyom, hogy csinálják a srácok amit csinálnak. Ha útban vagyok, akkor úgyis szólnak, ha pedig befejezték, akkor azt előbb-utóbb észreveszem. Csak nem szabad elkezdeni kérdezősködni, ez az egyetlen szabály.

Este megrendeztük a harmadik házibulit a héten. Az elsőhöz képest határozottan csendes buli volt. Vettünk egy hatkilós disznót és azt sütöttük meg, mivel Alannak, a mexikói lakótársamnak ez egy nagyon kedvenc kajája és elvileg most neki volt a szülinapja. Mivel az ő szülinapja volt, a vendégek többsége dél-amerikai volt, közülük is a mexikói community tagjai voltak a legtöbben. Meg kell mondjam, igazán csípem a dél-amerikaiakat. Alan révén az elmúlt pár hónapban megismerkedtem jó néhány mexikóival, brazillal, ecuadorival, hondurasival, stb. Nagyon nyitott, vidám és őszinte emberek. Annak ellenére mondom ezt, hogy az egész dél-amerikai cserediák közösség azon röhög ahogy bizonyos szavakat kiejtek spanyolul, de ezt leszámítva tényleg csipázom őket. Elsőre kicsit furcsának tűnhet, hogy amikor vendégségbe jönnek és azt mondod nekik, hogy érezzék otthon magukat, akkor tényleg teljesen, talán kicsit túlságosan is otthonérzik magukat, de ha te mész vendégségbe hozzájuk akkor ők ugyanezt várják el tőled. Nagyon vendégszeretőek és nem csak akkor tudják magukat jól érezni, ha isznak. Tegnap például akik még maradtunk a lakásunkban plusz egy-két ember (egy brazil és egy olasz srác, akik beköltöztek hozzánk a karácsony előtti két éjszakára, valamint Betti), vendégségbe mentünk vacsorára egy dél-amerikai lakásba. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy nem igazán volt meghirdetve vacsora és tökre nem vártak minket. Sebaj, mosolyogva fogadtak, a rejtett készleteiket elénk tették, aztán átengedték a konyhát Alanéknak, a lakótársaimnak hogy megcsinálhassák a vacsit. Ahhoz képest, hogy nem volt senki sem meghívva, egész jó kis este kerekedett a dologból. Még nálunk Bettivel csináltunk egy igazán király parasztos rántottát magyar alapanyagokból, amit természetesen magunkkal vittük a vendégségbe. Számunkra kicsit szokatlan módon, tortillával, csipős szósszal és valami tortillába való húsos fogással fogyasztottuk el a rántottát friss kenyér helyett. Többen megdicsérték, úgyhogy lehet, hogy csak szerintem ütötte kicsit durván a rántotta a mexikói kaját. A vacsi után spanyol activityt játszottunk, ami azért annyira még nem ment, de nembaj, majd legközelebb.

Najó, lassan indulok, a krémlikőr is elfogyott, meg lassan lehet becsekkolni, úgyhogy azt hiszem mostanra legyen elég ennyi. Ezt a bejegyzést majd otthonról feltöltöm.


Már be vagyok csekkolva. Itt ülök a váróban. Érzem a krémlikőrt. Nem örülök neki. Most mondták, hogy minimum öt órás késéssel indul majd a gépünk. Nem csipáz engem ez a karácsonydolog. Jó esetben hat körül hazaérek. Tényleg csak szenteste lesz a mai karácsonyozásból.. Nem baj, legalább a takarítást megúszom így. Meglepő módon nincs lincshangulat a váróban, mindenki türelmesen vár. Egy-két magyar kicsit idegeskedik, de a spanyolok elég lazán veszik a dolgot. Engem sem nagyon érdekel, hogy kicsit késünk, jól eldumálgatok néhány itt lakó magyarral. Megbeszéljük, hogy kicsit ciki, hogy pont szenteste előtt van ez, de inkább csak poénkodunk és próbáljuk kideríteni, hogy hol lehet rágyújtani. Hamar kiderül, hogy sehol. Csabi, az itt élő apuka úgy határoz, hogy neki nem ér meg egy biztonsági átvizsgálást egy szál cigi, úgyhogy ő marad. Én inkább bevállalom ezt a félórás procedúrát egy cigiért. Végül is van időm. Miután visszajöttem vettem egy szendvicset abból a nyolceurós kuponból, amit a reptér adott a késés miatt. Egész sok itt a szép lány. Lehet ismerkedni kellene, ez talán ideális terep erre a célra. Mondjuk lassan leesik, hogy egy padon alva töltöttem az éjszakát, nem kicsit vagyok borostás, bő két napja nem fürödtem, valószínűleg enyhe aldehid szagom van, és ugyanabban a ruhában vagyok már egy jóideje, tehát a csajozást mára inkább pihentetem. Mielőtt még elmúlna a krémlikőr hatása, el kellene mennem szunyálni az egyik vaspadra. Ezelőtt azonban egyetlen dolgot még szeretnék megejteni:

Mindenkinek Kellemes Ünnepeket kívánok!

2009. december 23., szerda

Nem madaras: pár nap tél

2009.12.17.

BZ, Rita és Zsombi jártak nálam látogatóban a hétvégén. Szétmadarásztuk az agyunkat. Kicsit nehéz volt összekombinálni a négy nap madarászást négy éjszaka bulizással, de többé-kevésbé sikerült. Egyedül utolsó nap nem sikerült elindulnunk madarászni miattam, mert Zsombival reggel fél hét körül tértünk nyugovóra egy igazán zsír és kissé vad szombat éjszaka után és engem nem tudtak felkelteni. Mondjuk zsinórban a negyedik bulinap volt a héten, de Zsombi akkor is fel tudott kelni, csak én nem. Zoliék kicsit belenyúltak a rosszidőbe, mert mielőtt itt voltak még sohasem volt olyan szar idő, mint kinttartózkodásuk utolsó két napján. Nem azért használtam a szar jelzőt az időjárásra, mert nem tudok egyéb jelzőket a rosszidőre, hanem mert tényleg szar volt az idő. Madarászvendégeim egy bérelt autóval érkeztek és velük tarthattam, így végre távolabbi helyekre is eljuthattam és újabb fajokat is láthattam. Köszönet érte! Köszönet illeti Tonit is, aki egyik nap végig guideolt minket, valamint hasznos tanácsokkal és térképekkel látott el minket. Köszönjük, Toni! Még várok egy kis élménybeszámolót a hétvégéről, majd ha megérkezik feltöltöm szép képekkel.

Hétfőn Zoliék hazamentek és ma végre négy nap nyolc fokos dermesztő hideg után visszatért a tavasz Valenciába, az őrült városba. Négy nap télikabát után végre ismét vissza lehetett venni a nyárikabát. Már csak egy hét van karácsonyig, ezt mindenki érzi. A suliban most van az utolsó nagy hajtás, ebben a két hétben kell a legtöbbet tanulnunk. Ugyanakkor a diákok többsége hazamegy majd ünnepelni, valaki vissza sem jön. Akik jövőre már nem itt folytatják, rájöttek, hogy már csak egy hétig tart a móka, úgyhogy igyekeznek kihasználni az utolsó pillanatokat, csak a tanulás kicsit megmérgezi a lazulást. Emiatt mindenki csak néhány órákat alszik naponta, hogy jusson idő mindenre. Mindenki érzi a végét, de ebben az őrült, kiélezett, eszeveszett, hajtós rohanásban, ami most a napjainkat jellemzi, nem jut idő az igazi búcsúra. Ha bemegyek a suliba, nincs benne a levegőben a búcsúhangulat, mindenki csak rohan, dolgozik, tanul és persze néha bulizik. De jó ez így, még ebben a kifordult, őrült, kifacsarodott, kimerítő, fárasztó, száguldó életvitelben sem lehet mindig minden úgy, ahogy jó lenne. Itt sem szólal meg mindig a sopronisdoboz, hogy nyertél egy kocka sopronit. Na ez fos hasonlat volt, de jobbra most nem futotta, majd később kitalálok valami jobbat.

Janicimborám ma megy haza karácsonyozni, én majd csak szerdán. Néha kicsit hiányoznak az otthoni dolgok, de szívesen maradnék is. Ami biztos, hogy bár nagyon szívesen tölteném itt a karácsonyi szünetet, de jól fog esni egy kis pihenés otthon, heti négy buli és kötelező napi tanulás nélkül, meg nagyon jó lesz két hetet eltölteni egy olyan lakásban, ahol nem négy disznó lakik rajtam kívül. Ami itt van nálunk, az már tényleg kezd kicsit sok lenni. Mára odáig jutottunk, hogy gyakorlatilag vagy én takarítok, vagy senki, de már kezd elegem lenni abból, hogy öt ember után pucoljam ki a kéglit. Nem vagyok a faterjuk vagy az anyjuk hogy megcsináljam helyettük. Már ha megkérem őket, hogy takarítsanak fel valamit, akkor vagy leszarják, vagy mondják hogy majd holnap vagy pedig kiakadnak, hogy olyan vagyok mint egy tábornok. Kapják be. Jófejek meg minden, de ez a hozzáállás kicsit kezd már ráhúzódni a kapcsolatunkra. Előbb-utóbb csak elhelyezek majd valami kis meglepetést a párnahuzatukba és most nem szaloncukorra gondoltam. Kicsit hisztisnek tűnhetek, pedig nem vagyok az, csak egy picikét másnapos, de látni kéne hogy néz ki ez a lakás és akkor mindenki megértené, hogy miről beszélek.

Ennyi rizsa után rá is térnék a lényegre. Mivel az utolsó hetekben járunk, ezért az alkoholvonat menetrendje kicsit megváltozott, mostanában már kedden elindul. Nem kell rosszra gondolni, mostanában csak napi egy-két söröcskét hoz a vonat.

