Madarak és sokminden más - Valencia, Mérida (Venezuela), Madrid

Madrid TOP 5

2012-02-14T22:38:00.005+01:00

Madridban örökre nem laknék. Hogy miért? Mert drága, néha túl nagy, túl zsúfolt, a számomra oly kedves sok madárral kecsegtető vizes élőhelyekből kevés van arrafelé, ráadásul nincs egy árva tengerpartja sem.

De…

…Madrid egy fantasztikus város. Kellett egy kis idő mire beleszoktam, de a város előbb felsorolt hátrányai mögé nézve láthatóvá váltak e világváros azon tulajdonságai is, amiért minden Madrid-fan folyton arról áradozik, hogy mennyire jó ez a város.

Az általam első ránézésre egyhangúnak ítélt városképről hamar megváltozott a véleményem, leesett, hogy Madrid baromira sokszínű. A hangulatos és bulis La Latina, a turistás, de látványos Sol környéke, az extravagáns Chueca, az egyetemisták lakta Moncloa és Tetuán, és persze a multikulti-underground Lavapiés vagy a számomra legkedvesebb fiatalos

Malasana mind-mind olyan kerületek, amelyeknek van saját karakterük és mindegyikben van valami, amit lehet vagy szeretni vagy nagyon szeretni. És akkor a külsőbb részekről még nem is beszéltem. Halkan megjegyzem, hogy Malasanát nem csak én csipázom, hanem Manu Chao is megénekli a „Me gustas tu” című, amúgy nem túl bonyolult szövegű slágerében.

A másik dolog, ami nagyon bejött Madridban, az általam még soha nem tapasztalt hihetetlenül pezsgő kulturális élet. És most nem csak a bulikra kell gondolni. Habár a partizásnak is megszámlálhatatlan módja akad, a szórakozás szelídebb, általam eddig kevésbé bebarangolt, avagy ritkábban látogatott világában is a végtelenhez közelít a lehetőségek száma. Koncertdömping, szépművészet, kortárs dolgok, ismeretterjesztő kiállítások, kulturális rendezvények, civil kezdeményezések, spontán önszerveződések, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. A turistás, képeslapokon szereplő „kötelező megnézni” típusú madridi látnivalókat kis túlzással egy délután alatt ki lehet pipálni, de a többire négy hónap sem volt elég. (Persze úgy négy hónap, hogy heti öt munkanap azért be kellett menni a dolgozóba.)

Végül következzen 5 nagyon jó kis madridi szórakozási lehetőség, amelyek mindegyike talán nem szerepel a turistakönyvekben, de ha valakit véletlenül arra sodor a keleti szél, annak jó szívvel ajánlom.

Tabacalera

Megközelítés: Embajadores metrómegálló mellett.

Na erről az underground helyről már sokat írtam. Egy ilyen kéne Pestre is. A multikulti Lavapies negyed közepén a hatalmas régi dohánygyár hangulatos épülete, amit befoglaltak a civilek és a legenda szerint pénz hiányában a város hagyta is nekik. A hely honlapján (www.tabacalera.net) bővebb infó van a bulikról, tanfolyamokról és miegymásról. Nyáron a hét vége felé fergeteges bulik vannak a gyárudvarban.

Retiro

Megközelítés: Retiro és Ibiza metrómegállók.

A Retiroról is írtam már elég sokat, a csónakázótavat le is fikáztam rendesen, de a park maga szép időben kihagyhatatlan. A legtöbb program és a legnagyobb tömeg vasárnap van.

La Latina vasárnap délután

Megközelítés: La Latina metrómegálló.

Ha van madridi népszokás, akkor a La Latina bárjainak vasárnap délutáni meglátogatása az. A komplett madridi lakosság fogja magát és vasárnap hat fele elözönli a Latina hangulatos bárjait tapaszozás és iszogatás céljából. Rettenetes tömeg van, sokszor az utca is csordultig van emberekkel. Meg kell szokni, de fíling.

Cantamananas

Megközelítés: La Latina metrómegálló.

Civil dolog. A La Latina metrómegálló melletti lepukkant udvarban néhány művész összedobott raklapokból és kábeldobokból pár asztalt és széket, néhány lelkes zenész pedig vasárnap délután kettő és hat között kiáll örömzenélni a színpadra. Ingyen van, sört is árulnak, egy erősebb szombat éjszaka után príma program kimenni oda, sörözgetni, beszélgetni és zenét hallgatni. Tökéletes példa a baromi aktív madridi civil élet szuperzsír kezdeményezéseire.

Malasana

Megközelítés: Tribunal metrómegálló.

