Utolsó munkahetünk fárasztóra sikerült, még a venezuelai kollégák is arról beszéltek, hogy milyen jó lesz pihenni kicsit a hétvégén. Szerdán vendéglátóink szerveztek nekünk kultúrestet vacsorával, aztán éjszaka az olaszokat búcsúztattuk el kötetlenebb formában (rumba). Ők csütörtökön haza is mentek, mi magyarok maradtunk még a péntekig, azaz a gyerektábor utolsó napjáig. A táborzárás után viszont nem tököltünk sokat, egyből rohantunk az esti buszhoz. Négyen magyarok és a helyi olasz kisfőnökünk elhatároztuk, hogy a hazaindulásig hátralevő két bónusznapot a strandon akarjuk eltölteni. Másnap délre már oda is értünk egy Cuyagua nevű tengerparti falucskába. Ez egy egészen apró település mindentől távol egy egészen gyönyörű tengerparttal. Tudván, hogy csupán bő másfél napunk van a hazaindulásig, egyből át is adtuk magunkat a karibi életérzésnek, ami nem más, mint kókuszlikőr, tenger, pálmafák és reggae. Este a strand egyetlen melegételt is felszolgáló helyére mentünk kajálni, ahol viszonylag gyorsan sikerült új spanokat szerezni, egy fiatal házaspárt a kislányukkal és néhány barátjukkal. Az itteniek vendégszeretetéről már írtam régebben, és újdonsült barátaink hasonló kedvességet és közvetlenséget mutattak felénk. Már voltak négyen a kocsiban, de azért beültettek minket ötünket is, hogy még véletlenül se kelljen sétálnunk. A kocsiban egyből következett is a vacsorameghívás, úgyhogy Samuval ketten a szálloda helyett a lakásukra mentünk. Ott egy kis családi éjszakai fürdőzéssel folytattuk a ház mögötti folyóban, aztán iszogatós beszélgettünk venezuelai módra amíg a feleség meg nem jelent a kislányával, hogy itt az ideje bulizni menni. Egy olyan kis falucskában, mint Cuyagua nincs túl sok bulilehetőség, viszont szerencsénkre minden este van dobolás. Úgy néz ki, hogy ez itt, a Karib-tenger partján bevett szokás. Néhány dobos elkezd dobolni, az emberek körbeállják őket, énekelnek, táncolnak és rumoznak. Így tettünk mi is. A dobolásnak egyszer csak vége lett, úgyhogy továbbindultunk egy kis zsákutcába, ahova valaki kirakott két jó nagy hangfalat, amellyel diszkóvá változtatta az utcát. Sajnos az átlagéletkor olyan 17 év lehetett, ezért Samuval és vendéglátóink közül azokkal, akik még nem morzsolódtak le vagy dőltek ki, és néhány újonnan szerzett cimborával a szomszédos pályán nyomtunk egy kosármeccset hajnalig.
Másnap el kellett kezdeni szervezni az utunkat Caracasba, ami egy ilyen kis porfészekben annyira nem tűnt egyszerű feladatnak. Ebben a falucskában az egyetlen hivatalos dolog a néhanapján erre járó busz megállója. Ezen kívül mindent a helyiek szerveznek maguknak. A közbiztonságért három huszonéves fogatlan csávó felel, a lopás ellen „lophatsz, de akkor megverünk” feliratú táblákkal védekeznek, a hajósok egymásnak az unokatesói, a boltosok a hajósok unokatesói, a strandon az úszók felügyeletét és az életmentést a szörfösök végzik, akik nem tudom, hogy kiknek az unokatesói, de valakiknek biztosan; az egyetlen étterem a falufőnök nagymamájáé, a többi kis bodega nagy része meg szintén unokatesóké. Szóval olyan az egész falu mint egy nagy család. Ennek megfelelően mindenki kedves és segítőkész. Ha bármire szüksége van valakinek, akkor bárkit meglehet kérdezni, mert ha az adott fickó nem is, de az egyik unokatesója biztosan meg tudja oldani az adott problémát. Így sikerült végülis több lehetőség közül az egyik boltos taxis unokatesóját felbérelni, hogy vigyen el minket a reptérre másnap reggel.
Még első este a csajok lespanoltak a falu főnökével, aki egy jó negyvenesnek látszó raszta szörföscsávó és úgy néz ki, mint aki folyamatosan be van szívva, bár lehet, hogy nem véletlen néz ki pont úgy. Ez a csávó magát szerényen a tenger farkasának nevezte és tényleg ő lehetett itt a mufti, mert mindenkit ismert és mindenki azt csinálta, amit ő mondott. Utolsó esténket a falu főterén töltöttük a doboláson, ahol a tenger farkasával is összefutottunk. Bemutatta még pár unokatesóját, akikkel érdekes beszélgetéseket folytattunk a helyi kedvencnek számító ánizslikőr fogyasztása közben. A farkas kiadta utasításba, hogy mi a barátai vagyunk, ezért mindenki különleges kedvességgel és szolgálataik felajánlásával jött oda hozzánk. Itthon egy ilyen külsejű fazontól még az időt sem kérdezném meg, de ez csávó tényleg nagyon jó arc volt. Másnap hajnalra rendeltük a taxit, úgyhogy nem rúgtunk ki nagyon a hámból, korán visszatértünk a szállásra.
Ott a senora azzal fogadott minket, hogy leszakadt a faluba vezető egyetlen út és másnap kettőig nem javítják meg, szóval neccesen fogunk délre a reptérre érni. A farkas már lefeküdt aludni, amikor valaki szólt neki erről a dologról, és ezért éjfélkor beállított hozzánk, hogy megmondja, hogy leszervezett egy csónakot ami átvisz egy faluba, ahonnan van járható út és ott fog várni minket egy taxis haverja, aki elvisz minket a reptérre. Azért ez a kedvesség tényleg megdöbbentő, de az itteniek többségére ez a jellemző.
Szerencsénkre az utat éjszaka járhatóvá tették és hajnalban ott várt minket a taxi a szállodánál, úgyhogy az utunk a reptérre kicsit sem sikerült olyan kalandosra, mint amilyennek előző este kinézett.