Most kedden rendeztünk egy kis szülinapi házibulit, kábé harminc résztvevővel. Volt olyan játékos, akinek nem csak két sört hozott a vonat, hanem kicsit többet, illetve jóval többet. Asszem az utolsók reggel hatkor mentek el innen, kivéve Pedrot, mert ő 11 körül tudott csak felkelni. A buli király volt, csak lehet, hogy a szomszédoknak nem tetszett annyira, mert Alan felfújt százötven minilufit és beeresztette őket a szalonba, ahol mindenki azokon lépkedett és ez ment hajnali hatig, szóval tuti senki sem aludt a házban. Itt se lesz több házibuli. De ez a mostani egész zsírra sikeredett, mindenki jól elvolt, reggel ötig buliszinten csapattuk, utána már csak dumálgattunk. Semmi extra nem volt, talán a buli fénypontja az volt amikor a konyhában a padló a kiborult folyadéktól átváltozott egy csúszós placcá és azon jégtáncoltak a népek. Persze az állandó cserediákmulatság, káromkodásokra megtanítani egy másik nemzetiségű diákot és utána felmondatni vele kamerára, az most is ment. Ezen mindig jót lehet röhögni. Az elmúlt három hónapban nem sikerült megunni és szerintem nem is fogjuk. Ezen a bulin portugálul tanultam egy-két új kifejezést. Ötletem sincs, hogy mit tanítottak nekem, de aki tudott portugálul, azoknak nagyon tetszett.

Egyedül Pedro és az ünnepelt durrantott be erősebben, mi inkább tényleg csak egy-két nagy sört ittunk meg hosszan elnyújtva. Szobatársam összejött egy olyan gádzsival, hogy az brutális. Szavazás nélkül is ő volt a buli nője. Aztán bevitte a szobánkba az ágyára, illetve az ágyán lévő szennyeshalomra (ilyen jó nő, és tökre nem érdekelte a kupi meg a szag, tehát vagy a franciák is igénytelenek, vagy nemtom), és emiatt végül is kiszorultam a szobámból. Pedro meg ugye már négy fele eldobta a kanalat, és utána megtalálta Greg ágyát és bele is feküdt. A nappaliban meg a helyi srác Borja fűzte a nagyonjó francia buxa barátnőjét, tehát a végeredmény az lett, hogy hárman maradtunk Alan egy szem ágyára. Végül is Alan megvárta amíg Borjáék leléptek, aztán befoglalta a kanapét.

A szerdai szokásos őrültszerdára csupán Janicimborám és egy lengyel csaj érkezett, de később beugrott Zsuzsi is, majd befutott még kábé nyolc-tíz ember. Ennyit arról hogy nem lesz itt többet házibuli. Mondjuk ez nem is volt igazi házibuli, kettő felé megindultunk szokásos célpontunk felé egy közeli kis lyukba. Ott jól elvoltunk, utána a lengyel lányt megpróbáltam hazakísérni, de végül nem sikerült. Szerintem köze lehet ennek ahhoz, amit az egyik nagyon jó barátnőjével csináltam az elmúlt időszakban. Alapvetően egy tisztességes udvarias gyereknek tartom magam, vagy legalábbis az igyekszem lenni, de néha úgy alakul hogy nem látszom annak. Néha úgy hozza a sors, hogy olyanokat teszel egy lánnyal, amitől olyanná válsz, mint azok, akik miatt a luvnyák minden csávót rohadéknak tartanak. Na mindegy, eddig se nagyon írtam a csajozós sztorikról, úgyhogy most sem fogok. Az este tanulságát azért leírnám, hogy a jövőben is emlékezzek rá: lehet, hogy nem a legjobb ötlet ráhajtani annak a barátnőjére, akivel csúnyán kibabráltál előző héten.

Ádám bejegyzése: Ez tényleg egy „őrült város”!!!

Már írtam annak a hétvégének a madaras részéről, amikor Ádám meglátogatott. Hát mit mondjak, a soproniakat nem kell félteni. Szerintem megmutattuk, hogy kell csapatni. Megmutattuk, hogyan lehet az éjszakázást és a madarászást párhuzamosan csinálni. Király hétvége volt, nagyon jól éreztem magam!. Íme Ádi bejegyzése az itt töltött pár napról:

2009.12.04.

A 6 órás busz út után végre megérkeztünk Valenciába 2 erasmusos lleidai kolleginámmal. Dani bácsi már várt ránk, de hamar le is lépett, mert zh-t írt a szegény, így ő csak később csatlakozott hozzánk. Addig én a csajokkal nagy örömömre shoppingoltam egy jót”…

Miután Danival megtaláltuk egymást valencia egy másik felén, ahol ők laktak, addigra már jócskán estére járt az idő.

Vásárlás az esti partyra a jó öreg Mercadonában, vacsora és már indult is a szekér. A forgatókönyv ismerős volt Lleidából: Minél több szesszel oltani szomjunkat még otthon a filléres nedűből, majd irány az ingyen diszkó!:-)

Hatalmas party volt, bár menet közben elhagytunk egy ingyen pia jegyet is, ami azért nagy hiba volt, de még mindig kisebb veszteség, mint vendéglátóm pénztárcája iratostul…J (bocs Dani, ezt ne tudtam kihagyni, annyira abszurd…)

Másnap reggel 8-ra már vártak is ránk a helyi guide-ok (Toni Alcocer és Bosco Dias), Dani barátai, akik a maroknyi valenciai madarász csapat magjai voltak.

A hír a sarkantyús pityerről még a másnaposságot is elfeledtette velem, pedig 3 óránál többet nem aludtam aznap éjjel.

2009.12.05.

Elsőként Albuféra legnagyobb tavára néztünk ki, ahol min. 10 ezer kacsa tartózkodott. Itt leolvastunk egy olasz gyűrűs kenti csért, láttunk 11 bütykös ásóludat, aztán irány a sarkantyús pityeres platz, vagyis a tengerpart. Gyönyörű homokdűnék, egészséges vegetáció és Daninak köszönhetően meglett a pityer is. Többször szólt, 20-30 méterről fotóztuk, király volt. A hangja a házi verébhez hasonlít röptében, farkát gyakran billegette. Egyebek: a sarkantyús pityeren kívül nekem új faj volt a szula (4-5pld), alka (2pld), baleári vészmadár (2-300pld). Volt itt kb. 100 nagy sirály, köztük egy baleári gyűrűs (piros) madárral, amit nem sikerült lavarrni. Sok hering, pár danka, 28 parti lile, 6 fekete réce, 46 ezüstlile, 20-30 fenyérfutó, 422 havasi partfutó, 130 apró partfutó, 3 jó kései sárga billegető, 2 búbosbanka, rengeteg szirtifecske, 10-20 kenti csér…

Utána a rizsföldekre mentünk, ahol 4 holland gyűrűs heringet olvastunk le a kb. 200 madárból. Továbbiak: cca. 15 ezer danka, 400 bíbic, 30 aranylile, iszonyat mennyiségű kis kócsag és pásztorgém, 1 ad törpesas (nekem 2. Spanyolországban), 2 réti cankó, 1 erdei cankó, 9 nagy póling, 3 sárszalonka, 20 pajzsoscankó, ezüstsirály 1 (2. teles), ami itt raritie-nek számít!…Pár sikertelen próbálkozás gyűrűs sirályokra, mivel a területen elég intenzív vízivad vadászat folyt…L Nagyon élvezetes madarászat volt, komoly mennyiségekkel és új fajokkal!

Visszaérve Valenciába Danival, a „hiper-szuper” épületek tetején volt pár tucat sárgalábú, átnézve őket 2 színkombinációsat szedtünk le a turisták nagy meglepetéséreJ

Este a csajok már átköltöztek Danihoz a Student Hostel-ből.

Jóformán másnaposan vágtunk neki az éjszakának a török Mervével és a német Carolinnal, akik tényleg nagyon rendesek voltak. (itt mindenki azt gondol, amit akarJ)

Egy cseh-lengyel házibuliban találtuk magunkat néhány magyar és francia társaságában. Jó kis albérlet volt, a konyha tele alkohollal, igazi erasmus flat! Meg kell, hogy mondjam: Tetszett!

Itt megalapoztuk a rövid távú jövőnket… Daniéknak olyannyira sikerült ez az alapozás, hogy mit ad Isten a diszkótéka felé menet találtak egy bevásárlókocsit az utcán….folytassam, vagy mindenki tudja mi következett……J Igen, Dani, betyár Jani és még egy-két félnótás ki is próbálta a járgányt és sikerült egy üveg minőségi Hacendado, Vega Cristina névre hallgató, remek évjáratú palackos bort összetörniük…

No, miután valahogy lemaradt tőlünk a toliga, nagy nehezen hajnal 3-ra oda is értünk a buli helyre. Itt aztán elszabadult a pokol. Italozás, bárszéken táncolás, hányás (engem lehánytak, de nem tudom ki volt, mert később vettem észre)….

Hajnal 5 és 6 közé teszem azt az időt, mire valahogy taxival hazakeveredtünk, józanul persze!

Délután egykor azért sikerült kikászálódni az ágyból, aztán a csajok leléptek, így a kaja után már mentünk is seewatchingolni bicajjal.

2009.12.06.

Erős szél fújt, de azért így is láttunk pár jó fajt: 2 nyári lúd (nagyon jó faj itt!), 5-6 barna rétihéja húzott alacsonyan a víz felett, 2 ad korallsirály, min. 10-15 szerecsen, 500-1000 danka, 3-400 sárgalábú és hering vegyesen, 2 hegyi billegető, sok kenti csér és egyebek.

Az örvös bukókat sajnos nem láttuk. Hazatekertünk a szembeszélben, aztán kaja és egy közös pálinkázás magyarosan, de csak módjával.

Fél kettőkor hulla fáradtan a pótvacsi után tértünk nyugovóra.