Na ez is egy olyan hely, ahonnan nem tudnék egy konkrét legjobb dolgot kiemelni. Tele van apró és kevésbé apró helyekkel, részletekkel, amiket érdemes felfedezni. Talán az is elég, ha annyit mondok, hogy ez a diáknegyed közepe, a fiatalosabb éjszakai élet lelke, állítólag Almodovar régi törzshelye. Na ez Manu Chao Malasana-ja. A legpezsgőbb élet csütörtöktől vasárnapig, a délutáni és esti órákban fogadja a fiatalokat.

Madrid jelképe, a maci

¡Adiós Madrid!

2012-01-06T01:44:00.006+01:00

Lassan már két hete, hogy egy fantasztikusra sikeredett búcsúhétvége után magamra aggattam potom 78 kilós poggyászomat és izzadva kivergődtem a reptérre, hogy ismét búcsút vegyek Spanyolországtól, most Madridtól.

Ez a négy hónap nagyban különbözött eddigi spanyol pályafutásomtól. Még csak köszönőviszonyban sem volt a féktelen valenciai hónapokkal, ez most egészen másról szólt. Baromi jó tapasztalat volt lehúzni pár hónapot ’komolyan’ melózva spanyolokkal, főleg olyan rendes kollégákkal, mint akik nekem jutottak. Mondjuk biztos az is rátett, hogy ők is madarászok voltak és ugye létezik a világhíres madarászösszetartás. Már szinte az első munkanapomon betáblázták a kintlétemet madaras programokkal (gyűrűzések, Huelva), de amúgy is szörnyen rendesek voltak velem. Ráadásul nem csak ők, hanem a családtagok is. Például a főnököm férje. Ő is gyűrűző és jóban lettem vele. Olyannyira, hogy amikor egy pénteken elmeséltem a főnökömnek, hogy a hétvégén találkozom egy szupercsajjal, akivel ~~komoly~~ terveim vannak, a következő hétfő reggel fél kilenckor felhívta Evat, és az első kérdése volt, hogy összejött-e nekem a dolog. Aki valamennyire képben van a csetlős-botlós csajozós történeteimmel, annak nem újság, hogy a főnök kicsit kiszínezve a helyzetet hosszasan ecsetelte az urának, hogy mennyire magamba vagyok roskadva és már félórája ott zokogok. Ez persze nem volt igaz. Bírtam könnyek nélkül, már hozzászoktam. Szóval jól megvoltunk a kollégákkal, nem volt olyan szörnyű ott melózni.

Az igazi élmények természetesen műszak után, illetve a hétvégéken jöttek. Habár finoman szólva most sem éltem királyként, de még úrként sem, sőt, a diákok átlagos életszínvonalát is csak távcsővel skubiztam alulról, de azért erősen spórolva futotta utazgatásra és egy kis madarászásra is távolabbi vidékeken. Az ösztöndíjasok többségével rendesen egymásra találtunk. Szabadidőnk többségét kisebb-nagyobb csapatokban csapattuk. Kollégáinknak, barátainknak és más jótevőinknek hála programokkal is rendesen el voltunk látva. Valaki kiállításmegnyitókra, múzeumokba adott meghívókat, valaki koncertjegyekkel látott el minket, mások pedig más rendezvényekre szereztek belépőket vagy intézték el, hogy bemehessünk. Persze rengeteg egyéb lehetőségünk is akadt a szórakozásra. A múzeumoknak, kiállításoknak és egyéb látnivalóknak csupán töredékét sikerült megnéznünk a négy hónap alatt. Eskü’, hogy nem csak azért éltem a kultúrának olyan sokat, mert majdnem mindig ingyen volt.

És persze a mulatozás. A régebbi mennyiséghez képest elenyésző mértékben, de azért néha a szórakozás fiatalosabb, táncos-zenés módozatára kialakított helyekre is ellátogattunk többedmagunkkal, a szórakozás e speciális típusával rendszeresen konzorciumot alkotó populáris habituális aktivitását is kultiválva. Magyarul nem sok, de egy-két fergeteges bulit azért sikerült megejtenünk. Szóval egy szónak is száz a vége, k jó volt ez a pár hónap Madridban.

Madaras: négy nap madarászás Huelva környékén

2012-01-05T22:55:00.006+01:00

12.13.