2009.12.07. Albuféra

Ma reggel is 8-kor indultunk a parkolóból, de ma Bosco Dies vitt minket Danival. Ő is nagyon vágta a fajokat és úgy ismeri a területet, mint a tenyerét.

Először a golfpályához mentünk, de már útközben a kocsiból láttunk egy törpesast!

A parton szuper idő és jó fények valamint egy nagy halfarkas fogadott minket közel a parthoz. 5-10 szula (vadásztak is, öreg+fiatal), 2 alka, sok kenti csér, 100-200 baleári vészmadár közel a parthoz és volt pár tuti bukdosó is végre!!, hering-sárgalábú vegyesen, danka százával, 30 fenyérfutó, 7 fekete réce, 300 csörgő a tenger felől jöttek, mivel a vadászat miatt kimennek a nyílt vízre Albufera-ból!+messze a parton ezüstlilék, apró-havasi partfutók…

A golfpálya után még 2 helyen, néhány kilométerrel délebbre kinéztünk a tengerre, de a vészmadarakon és 10 késői molnárfecskén kívül mást nem láttunk.

Végül a rizskazettákon kötöttünk ki. Az elején nehezen találtuk meg az ideális sirályozó helyet, mert szét voltak szóródva kis csapatokra. Fajok: 2 korallsirály, 1 szerecsen, 1-200 hering, köztük egy piros gyűrűssel, amit nem bírtunk leolvasni, 1 réti cankó, 40 aranylile, 15 pajzsos, 1 törpesas, 300 bíbic, 300 szárcsa, 30-40 kis vöcsök, 1 kanalasgém, 1 havasi partfutó és végül, de nem utolsó sorban az egyik traktor után haladó danka csapatból 30-50 méterről sikerült kiszednünk 2 színes gyűrűs madarat, az egyik egy rétszilasi 2008-as jelölésű volt, a másik pedig egy szerb gyűrűs. Ezzel egy álom vált valóra, legalább is ami engem illet, mivel végre sikerült egy magyar gyűrűset kint leolvasni és fotózni! E hab volt a tortán az 5 új fajom mellé! Volt még pár fém gyűrűs is, de ezekkel nem foglalkoztunk, mivel sárosak voltak. Szerencsés helyzetből még több madarat le lehetett volna olvasni, de hát a terület 21 ezer ha és van 8-10 madarász egész Valenciában ha jól tévedek…

Szuper hétvége volt, csak kár, hogy így elszalad! Nekem 5 új faj+magyar gyűrűs madár…tényleg egy álom vált valóra!

Köszi Dani bácsi, remélem továbbra is ilyen jól nyomod majd ott kint aztán meg itthon majd együtt is találunk végre valamit….például egy spanyol gyűrűs kuhit..!:-)

2009. december 18., péntek

Madaras: amikor a dunai hajósok Albuférában csapatják

2009.12.07.

Három hete jártam Lleidában, a gólyák városában látogatóban Tamás Ádám meghívására. Most, ezen a hétvégén viszonozhattam a vendéglátást. Ádámékért (két lleidai cserediáklány is pont ekkor jött Valenciába városnézni) péntek délután ugrottam ki a buszállomásra. Még az elején elhatároztam, hogy ha vendég érkezik Valenciába és nálunk száll meg, akkor megkérem, hogy az itt töltött napokról írjon néhány sort a blogba. Úgy állapodtunk meg, hogy a madaras részről én számolok be, a maradékról pedig majd Ádám ír.

Akkor jöjjön a madaras rész.

Egy átbulizott péntek este után (ugyebár ha egy magyar diák-madarász jön látogatóba, akkor nem lehet 10kor elmenni aludni, főleg nem itt, Valenciában, az őrült városban), kicsit nehezen keltünk fel, de a Boscoékkal megbeszélt találkára csak pár perc késéssel értünk ki. Kis beszélgetés után Toni kocsijába szálltunk be, mivel Bosco két nappal korábban talált egy sarkantyús pityert a golfpályán és Toni olyan jófej volt, hogy kivitt minket megkeresni. Miután kiértünk, kábé negyed óra múlva már a sarkantyús pityert nézegettük. A hangja tényleg nagyon jellegzetes, nagyon könnyen ki lehet szúrni a hang alapján. Nem a réti pityerekkel mozgott, kicsit mindig elkülönült, de annyi réti pityer volt a területen, hogy mindig volt körülötte egy-kettő. A viselkedése is teljesen más, mint a réti pityereké. Kiegyenesedve, nyílt helyeken gyalogol kaját kutatva. Sajnos elég félős volt, talán még a réti pityereknél is messzebbről ugrott fel, de minden esetre egyáltalán nem volt bizalmas. Kinézetre a legjobb bélyeg talán a hatalmas narancssárga láb, a nagy méret, a kiegyenesedett testtartás, a sárgás színezet és a jellegzetes mintázat is nagyon jó és a világos kantár is egész jó távolságról játszik.

Nagyjából fél óráig nézegettük. Eléggé örültünk neki, ezután már a kialvatlanság és a fejfájás sem zavart annyira minket, úgyhogy a hagyományosabb tengeri fajok (baleári vészmadár, szula, fekete réce, korallsirály, alka) begyűjtése után jókedvvel indultunk a rizsföldekre madarászni. Egy ezüstsirályt kivéve (ez itt ritkaságnak számít) igazán nagy extrát nem sikerült leszerkeszteni a nap további részében, de a karnyújtásnyira lévő ezres sirálycsapatok átnézése jó élmény volt mindannyiunknak. Ha a Lleidában megszokott napi 100 gyűrűleolvasást nem is sikerült produkálni, azért 3-4 holland gyűrűs heringet még kiszedtünk a tömegből.

Kora délután tett ki minket Toni Valenciában, ahol hazafelé még beugrottunk az újvárosba kicsit sétálni. A Hemisferic tetején melegedett néhány sárgalábú és volt két gyűrűs is köztük, így kulturálódás közben is sikerült produkálni két megkerülést. Ádám vonzza a színesgyűrűket. Én még sose láttam gyűrűs sirályt a művészeti városban erre most egyből kettő is! Vagy csak én nem tartom nyitva a szemem eléggé?!

Vasárnap egy igen hosszúra sikerült szombat éjszaka után már csak annyira futotta az erőnkből, hogy kitekerjünk Pinedoba seewatcholni, de az erős szél miatt gyakorlatilag alig láttunk valamit viszont jól átfagytunk.

A hétfő szünet volt Valenciában, úgyhogy Bosco hétfőn is ment madarászni és volt olyan kedves és meghívott minket. Az aznapi program kőkemény rizsföldezés volt egy kis seewatch-csal összekötve. Levarrtuk a bukdosó vészmadarat is tutira, a rizsföldeken pedig a sirálytömegeket szűrtük. Meg is lett az eredménye, egy szerb és egy MAGYARgyűrűs danka! Ez olyan esemény volt, ami eléggé feldobott minket, mert már egy ideje eljátszadoztunk a gondolattal, hogy milyen jó lenne egy magyar gyűrűs madarat levarrni és most sikerült. Egyből írt is sms-t Ádám Zsoltnak, aki három percen belül válaszolt, úgyhogy a megfigyelést követő maximum tizedik percben már tudtuk a madár eredetét (Részilas, 20008). Bosco most megláthatta, hogy a magyar központban milyen sebességgel működnek a dolgok! Kora délután visszaértünk, itthon már csak egy fél óránk volt mielőtt Ádámnak indulnia kellett volna a buszhoz vissza Lleidába.

2009. december 9., szerda

Nem madaras, most csak két mondat van madarakról

2009.12.02.

Utóbbi időben kicsit hanyagoltam a blogírást, aminek csupán egy oka van, az iskola. Ezek nem viccelnek. Már írtam róla, hogy mennyire komolyan veszik azt, hogy mi tanulni jöttünk ide. Itt nem elég a buli után betámolyogni az előadásra és ott húzni a lóbőrt, hogy ezzel letudjuk a heti két iskolalátogatás egyikét, mint ahogy otthon szoktuk csinálni. Nem, itt banyek minden nap be kell menni és minden délután kell produkálnom valami tanulásfélét. Sőt, még hétvégén is. Most valami interpolációt tanulok, de még magyarul se vágom. De nem kell aggódni, az alkoholvonat azért nem állt meg, csupán egy kicsit lelassult, vagy inkább csak késve indul, mivel azért este tizenegy környékén becsukjuk a tankönyveket és előkerül a kalimocso.


A hétvége. Szerdán a már-már szokásos őrültszerda ismét megesett, most már egyre bővül a résztvevők köre. Most már kábé tízen vágtunk neki az estének itt nálunk. Volt néhány cseh vendégünk is az állandó klubtagokon kívül. Betintáztunk picikét, csak hogy legyen egy kis bátorság a csajozáshoz, aztán lementünk Carribeansbe, a legnépszerűbb kis lyukba, ami ilyenkor mindig tömve van. Azt csípem a szerdákban, hogy ilyenkor mindenki kicsit elengedi magát. Mondjuk néha kicsit túlságosan is. . Na mindegy, ezt ne is részletezzük, mondjuk azt, hogy nem emlékszem rá. (Természetesen nem én vagyok az, aki néha túlságosan eldobja az agyát, de ezt most komolyan mondom, nem pedig csak azért, hogy jó fényt vessek magamra. Tényleg így van.)

Csütörtökön a Botellon már kifejezetten gyenge volt. Alig voltak ezren. Ez nagyon kevés. Jönnek majd a vendégeim, eddig áradoztam nekik a botellonról, erre majd meglátnak néhány száz didergő embert halkan iszogatni a világi ultradurva sokezer miniszoknyás csinibabát tartalmazó őrült ittas tömeg helyett. Szóval ez sem a régi már, de bízom benne, hogy csak ideiglenes visszaesés volt a rossz idő miatt. Aztán az is lehet, hogy elérkezett a házibulik időszaka. Ennek jegyében lakótársaim másnap este rendeztek is egyet, és a poén az egészben az, hogy én tudtam meg utoljára, de nem azért mert szülinapom volt és meglepetéspartit szerveztek, hanem mert valahogy kimaradtam a meghívottak sorából. Szerencse hogy itt lakom, így végül is megtudtam, hogy buli van, de csak akkor, amikor hirtelen befutott 25 ember. Kár, hogy másnap madarászni mentem és ezért nem tudtam aktívan részt vállalni az eseményekből, hanem próbáltam aludni, ami végül is csak hajnal négykor sikerült, mert ekkor indultak meg a skacok a diszkóba. Melegítés hajnal négyig, azért ez nem rossz. Kíváncsi vagyok milyen lehetett a buli utána. Gondolom állat. És hogy miért nem tudtam aludni? Olyan egy tájban befutott Alper, keleti lakótársunk. A befutott nem is a legjobb szó, a befuttatták sokkal jobb lenne, mivel exlakótársunk, Szofi hozta haza a kocsmából. (Szofi az a luvnya, aki három hétig lakott a kanapéban nálunk, lakást keresvén még a kezdeti időkben). Szóval az iszlám srácok annyira nem bírják a szeszt, mint a lakótelepről vagy a volt keleti blokkból érkező arcok. Persze amikor itt van a lakásban 25 ittas főleg olasz és behoznak egy olyan játékost, aki már kiesett a versenyből, akkor egyből megvan mivel lehet játszani. Például amikor török testvérünk négykézláb kirohan a nappalin keresztül a porcelánbuszhoz, hogy kicsit vezesse, akkor a viccesebb digók ezt meg akarják örökíteni az utókornak. Nem tudom hogy miért, de a digók a fényképezéshez is ordítanak. Jó, nem azt mondom, hogy nem volt vicces látvány, ahogy valaki átcsörtet huszonöt emberen négykézláb, ordítva, de hogy a fotózáshoz miért kell ordítani? Ez nem videó vazze. Aztán valami olyan játékot is játszottak, hogy ki tudja jobban megfürdeni szegény srácot, ami tényleg vicces és mindenki röhög rajta, de Danika nem tudott tőle aludni. Van egy luvnya, akinek olyan hangja van amikor beszél, mint nem is tudom, de olyan hangos mint amikor a metró vészfékez pesten, csak hatszor hangosabb. El lehet képzelni, hogy milyen király, amikor ittasan hahotázik, hát nem emberi fülnek való élmény. Szóval Danikát ez is zavarta kicsit. Másnap persze a madarászáson semmi extrát nem láttunk, leszámítva, hogy Toni elmesélte, hogy növényfotózás közben hogy akadt rá egy egy csaj-három pasiból álló légyottra a tengerparton. A szexuális kifejezések spanyolul még annyira nem mennek, de szerencsémre Toni mutogatott is amikor mesélt, így a félreérthetetlen kézmozdulatokból össze tudtam rakni magamnak a történetet.

Szombaton azért elmentünk még bulizni a központba. Király volt. A központban vannak jobb helyek is, mint itt, a mi kerületünkben. Kezdtük egyik helyen, ami baromi jó volt, csak hamar bezárt, olyan fél négy fele, de mivel még volt bennünk bugi, indultunk egy másikra. Közben a csajok a budiban összeismerkedtek két nyaraló magyar csajjal, akik hozzánk csapódtak. A másik helyen fizetnünk kellett volna a beugróért, de Carlos ismerte a tulajt, úgyhogy felhívta, hogy engedjenek be minket ingyé. Be is engedtek. A diszkó maga elég nagy volt, a zene is zsír volt, mi se voltunk szomjasak, mert ugyebár az utcán még betankoltunk a pakisztáni sörárusok egyeurós söréből. Szóval minden adott volt a pörgéshez, végül is reggel fél hétig csapattuk. Az egyik hozzánkcsapódott lány nagyon bejött, de a köcsög Timo nem hagyott érvényesülni, úgyhogy végül őt hagytuk ott vele.

2009. november 27., péntek

Bence bejegyzése! Madaras: fáradtan látástól vakulásig Albufera

Bence és Dávid meglátogattak a múlt hétvégén, itt Valenciában, az őrült városban. Szombat délután érkeztek, majd egy kis városnézés után iszogatásra adtuk a fejünket. Sajnos az este egyáltalán nem sikerült jól, végül is egy hatalmas éjszakai séta lett belőle, köszönhetően a zseniális szervezőképességemnek. Bocsánat srácok! Emiatt sajnos nem tudok ez egyéb kategóriába tartozó élményekről írni, mivel ilyenek nem voltak. Viszont a madarászás egész jól sikerült, úgyhogy most következzen Kókay Bence bejegyzése az itt töltött hétvégéről, madarászszemmel, a madarászélményekről.

2009.11.26.

Dáviddal már úton voltam Barcelonából Valenciába, amikor Dani ránk csörgött, hogy hányra érünk be a vasútállomásra, meg hogy egy mellékes infót is megosszon velünk: épp most nézegetett egy vándorfüzikét! Az fasza. Titkon reménykedtünk benne, hogy még másnap is ott lesz a madár. Ez 24-én volt.

Aztán 25-én 25 óra ébrenlét és 2 óra alvás után nekivágtunk helyi guideunkkal, Danival a Valencia környéki jobb madarászhelyeknek. A buszon irtó büdös volt, azt hittem, hogy minden spanyolokkal teli busznak ilyen szaga van, de kiderült, hogy pont egy csöves horgász mellé sikerült leülnünk. Ez jót tett az amúgy is érzékeny gyomrunknak (főleg Bencéének, a szerk.)…

Az első hely Pujol volt, ahol rövid nézelődés után a kenti csérek, világoshátú heringsirályok, és a sok kacsa mellett bejött egy alacsonyan áthúzó világos törpesas. Dáviddal nekünk már ez is „elég” volt, de Dani jobban hozzászokott az efféle látványosságokhoz. Lementünk a tengerpartra, közben énekeseztünk (kucsmás poszáták rezsegtek, volt 2 tüzesfejű is). A parton rövid nézelődés után bejött pár fekete réce, alka, pár tucat baleári vészmadár, néhány szula, és egy öreg korallsirály! Végre! Dávid eléggé toppon volt, egyfolytában kémlelte a tengert, Dani meg a másnapossága ellenére letolt egy üveg sört (rossz volt nézni). Én sokat 'pihentem'.

Innen átmentünk a vándorfüzikés helyre, Raco de l'Ollába, ahol találkoztunk pár helyi madarásszal, akik előttünk 1 órával látták a madarat. Dani, és Dávid addig elmentek a közeli kilátóba átnézni a kacsákat, én meg ott maradtam az egyik spanyollal keresni a füzikét. Kb. 20 perc múlva meg is lett, néhány őszapó (helyi alfaj) felidegesítette picit, és elkezdett szólni. Így már könnyű volt megtalálni. Dávidék is gyorsan visszatipliztek, és faszán meg tudta nézni mindenki. Közben bekörözött fölénk 2 világos, és 1 sötét törpesas: hirtelen azt se tudtuk, mire figyeljünk.

Ezután egy golfpályás hely következett, ahol kb 20 m-ről láttunk egy vörös fogoly csapatot egy focikapu mögött, a rövid fűben kajálni (kicsit tenyészmadár hangulat volt, de ez a faj annyira közönséges itt, hogy mindenhol ott vannak). Lementünk a tengerpartra, ahol rövid időre megfordult a fejünkben, hogy fenyérfutósat fogunk játszani a partra kicsapó hullámok között, ám a csakhamar feltűnő népes partfutó csapat, és nagysirályok elvonták a figyelmünket. Kb. 40 igazi fenyérfutó, 200 havasi és apró pufi, meg néhány sárgalábú volt itt, de a sirályok között közelebbről sikerült kiszedni 3 korallt is. Ezeket cserkelltük be közelebbre, mert az egyiken gyűrű volt, amit aztán sikerült is leolvasni. Közben a tenger fölött kb. 1700-2000 baleári és bukdosó vészmadár röpködött (a csapat nagyja azért baleári volt), néhány szula, parti és széki lilék kajáltak itt-ott. Nagyon jó volt. Visszafelé még láttunk kb. 4+12+1+5 vörös foglyot (tényleg gyakori), pár pásztorgémet, szuharbújókat, és 2 törpesast.

Összességében a másnapi madarászattal együtt, ahol egyszínű seregélyt, sivatagi őrgébicset, rózsás flamingót láttunk, Dávidnak 6, nekem 2 új fajom volt, de a többi, magyar madarászként ritkán látott fajok is feldobták a tripet. Hazafelé még sikerült elhagynom az állványom egyik csavarját, amit remélem Dani meg fog találni a legközelebbi madarászata során! Valahol a golfpályás hely bejárata és a legközelebbi Valencia felé menő busz megállója között keresd, az út bal oldalán!

2009. november 24., kedd

Madaras: egy vándorfüzike és egy telefon története

2009.11.21.

Bosco Diez, valenciai főmadarász, a birdingalbufera.es honlap egyik atyja, az elveszett magyar madarászdiákok mentora és jószívű jótevője mindig gondoskodik a környezetében lévő madarászok továbbképzéséről. Emiatt állította be a vándorfüzike hívóhangját csengőhangnak a mobilján még szeptemberben. Azért, hogy a vele mozgó madarászok alaposan megtanulhassák. Meg is tanultuk.