Madridi főnököm, a spanyol gyűrűzőközpont koordinátora, Eva annyira jófej volt, hogy az utolsó előtti itteni hetemre leszervezett nekem egy hivatalos négynapos andalúz kiküldetést. Egy nyolcórás éjszakai buszút után kedd reggel héttől főnökasszonyom jóbarátja, Sayago, az andalúz gyűrűzősztár vett a szárnyai alá. Legendás terepi tapasztalata van sok fajból. Az egész országból, de még külföldről is járnak hozzá madarászok egy-két technikát ellesni. Ráadásul Spanyolország legjobb és legnagyobb limikóla-gyűrűző állomásának is ő az alapembere. Jópár éve jópár napot és éjszakát töltött a Marismas del Odiel természeti területen a limikólák mozgásának figyelésével és próbálkozással, mire kitalálta a megfelelő szisztémát minél több madár megfogására. Most már sok éve működik az állomás önkéntesek tucatjainak segítségével. Távoli megkerüléseket produkálva nagy adag limikólát és más vízimadarat fognak minden évben, köztük igen jó kis fajokkal (bengáli csér, szerecsenhojsza, stb.), természetesen Sayago irányítása alatt. Szóval nála lakhattam és ő pátyolgatott négy napig. Az általam megismert személyek többségéről azt írom, hogy nagyon kedvesek voltak, meg zavarbaejtő vendégszeretettel fogadtak, meg ezek különbözőképpen megfogalmazva. Egyébként általában tényleg úgy is volt, de Sayagora és családjára ezek a jelzők hatványozottan igazak. Az még hagyján, hogy andalúz vezetőm négy napig mindenhova vitt magával és az általam óhajtott madárfajokból fogott egyet-egyet nekem, de ezeken kívül megengedte, hogy a hétvégi házukban lakjak. Minden étkezésnél a családdal ebédeltem tengeri finomságokat, aztán amikor véletlen nem volt idő visszamenni a lakásukba kajálni és egy lokálba kellett betérnünk, a már szinte erőszakos unszolásomra sem engedte, hogy akárcsak egy euróval is beszálljak a számlába. Megajándékozott egy-két andalúz madaras könyvvel és még sorolhatnám a jócselekedeteket, amiket értem tett. Egy jóbarátot vagy egy családtagot ennyire jóltartani teljesen rendben van, de hogy engem, egy vadidegen csóró magyar fiatalt így elhalmozni, úgy, hogy nem is igazán beszélem a nyelvet (spanyolul azért elvagyok, de az andalúz akcentus annyira eltér a hagyományos félszigeti nyelvjárástól, főleg Sayago tájszólása, hogy szerintem még a portugált is jobban megértem), na ez szerintem már tényleg meglepő vendégszeretet. Köszönet érte, gracias!

Sayago és családja

A négy nap alatt bejártunk néhány jó kis élőhelyet. Elsősorban a vizes területeknek örültem, de voltunk hegyesebb és pusztásabb részeken is. Mivel az előzőekben már röviden írtam ezekről a helyekről, időrendes beszámoló helyett néhány sort írok az egyes meglátogatott helyekről általánosságban. Így legalább csak részben ismétlem önmagam.

Aki a tipikus spanyol célfajokra hajt, az nyugodtan kihagyhatja ezt a környéket az útitervből, de ha valaki csak véletlen erre jár és madárhiánya van, az bátran beugorhat. Pontosabb helyszíneket szívesen mondok szóban.

Huelva környéki dombvidék

Szárazabb puszták narancs- és olívaültetvényekkel, valamint erdőfoltokkal tarkítva. A kuhi hazája. Az egyik éjszakázóhelyen minimum 25 kuhit számoltunk, tehát szerintem kijelenthetjük, hogy nem ritka a környéken. Még a hálónkba is beesett egy, de erről már írtam. A kuhi mellett rengeteg a kékszarka, sok a pacsirta, van pár jobb ragadozó, de egyéb, magyar madarász számára izgalmas fajjal nem kecsegtet a terület.

Marismas del Odiel

Látkép flamingókkal

Szűk értelemben az Odiel folyó torkolata és lagúnái, de a Huelva közvetlen tőszomszédságában fekvő Marismas del Odiel természetvédelmi terület magába foglal tengerparti dűnesorokat, néhány erdőfoltot és egy hatalmas sólepárlót. A terület számunkra legérdekesebb faja a bütykös szárcsa, amiből kábé egy pár költ itt, úgyhogy a kifejezetten tvíccsereknek nem a legjobb célpont. Viszont aki élménymadarászni szeretne és nem mega, de jó kis fajokat látni, annak tökéletes. A dagály-apály váltakozás megfelelő szakaszában nagy tömeg limikóla, réce, vöcsök, flamingó és sirály járja a lagúnákat, partszegélyeket és sólepárlókat. A pár kilométer hosszú tengerbe nyúló mólóról főleg viharos időben tengeri fajokra van jó esély, a dűnesorokon és a strandon az azokra jellemző partimadárfajok várják a látogatókat. Költési időszakban itt van Európa állítólag legnagyobb kis csér telepe, de költenek itt sziki fajok is, mint pl székicsér, ugartyúk, széki lile. Télen az Odiel folyón a telelő alkákat, esetleg más északról érkező tengeri fajokat lehet látni.