Ezen a szombaton Bosco és Toni elvittek kacsázni Albuférába, mivel amikor vadászat van, a récék túlnyomó többsége egy védett részen gyűlik össze és ezért egy helyről át lehet nézni a őket. Most negyvenezer kacsa volt abban az öbölben, tehát volt miből dolgozni. Már vagy egy órája ültünk a lesben szűrve a masszát, amikor megszólalt Bosco telefonja. Legalábbis azt hittük, hogy a telefonja. Mondjuk az gyanús volt, hogy csak egyet csörgött a vándorfüzike hívóhangon, de ügyet sem vetettünk rá, mivel Boscot gyakran hívják és már hozzászoktunk a csengőhangjához. Ám Bosco megnézte a telefonját és amikor látta, hogy nincs nemfogadott hívása, megkérdezett minket, hogy hallottuk-e ezt a hangot. Tonival mit sem sejtve válaszoltuk egyszerre, hogy persze, valaki megcsörgetett, de hamar lerakta. Erre Bosco már kissé elmosolyodva mondta, hogy senki sem kereste, majd eltartott még körülbelül másfél másodpercig mire mindenkinek összeállt a kép, hogy vazze, az nem a telefon volt, hanem egy VÁNDORFÜZIKE! Aki próbált már tojást mikrohullámú sütőben megfőzni, az el tudja képzelni, hogyan robbantunk ki a teleszkópok mögül a hang irányába. Ekkor ismét szólt a madár, majd a következő pár percben megint párszor, viszont egyre távolabbról. Lehet, hogy kicsit megzavarta a madarat, amikor Bosco megpróbálta behívni a csengőhang lejátszásával, de mivel a telefon könyvtárjából játszotta le, mikor véget ért a track, a mobil továbbugrott a következőre full hangerővel, ami mellesleg azt hiszem egy Queen vagy ahhoz nagyon hasonló banda dala volt. Ez a típusú telefon amúgy meglepően hangosan szól. Azonban időközben bekapcsolt a billentyűzár, ezért nem sikerült egyből leállítani a lejátszást. Ekkor Bosco sűrű 'mierdázások' közben lerohant a földszintre, hogy ott abszolválja a problémát. Miután visszatért, még hallottuk párszor a madarat, de már csak távolról, ezért utánaindultunk. Kábé háromszáz méterrel odébb egy ideális élőhelyről hallottuk újra szólni, majd miután már egy ideje nem szólt, szétszóródtunk a bozótban megkeresni. Olyan 30 méterre lehettünk egymástól. Még kicsit korábban Bosco elküldte az infót a környékbeli tvícserbeállítottságú kollégáknak. Emiatt viszonylag gyakran keresték további egyeztetés céljából. Emlékeztetőül, a csengőhangja még mindig az a bizonyos hívóhang volt. El lehet képzelni mi történik akkor, amikor ott állsz a bozótban, az adrenalinszinted az egekben, minden lehulló levélre vadul fordítod a távcsöved, minden mozdulattal vigyázol, nehogy valami túl hangos dolgot csinálj és ekkor húsz-harminc méterre melletted megszólal a keresett madár, vagy legalábbis a hívóhangja. Ilyenkor bizony rohanás van mindenen keresztül, persze halkan, de mégis olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet halkan rohanni. A harmadik bozótfutás és egyben a harmadik fogadott hívás után már rájöttünk, hogy ha egy bizonyos irányból jön a hang, akkor nem kell annyira sietni, mert jó eséllyel csak egy érkező tvícser érdeklődik, hogy merre van a madár.

Nemsokára hívták Boscot, hogy megvan a madár, az egyik megérkező madarász megtalálta a parkoló mellett. Szóval nagyjából húsz perc múlva már teleszkóppal figyeltük a levelek közt keresgélő vándorfüzikét! Bő egy órát nézegettük igen közelről, majd utána indultunk hazafelé, mert Bosconak és Toninak is dolga volt és nekem is sietnem kellett Bencéék elé a pályaudvarra. Nagyon jól láttuk a madarat, nagy élmény volt.

Az alábbi fotón a boldog valenciai tvícserek láthatók. Mellesleg a kép alapján az is megállapítható, hogy madarászás itt sem a nők hobbija.

2009. november 18., szerda

Nem madaras: látogatás a gólyák városában (Lleida)

2009.11.13-15.

Már régebb óta terveztük Tamás Ádámmal, hogy amikor spanyolban leszünk, akkor meglátogatjuk egymást egy közös madarászás céljából. Elsőnek én mentem Lleidába, a gólyák városába. Sokak számára ismert az a jelenség, hogy mi történik akkor, amikor néhány magyar találkozik egymással külföldön. Igen, isznak és buliznak. Ez most sem történt másképp. Nem kell meglepődni ezen, ugyanis vendéglátóim, gyakorlott soproni kollégistaként igencsak pengék ezen a téren. A bulik előtti bevezető és a bulik utáni másnapi (érted, másnapi) levezető sztorizgatásokon olyan mókás történeteket hallhattam a soproni diákéletről, mint például az 'és amikor Dzsudzsák lehányta a fejed' és egyéb, nem kevésbé szórakoztató, ám nyomdafestéket és blogmoderátort nem tűrő című történetek. (Az élénkebb fantáziával rendelkezők ne féljenek elengedni a képzeleteüket.) Ezeket hallva már sejthettem, hogy ők sem csapatják kevésbé lájtosan, mint én szoktam, sőt! Vendéglátóim, Ádám (dunai hajós, soproni-kecskeméti madarász), Laci (a vébéká, azaz soproni nevén massza és a madarak nagy hódolója) és Dávid (becenevén Csíra, a nők nagy szerelmese, persze mindenki a nők nagy szerelmese, csak épp ő a többieknél jobban és többet) igazán jó srácok és mindent megtettek, hogy jó legyen a hétvége. Jó is lett.

Pénteken international dinnerrel kezdtük, leszámítva, hogy most nem kajálásról szólt a dolog, hanem inkább pusztítottuk a masszát. Utána egy jazz-koncertre mentünk. Hát én sem hittem volna, de legalább most már ez is megvolt, az ilyen kötelező kultúrprogramokból már csak az opera és az irodalmi felolvasóest van hátra, de ezekkel megvárom szerintem a bűvös negyvenedik szülinapom. Amúgy meg kell mondjam, nem volt rossz a koncert, sőt élvezetes volt. Azért nem tombolnék diszkóban ilyen zenére, de meghallgatni meg lehet. Sőt, tetszett a koncert. Ha az opera is van olyan jó, mint ez, akkor lehet nem kéne várnom még tizenhét évet arra, hogy megnézzem. Nembaj, majd megkérdezem a kultúrsznob haverjaimat, hogy érdemes-e operába járni. A koncert után lenéztünk egy helyi diszkóba. Ádám adott három eurót, hogy próbáljunk meg venni belőle négy sört a pultnál, de ez persze nem jött össze. Aztán mivel Bob Sapp hasonmása (K-1-ben kevésbé jártas kollégáknak: Bob Sapp egy hárommázsás, homlokrakodó méretű négerharcos, amúgy nem vagyok jártas a K-1ben, egyedül Bob Sapp-et ismerem) távozásra szólított fel minket a záróra miatt, megindultunk hazafelé.

Szombaton a madarászás után Ádámmal elkövettük azt a hibát, hogy nem egyeztettük Lacival és Dáviddal, hogy mit és mennyit vegyünk a boltban. Ennek folyománya az lett, hogy az esti, Valenciában is jól ismert és rendszeres alapélelmiszernek számító chorizoszalámi-vaj-hagyma-kenyér menü után duplamennyiségű szesszel vágtunk neki az estének. Ugyanis Laciék is bevásároltak. A vacsi után befutott egy adag cseh luvnya. Eddig azt hittem, hogy a magyar és a lengyel csajok a legjobbak, de azt kell mondjam, hogy a cseh-koreaiak egyben a legjobbak. Ebben a kellemes társaságban igen gyorsan párolgott a nedű, majd megindultunk a Fisszuriba. Ez itt az ingyendiszkó. Itt voltunk tegnap is. Ma is ide mentünk. Be is mentünk. Kivéve Csírát és az egyik cseh csajt. Őket nem engedték be, mert későn jöttek. Alkalmazták azt az ősi elvet, hogyha nem megy elölről, akkor kezdheted hátulról (most nem vagyok teljesen biztos ebben, lehet felcseréltem az oldalakat, és akkor még csodálkozom hogy nincs csajom), tehát bejöttek a vészkijáraton. Összegyűlt a banda, buliztunk a magunk módján, még fogyasztottunk is, persze a spanyolban már jól bevált szokás szerint inkább csak a maradékpiákat vagy legalábbis azokat, amik annak néztek ki. Aztán négykor ismét megjelent Bob Sapp Kettő és mondta hogy menjünk. Erre Ádi aszongya: mi ez, hogy négykor vége a bulinak, megyek, megdumálom velük, hogy maradhassunk. Erre odament a dídzséhez és megpróbálta rávenni, hogy kapcsolják le a villanyt. Jól nézett ki távolról, ahogy győzködi a személyzetet, hogy még nem lehet vége a bulinak, de végső soron nem jött össze neki. Viszont öröm az ürömben, hogy miután kimentünk, még találtunk egy fél sört a bejárat mellett, amolyan vigaszdíj gyanánt. Hazafelé együtt mentünk a lányokkal és spanyolban először még virágot is vettem egy csajnak. Üröm az örömben, hogy Ádám majdnembarátnője volt az a lány, aki kapta, de szerencsére Ádi annyira nem vette lelkére. Bocsánat Ádám...! Mondjuk úgy emlékszem, hogy inkább a csaj hajt a jóképű dunai hajósra:-). Hazafelé még mentek az ötletelések, hogyan folytassuk az estét. Szerencsére Lacinak sikerült meggyőznie arról, hogy egy szál pélóban megkergetni a lányokat Lleida főutcáján annyira baromira nem dobná fel az estét és mindez még időben történt, tehát csak alsógatyáról kellett visszaöltöznöm. Ezek után valahogy szétváltak az útjaink és Lacival egy lájtos egy-két órás chorizoszalámi-vaj-sajt-kenyér reggeli/pótvacsora menüt kajoltunk a lakásukban, amíg befutottak a többiek és elmesélték, hogyan is telt az elmúlt pár óra.

Nagyon jól éreztem magam Lleidában, habár néha kicsit úgy viselkedtem, mint a skóciai panelsuhancok, akik ha kiszabadulnak otthonról, elfelejtik, hogy hol van a határ és ezért ezúton is bocsánatot kérek. Mindenesetre nagyon köszönöm vendéglátóimnak, Ádámnak, Dávidnak és Lacinak a vendégszeretetüket, tényleg nagyon jó volt nekem náluk.

Madaras: látogatás a gólyák városában (Lleida)

2009.11.14.

Már régebb óta terveztük Tamás Ádámmal, hogy amikor spanyolban leszünk, akkor meglátogatjuk egymást egy közös madarászás céljából. Elsőnek én mentem Lleidába, a gólyák városába. A madarászást egy közepesen erős buli után szombaton ejtettük meg. Ádám kivitt Alfésbe, ami egy tömegközlekedéssel elérhető kis falu, majd innen gyalog mentünk a közeli szeméttelepre. Útközben a környező földeken madarásztunk. Nagyon jó volt végre egy kis drylandet és néhány dombot látni. A spanyol listámra egész sok új fajt hozott ez a kis délutáni madarászás, arról nem is beszélve, hogy Alfést elhagyva szinte egyből bejött a kövi pacsirta, ami lifer volt nekem.

A szeméttelepen általam eddig sohasem látott mennyiségű gólyát mutatott Ádám (kb ötszáz madár, mellettük brutálsok pásztorgém, pár száz sirály, 35 vörös kánya), és mivel elég jó távolságra is voltak, elég könnyen tudtunk gyűrűket leolvasni.

Fel lettem készítve, hogy a szeméttelepről majd sokat kell gyalogolni be Lleidába, mert itt nem menő a stopposokat felvenni, de végül is mákunk volt és három diáklány néhány száz méter után felvett. Sajnos Lleidába érve ki is tettek minket. Mivel még világosban visszaértünk, ha lúd (akarom mondani gólya) akkor már legyen kövér, elmentünk még a városi katedrálishoz is az ott éjszakázó gólyákat leolvasni. Ezen a délutánon a két helyen összesen egy híján százhúsz gólyát sikerült leolvasnunk. Nem hittem, hogy le lehet olvasni ennyi gyűrűt egy nap, de megtörtént, és a soproni hajós ezt nyomja heti rendszerességgel. Ádám majdnem három hónapja van Lleidában és ezalatt nem tudom hány száz gyűrűt olvasott le részben a szeméttelepen, részben pedig magában a városban, a katalán központ nem kis örömére.

Lássuk a nettó fajlistát: pásztorgém, fehér gólya, vörös kánya (~35), barna kánya, vándorsólyom, kis sólyom, vörös fogoly, kövi pacsirta, sivatagi gébics, bujkáló poszáta, erdei szürkebegy, holló, kormos varjú, havasi varjú, kenderike, sordély, stb.

2009. november 12., csütörtök

Nem madaras: dolgokról általában

2009.11.12.

Jelen bejegyzés célja kettős. Amikor hazamegyek, majd le kell adnom valami összefoglalót az itt töltött időmről, és azt nem lehet az sörárulásról, a nőnek öltözésről, az állandó bulizásról és a madarászásról megírni, ezért most megpróbálom gyorsan összefoglalni hogyan is telnek itt a hétköznapok. Másrészről egyre több olyan visszajelzést kapok, hogy mennyien utálnak meg irigyelnek engem amiért itt vagyok, amit mellesleg teljesen jogosan tehetnek. Visszaolvasva a blogomat tényleg két dologra van nagyon kihegyezve, a bulizásra és a madarászásra. Úgyhogy most röviden írnék az itteni hétköznapokról és az itteni életvitel kevésbé napos oldaláról is. Meg kell hogy mondjam, itt sem folyik Kőbányai a csapból és itt sem mossa ki magát a mosatlan. Már két hónapja itt lakom és most már beálltam egy úgymond rendezettebb életvitelre, mindennek megvan a maga helye és ideje. Legalábbis többé-kevésbé. Na jó, most egy kicsit túloztam, fogalmazzunk inkább úgy, hogy létrehoztam valami rendszert a káoszban. Nézzük pontról pontra.

Suli: a legmegdöbbentőbb, hogy minden nap be kell mennem az iskolába. Itt elég komolyan veszik a tanítást. Van, hogy este hétig vagy fél nyolcig bent vagyok a suliban. Ezen kívül a tárgyak többségén adnak házi feladatot, amit nem lehet, vagy legalábbis nagyon nehéz elkummantani. Emiatt délutánonként vagy esténként minden nap egy-két órát a házi felett töltök. Tisztára olyan, mint a középiskolában. Meg vannak ezek húzatva. Emellett igen kevés idő jut nyelvtanulásra, de azért arra kínosan ügyelek, hogy minden héten legalább egy vagy két délutánt spanyolozással töltsek.

A tárgyaim túlnyomó részét angolul hallgatom, de a sulis spanyol nyelvtanfolyamon kívül van két spanyol tárgyam is. A mikroökonómiát spanyolul bevállalni lehet, hogy kicsit túl merész húzás volt, mivel se a nyelvet nem értem, sem pedig a gazdaságtant. Na mindegy, majd lesz valahogy.

A suli hatalmas. Egy külön város. 45000 (nem elírás, negyvenöt-ezer) diák jár erre az egyetemre. A felszereltség általában egy kicsit a hazai színvonal felett van, de annyira nem feltűnő a különbség. Amiben viszont nagyon veri az UPV a magyar sulikat, az a szociális részleg, vagy nem tudom hogy mondjam milyen részleg. Rengeteg sportlehetőség és sportpálya (lehet falat mászni, búvárkodni vagy akár vitorlázni is, az olyan szokványosabb sportokat nem is sorolnám fel, mint például a squash, tenisz, vagy a kerékpározás), van vagy öt-hat focipálya, kávézók, végtelen számítógépterem, gigantikus könyvtár, egy háromemeletes épület csak a diákok pihenéséért (csocsóval, kanapékkal), ingyenes és jól felszerelt dvd és videokölcsönző, stb. Az egyetemen még nem találtam olyan számítógépet, amin ne lenne fent a legújabb autoCAD, archiCAD, ArcGIS, Matlab, meg még néhány olyan program, amit nem is ismerek. Szóval itt aztán tényleg odafigyelnek arra, hogy a diákoknak mindenük meglegyen, hogy csak a tanulásra tudjanak koncentrálni. Emellett a suli kinézete sem rossz. Az épületek szocreál beütésűek, tehát mondhatni csúnyák, viszont a zöldfelületet nagyon rendben tartják. Jó itt diáknak lenni, csak (sajnos) itt tényleg tanulni is kell néha.

Hétköznapok: az élet itt drága, legalábbis az otthonihoz képest. Magyarország nagyon olcsó. Nagyon a fogamhoz verem a garast, de így is annyi pénzt költök, amennyiből otthon királyként élhetnék. Még így is a lakótársaim közül én vagyok messze a legcsóróbb. Spórolok ahol csak lehet. Átlag napi kétszer eszem, csokit még nem vettem mióta itt vagyok, üdítőt ha nem kísérőnek kell, akkor csak ünnepnapokon veszek. A tömegközlekedés és a kultúrprogram szavakat ideiglenesen kitöröltem a szótáramból. Alkoholból is csak a legolcsóbb járja, sodort cigit szívok, bulizni pedig a néhány drágább múltbeli buli óta pénz nélkül vagy max öt euróval járok. A kávéról is leszoktam, ha muszáj, akkor instant kávét csapatok. Lássuk az árakat. A nem túl hatalmas szobámért két kilót kell kicsengetnem euróban minden hónapban és erre rájön még a rezsi, és ez nem az elitnegyed. Ha nincsenek nagy igényeim, és tényleg nincsenek nagy igényeim, akkor a kaját kábé annyiért tudom beszerezni, mint otthon. Mondhatnám úgyis, hogy ha megelégszel a legsilányabb minőséggel (ami azért magasan veri a tecsogazdaságos minőséget), akkor olcsón ki lehet jönni. Viszont minden más sokkal drágább, mint otthon (a tömegközlekedés horror árú, mindenféle belépő vagy szolgáltatás is elég borsos, legalábbis magyar szemmel). Bárban inni vagy étteremben enni számomra az álom kategóriába tartozik, de persze itt is lehet találni elérhető kifőzdéket, vagy akciós éttermeket. Aminek nagyon örülök, hogy a kommersz és a bor olcsó! Olcsóbb, mint otthon!

Lakás, lakótársak: a kégli király. Nagy, elférünk, szépen rendben tartott és mondhatni jól felszerelt. Legalábbis rendben volt tartva, mielőtt beköltöztünk. Persze a felszereltséget mi is gyarapítjuk, éjszakánként egész jó dolgokat lehet találni az utcán, amiket csakúgy kiraknak a kukák mellé. Persze ehhez gyorsabban rájuk kell akadni, mint a kukabúvárok. Találtam már nagyon király poharat, meg egy széket az erkélyre, azon ülve szoktam cigizni.

A lakótársak jó arcok alapvetően (egy olasz, egy török, egy mexikói és egy lengyel; róluk írok majd részletesebben). Egy apró hibájuk, hogy kicsit eltérő a tisztaságigényünk. Nem vagyok nőből és nem vagyok rendmániás (szüleim bizonyíthatják:)), de amikor bokáig ér a por, azt én már felsöpörném, kajálás után én le szoktam takarítani az asztalt és nem csak lesöpörni a maradékot a padlóra, amikor már annyi szemét van a szemétszobában (elvileg mosókonyha), hogy nem lehet kimenni a teraszra, akkor azt én már levinném a kukába, a fürdőszobai dolgokról meg inkább nem is beszélnék. Szóval elég keményen lejjebb kellett adnom a tisztaságigényemet, ami nem volt könnyű, viszont legalább rájöttem, hogy a magyar az igenis egy tiszta nép!

Szabadidő: a suli és tanulás tényleg rengeteg időt elvesz a madarászattól és a bulizástól (madarászás átlag heti két félnap, bulizás szerdától szombatig minden este), a házimunka meg a főzőcskézés is mindennap egy-két órát kitesz, úgyhogy tényleg alig van olyan pillanat napközben, amikor épp nincs mit csinálni. Viszont amikor van, akkor általában spanyolozok, netezek, blogot írok vagy a strandra vagy a városba megyek nézelődni.

Az esték itt a lakásban mindig jó hangulatban telnek, majdnem minden nap jön valakinek valami haverja vagy csoporttársa, emiatt mindig meg lehet ismerni egy-két új arcot, beszélgetni, meginni egy sört együtt, sztorizgatni vagy épp csak együtt vacsorázni. És ez egy baromi jó dolog, nagyon tetszik.

Életvitel: kicsit el van tolódva. Este tízig még délután van, kilenc előtt nem vacsorázik senki, éjfél előtt nincs buli sehol, és sok klub csak reggel 7-8 körül zár. Napközben sokan sziesztáznak, délután egytől négyig mondhatni kihaltak az utcák. A dolgokat általában lazán kezelik az emberek, bár kiemelném, hogy a lazaság most itt nem a lustaságot jelenti, mint például az olaszoknál. Az emberek vidámak, nyitottak, barátságosak és segítőkészek.

Azt hiszem az általános dolgokról ennyi elsőre elég is lesz. Ez volt az uncsi rész, vagy legalábbis még unalmasabb, mint a többi bejegyzésem. Egyszer majd írok egy szösszenetet arról, hogyan is érzem magam itt, milyen is ez a dolog belülről és milyen érzéseket vált ki az emberből. Most csak annyit mondanék röviden és tömören, hogy k jó nekem itt, nagyon k jól érzem magam, de itt és most ennél többet nem írnék, szóljon ez az írás csupán a száraz és unalmas tényekről.

2009. november 8., vasárnap

Nem madaras: szerdai lazulás

2009.11.05.

Szerda. Szokták mondani hogy a történelem ismétli önmagát. Tényleg ismétli. Most nem az értékek elhagyására gondolok, hanem a nőnek öltözésre. Az igen erősre sikeredett pénteki buli után szerdán már kicsit lájtosabbra vettük a figurát, de vannak közös vonások a pénteki bulival. A vasárnapi fogadkozós nap után a hétfőt az elhagyott értékek pótlásával töltöttem. Este kiderült, hogy szerdán transzszexuál partit rendeznek az egyik kis tucatklubban. Szokták mondani, hogy okos ember más hibájából tanul, de arról nem szól a fáma, hogy ki tanul a saját hibájából. Hát én nem. Biztos, ami biztos alapon Zsuzsival leugrottunk megnézni ezt a bulit, aztán amikor láttuk, hogy vannak beöltözött emberek, fogadkozás ide vagy oda, hazajöttünk és beöltöztünk mi is. Zsuzsinak a saját melósruhája és az én ruhatáram állt a rendelkezésére, és végül is igazi lakótelepi suttyóprolireppernek sikerült beöltöznie. Felmerül a kérdés, hogyha ő az én ruháimban lakótelepi suttyóprolireppernek néz ki, akkor vajon én hogy nézek ki azokban. Az én felszerelésem kicsit hiányos volt, mivel legutóbb a paróka meg a szoknya elmaradt, de azért még így is a vad kategóriába tartozott, simán kinéztem egy olyan tizenhat éves plázacicának rövid hajjal. Ha már kiadtam ezért a göncért egy eurót, nehogy már csak egyszer vegyem fel! Persze, hogy ki tudjuk vitelezni a dolgot, levertünk néhány vébékát húzóra, aztán megindultunk. Így, hogy végre beengedtek minket, tök jól éreztük magunkat. Nem csináltunk semmi gázosat, kivéve hogy mindenkit leputáztam, meg minden csajnak mondtam hogy az én didkóim sokkal jobbak mint az övéik, és ha nem hiszik, akkor teszteljük le egymásét (amúgy kiderült, hogy nem ez a legjobb csajozósduma). Ez szerintem annyira nem gáz. És ami a legjobb, hogy nem hagytam el semmimet! Mondjuk mivel szerdáig még csak a mobilomat sikerült hiánypótolni, ezért nem is nagyon volt mit elveszteni.

Viszont a lakótársaim már tényleg kezdik azt hinni, hogy van valami kis defekt a beállítottságommal kapcsolatban és már a suliban is néhány lány úgy hív, hogy bitch. Ezt azért majd nehéz lesz levakarni magamról, lehet jobb lenne új barátokat keresni. Najó, csak vicceltem.

Madaras: két újabb nap



Kezdek ellustulni, már nem írok külön egy-egy madarászásról, hanem próbálom egy kalap alá venni őket. Múlt hét vasárnap Boscoval egy tengerparti dűnesor átnézése után Albufera déli határára mentünk. Itt már vannak dombok is sziklákkal, de azért hegynek még nem mondanám őket. Ezek gyors átnézése után rizsföldeztünk. A mennyiség nagyon jó, bár a talajvízszint emelkedése miatt egyre kevesebb a limikóla. Jobb fajok: széki lile, fenyérfutó, korallsirály, szula, kis sólyom, vándorsólyom, törpesas, kék kövirigó.


Most szombat reggel ismét felvett Bosco és elvitt madarászni. A kocsiban mondta, hogy nagyon korán haza kell mennie, úgyhogy inkább átadna egy másik madarásznak, Toninak, mert ő tovább marad. Pujolban találkoztunk vele, itt gyorsan levarrtunk egy sárgagyűrűs kentit, aztán átszálltam Tonihoz. Toni madarászként dolgozik a parknak (hogy pontosan mit csinál azt nem sikerült megértenem, annyira még nem megy a spanyol), emellett egy utazgatós madarász és a fajokat is számolgatja, tehát tvícser is, ezért alapból megvolt a téma a napra. A szokásos helyek után egy golfpályára és a mellette lévő tengerpartra mentük. Szuper kis hely, pár óra alatt átnézhető, több -féle élőhellyel. A tengeren láttunk egész jó távolságból (persze a fotózáshoz messze, ezért lett ilyen silány ez a kép) egy százas csapat baleári vészmadarat! Emellett az érdekesebb fajok: sok vörös fogoly, bujkáló poszáta, korallsirály, szula, szirtifecske, füstifecske (itt is későinek számít ilyenkor), füstös cankó, fenyérfutó, törpesas, stb.

2009. november 3., kedd

Nem madaras: fake hálovín

2009. október 31.

Szerda. Nemtom. Lehet, hogy fel kéne hagynom azzal a viszonylag új keletű hobbimmal, hogyha verekedő embereket látok az utcán, akkor megállítom és ráveszem őket hogy inkább alkarozással döntsék el a nézeteltérést. Szerencsére eddig csak olyanokat állítottam meg, akik poénból verekedtek, így utólag vicces történet és csak egy fájó vörös alkar lett a történet vége. Ez most szerdán sem volt másképp szerencsére, de a jövőben ilyet akkor sem csinálok többé, mert ki tudja, lehet egyszer nem veszik majd poénra a békítőszándékomat. Egyébként most szerdán az alkarozásnak egy török verzióját nyomtuk, ezt lehet hárman is. Nem én lettem a puding (ismétlésként: puding az, aki először feladja a játékot), viszont utána két napig fájt az alkarom, és sanszos, hogy a két spanyol srácnak is.

Másnap botellonon egész szép kis külföldi diákcsapat jött össze, voltunk vagy 50-100 között egy flokkban. Jani cimborám kitalálta, hogy másnap hálovínparti lesz valahol, ezért öltözzünk be kurvának. Pénteken suli után ezért rohantam a turkálóba, hogy valami igazán ribancos szerkót szerezzek. Nagy mákom volt, találtam egy doboz ruhát a boltban, amiből öt darab volt egy euró. Kicsit furcsán néztek rám a vásárlók, amikor vadul túrtam át a dobozt és ha valami igazán kihívó topot vagy szoknyát találtam, magamra próbáltam, majd beletettem a kosaramba. A pénztáros meg is kérdezte, hogy kinek veszem ezeket. Szegényes spanyoltudásom miatt mindenféle bővebb magyarázat nélkül csak annyit sikerült mondanom, hogy magamnak, amin kicsit meghökkent, de aztán gondolom rájött, hogy nem mindennapi viseletre kellenek.


Akkor most magáról buliról. Elöljáróban annyit, hogy tanulságos és drága volt. Vannak olyan esték, amikről jobb nem beszélni utána. Persze az idő múlásával már viccessé válik a történet és a házibulikon meséled a hallgatóságnak, aztán jó nagyot röhögtök rajta. Néha van olyan, hogy felkelsz a buli után és próbálod számba venni az előző nap eseményeit, aztán összegezni a veszteségeket és ahogy a lista végére érsz, és ugranak be a képek az estéről, egyre inkább fogadkozol, hogy ilyet aztán többé sosem csinálsz. Aztán este küldik a haverok a képeket az estéről és ez megerősíti benned, hogy na most tényleg túllőttél a célon ami a hülyeséget illeti, ezért kiírod MSN-re vagy valahova a fogadalmadat, mert azt hiszed, hogyha mindenki elolvassa, akkor az majd vissza fog tartani attól, hogy újra túl hülye legyél. De utána mégis csinálsz valami baromságot az egyik bulin, aztán újra fogadkozol és ez így megy buliról bulira.

Na, most én is ennek az ördögi körnek a fogadkozós fázisában vagyok, de a veszteséglistát elnézve most tényleg baromira fogadkozom. Na jó, akkor egy ilyen beharangozó után lássuk mi is történt.

International dinnerrel kezdtünk Janiéknál. Szép kis csapat jött össze, olyan huszonöten lehettünk. Az egyes nációk hoztak egy-egy nemzeti fogást, amit mindenki megkóstolt. Telezabáltuk magunkat aztán kellemes beszélgetős-iszogatós pár óra következett. Ahogy fogyott a szesz, meg a szomszédok is kezdtek ordibálni meg dörömbölni, Jani cimborám kiadta az utasítást, hogy öltözzünk be, aztán irány a halovínparti. Nagyon brutálisan ribancos ruhákat sikerült találnunk, nagyon erősen néztünk ki, lásd a mellékelt fotót. Magunkhoz ragadtuk a maradék szeszt, aztán megindultunk Animesbe, ami Valencia egyik legelitebb diszkója. Útközben kezdett gyanússá válni, hogy senki sincs beöltözve az utcán, majd a diszkó melletti parkolóban rájöttünk, hogy nem pénteken ünneplik a halovínt, hanem szombaton. Ekkorra már kifogytunk az innivalóból és sanszos volt, hogy nem tudunk bemenni ilyen ruhában, mivel kicsit elnéztük a halloweenbuli dátumát, ezért úgy döntöttünk, hogy szétválunk, a nemkurvák bemennek a diszkóba, akik kurvának vannak öltözve (mi ketten), azok pedig maradnak a parkolóban és megpróbálnak piát tarhálni és haverkodni a helyiekkel, majd egy fél óra múlva megpróbálnak valahogy feltűnés nélkül bejutni. Abból indultunk ki, hogy a lányok mindig könnyebben barátkoznak lányokkal, most pedig végül is prostiknak voltunk öltözve, úgyhogy hátha sikerül szerezni egy-két telefonszámot.

Amikor megpróbáltunk bejutni a diszkóba, a kidobó már távolról integetett, hogy nem fogunk tudni bemenni. Visszamentünk a parkolóba és gondoltuk, hogy fel kéne hívni valakit, hogy megmondjuk, hogy nem engedtek be minket. Ekkor jöttem rá, hogy elhagytam a telefonom. Mivel Janinál nem volt lakáskulcs, ezért jobb dolgunk nem lévén maradtunk a parkolóban, és folytattuk addigi tevékenységünket. Ennek az lett a következménye, hogy kolleginám a végére már annyira nem volt szomjas, hogy komolyabb gondjai lettek a járással, tehát megindultunk hazafelé. A világosban tizenkét perces utat végül is két óra alatt sikerült abszolválni. Ennek oka viszonylag egyszerű. Ha az ember prostinak van öltözve és egy másik nyolcvankilós járni csak épphogy tudó prostinak öltözött haverját próbálja hazacipelni, hát nem megy olyan gyorsan a séta. Egy nyolcvankilós cementeszsákkal még ment volna, mivel a cementeszsák nem kapálódzik, meg nem kiabál, hogy: tegyél le, tudok járni! A cementeszsák ha leesik a válladról, akkor nem karol át és ránt magával, nem mondja ötpercenként, hogy álljunk meg cigizni, nem állít meg kétpercenként, hogy megkérdezze, hogy hol vagyunk, meg hogy miért nem engedtek be minket a klubba, és mondja, hogy menjünk vissza, beszéljük meg a kidobókkal, stb. Ez a majdnem kétórás utazás kívülről elég mókás lehetett, de részt venni benne nagyon fárasztó volt. Tehát amikor eljutottunk a közelünkben lévő metróállomásig, rájöttünk, hogy már csak egy szál cigink van, meg amúgy is ez a metróállomás mindig egy amolyan mérföldkő hazafelé, ezért leültünk egy kicsit megosztani az utolsó cigit. Ekkor jöttem rá, hogy elhagytam a pénztárcámat. A szoknyát már útközben elhagytam, mert mindig leesett, és egyszer nem volt kedvem már visszavenni, de a cimborám is elhagyta valahol a sajátját. A pénztárcám minden iratommal azért fájó hiányosság volt, ezért kolleginámat a park egyik lépcsőjén hagyva visszaindultam megkeresni. Mondanom sem kell, hogy nem lett meg, de legalább kolleginám kicsit kipihente magát, mert amikor visszaértem, békésen húzta a lóbőrt a lépcsőn elterülve. Hát, mit ne mondjak, ennyire vicces dolgot még nem igazán láttam előtte. Egy csávó egy apró fehér kisestélyiben, ami mellesleg kábé hat számmal kisebb mint a mérete, egy kék nagymamasapkával vagy műhajjal a fején, sportcipőben békésen szundít egy sétány egyik lépcsőjén elnyúlva. Még úgyis sírdogáltam a röhögéstől, hogy kicsit magamba voltam fordulva az elhagyott telefon és iratok miatt. Kicsit gondolkoztam, hogy elmenjek valahonnan kérni egy fényképezőt, hogy lefotózhassam, mert biztos, hogy azzal a képpel sok pénzt kereshetnék, vagy inkább keltsem fel és menjünk haza, hogy le tudjam tiltani a bankkártyámat. Természetesen felkeltettem és a magunk sajátos módján 'rohantunk' haza. Itthon összefutottam Borjával, egy nagyon jóarc valenciai sráccal, aki volt olyan rendes és segített letiltani a bankkártyámat. Mivel sikerült ezt a legfontosabb dolgot elintézni, ezért már nyugodtan tértem nyugovóra. Reggel még kisebb fejfájást okozott, hogy kiderítsük van-e valami egy fiúlakásban, amivel a sminket le lehet mosni. Nincs.

Szóval a veszteséglista (szolgáljon számomra örök tanulságul, hogy a poén és az őrültség között van különbség, és hogy a jövőben az őrültségeket hanyagoljam): mobiltelefon, jogsi, lakcímkártya, személyi, buszbérlet, 10 euró kp., bankkártya, két belépő az animesbe, két szoknya, egy paróka.

Végül az este tanulságai pontokba szedve (szolgáljon tanulságul azoknak, akik nem akarnak így járni):

  1. Ha úgy döntesz, hogy beöltözöl halloween-re, előtte nem árt megtudni, hogy mikor ünneplik a halloween-t.

  2. Ha már tudod, hogy mikor van a Halloween és eldöntötted, hogy beöltözöl, a prostituált jelmez nem a legjobb választás, mivel a halloween az ijesztgetésről szól, egy prosti nem ez a kategória.

  3. Ha végül is prostituáltnak öltöztél, nem biztos, hogy jó ötlet az értékeidet magaddal vinni a bulira.

  4. Ha már prostituáltnak öltöztél és magaddal vitted az értékeidet a bulira, nem biztos, hogy jó ötlet az értékeidet a zokniból készített műcicik közé rejteni, ugyanis kiesik. A lányoknál ez néha működik, de a zoknicicik nem tartják meg a mobilt, sem a pénztárcát.

Madaras: első gyűrűzés



2009. október 28.

Kissé fáradtan jöttem haza a délelőtti órám után egy kicsit aludni. Épp csak lefeküdtem, amikor hívott Bosco, hogyha van kedvem, akkor délután mehetek velük gyűrűzni. Kettőkor vett fel Pujolban, ahol várakozás közben sikerült leszedni egy színesgyűrűs fattyúszerkőt. Palmarban találkoztunk Pabloval, a gyűrűzővel. Ezután kimentünk a területre, ami egy kis természetvédelmi terület a rizsföldek tengerében. Nádas-bokros élőhely kevés nyílt vízfelülettel. Nagyon jó énekesmozgás volt, tényleg olyan ez a terület, mint egy kis sziget, vonuláskor bármi előfordulhat. A hálók felállítása kicsit más rendszerben zajlik, mint mi otthon. Túzok utcából például ismert az a szabály, hogyha valaki a háló szétbontása közben leérinti a földre, az fizet egy sört a gyűrűzőnek. Egész kocka sört lehetett volna venni eszerint a szabály szerint.

A képen: Bosco Diez, Maria, Pablo Vera

Maga a gyűrűzés többé-kevésbé ugyanúgy zajlik mint itthon, kisebb különbségekkel. Óránként ellenőrzés, standard hálóhelyek, a madarakat egy baromi nehéz fadobozba gyűjtik fajcsoportonként együtt, a problémás fajoknak van külön zsák. A mérések is kicsit mások. Itt mérik a szárnyat, 3.evezőt, farkat (alulról) csüdöt, kondiból csak izmot és zsírt néznek (viszont azt Euring-skálán), valamint a tömeget. Összemértünk Pabloval, a csüdöt rosszul mértem persze, mert ugye azt én sosem mérem. A faroknál is előjött a Törökországból ismert probléma, mely szerint alulról mérve hosszabb. A zsírskálán szignifikánsan mindig eggyel nagyobbat mondtam, bár a jelenleg általam használt skálát svédben elég rendesen belémverték. Itt megjegyezném, hogy euring-skála ide vagy oda, de a zsír megmondása teljesen változó gyűrűzőnként és talán országonként is, plusz-mínusz egy mindig benne van a pakliban.

A fogás: sok nádisármány, sok kékbegy, fülemüle, cserregő np., jégmadár, cigánycsuk, csilpcsalp, és három szuharbujó, összesen 45 madár este hétig.

Pablo is hihetetlenül kedves, vidám fickó. Megengedte, hogy megpatkoljak egy kékbegyet, valamint az egyik szuharbújóra is én tehettem fel a gyűrűt. (A szuharbújó spanyol neve nyersfordításban hatalmas keselyű, de a valóságban hihetetlenül kicsi ez a madár kézben.) Ezzel már elmondhatom magamról, hogy négy országban gyűrűztem. Köszönet Pablonak!

Az utolsó ellenőrzés kicsit hajtósra sikerült, beesett kb. 30 madár és emiatt a gyűrűzést nagyon kellett pörgetni, hogy ne koromsötétben menjenek el a madarak.