A hely szép lenne - ilyen tengerparti élőhely-típusok nem nagyon vannak otthon - csak sajnos Huelva ipartelepe csúnyán belerondít a háttérbe. (A gyárrengetegnek köszönhetően Huelva Spanyolország legszennyezettebb városa, a lakosok, főleg a gyerekek komoly egészségügyi problémákkal küzdenek a szennyezőanyagok miatt.) Néhány nap alatt azonban nem hal bele senki sem a szennyezésbe, úgyhogy aki nem rohadt tvícser, csak madarászna, annak érdemes benéznie ide. Ami még nekünk, belföldi gyerekeknek kihagyhatatlan, az a terület tengerpartja. Gyönyörű kagylók, öklömnyi tengeri csigák, cápatojások, és egyéb óceáni nyalánkságok hevernek tonnaszám a tengerparti homokban.

A terület nagy része zárt, a park állatkórháza melletti igazgatóságon lehet engedélyt kérni a belépéshez. Érdemes lehet előre e-mail-ben egyeztetni.

A park állatkórházába, ehhez a bájos keselyűhöz is benéztünk

Veta de Palma

Néhány márványos réce

Sajnos ez a P.N. Donana egyik szigorúan zárt területe, vezető nélkül nem lehet belépni, úgyhogy nem is áradozok a madártömegekről, amik ezt a rizsföldekkel körbevett halastórendszereken húzzák ki a telet. Meg asszem nagy vonalakban írtam is már róla. Maradok a puszta számoknál: 100.000 réce, melyek között ott jártunkkor legalább 200 márványos récét láttunk, sokszáz főleg feketenyakú vöcsök, 20.000 körüli flamingó, melyek közé néha elvegyül egy-egy vad eredetű kis flamingó. Az átrepülő sokszázas limikólacsapatok látványától egyből megdobban az amerikai ritkaságokra áhítozók szíve, a nádasokból pedig kék fú ugrik ki kábé minden tíz méteren. Szóval nagy fajok itt sincsenek, csak hihetetlen tömegek. A fajvadászoknak ne fájjon a szívük ha nem mehetnek be.

Madaras: így kell kuhit fogni!

2011-12-23T17:02:00.005+01:00

A napot egy látogatással kezdtük Sayago egyik ismerősénél, ahol megejtettek egy jó órás beszélgetést valami cölöpről. Magyarul kábé két perc alatt ki lehetne cserélni azt az információmennyiséget, amit andalúzul végülis egy bő hatvan perc alatt sikerült abszolválni, dehát ilyen ez az andalúz spanyol:)

A következő állomásunk Huelva tengerpartja volt, ahol az Odiel folyó medre, a használaton kívüli sólepárlók és a strand mentén nagyon jót madarásztunk. A terep nagyon jó és elég nagy, dugig van madárral, az egyetlen aprócskább baja, hogy a hely tőszomszédságában egy akkora és olyan büdös ipartelep van, amihez képest a dunaújvárosi gyárkomplexum csak egy apró illatos szappangyár. A madarak itt se riadnak vissza a büdös helyektől. Jobb fajok: alka, dolmányos sirály, vcs sirály, szula, partfutók, kőfori, csigaforgató, ugartyúk, stb. Innen rohantunk helyi vezetőm lakásába, mert a tegnap estéhez hasonlóan ma is meghívtak a családi étkezésre. Gyorsan befaltuk a sok finomságot és rohantunk is kuhit fogni. Sayago kifejlesztett kifejezetten kuhikra egy egeres kandliféleséget, amikből kettőt raktunk ki a kuhis mezőre. A halászsas mellett a kuhi a másik kedvenc faja, rengeteg tud erről is és rengeteget megfogott már. Ezeket is jelölte szárnykrotáliával és néha jeladót is tett rájuk.

Kábé fél óra várakozás után már rohantunk is az egyik csapdához kiszedni a beleakadt kuhit! Fantasztikus egy madár. Kézben még jobban néz ki, mint terepen. Meglepett, hogy mennyire kicsi madár. Ami még nem tűnt fel terepen, hogy rövid a farka. Sayago még korábban magyarázta, hogy a kuhi az éjszakai ragadozókhoz közel áll rendszertanilag és ez néhány jellegzetességen is megmutatkozik. Kézben sikerült megnézni, hogy a kuhi külső evezőinek külső oldalán a baglyokhoz hasonlóan apró tollhorgok vannak, amelyek a hangtalan repülést segítik elő. A megfogott fiatal, még narancssárga íriszű madarat (az öregeknek vörös a szeme) én gyűrűzhettem meg, a szárnykrotáliát már a gyűrűzőmester rakta fel. A madár elengedése után még benéztünk egy kuhi éjszakázóhelyre, ahol összesen 25-öt számoltunk össze ebből a pöpec kis fajból.

Madaras: így kell halászsast fogni!

2011-12-23T16:48:00.007+01:00

Első andalúziai madarásznapomat halászsasfogással kezdtünk a Huelvától kicsit odébb található Veta de Palmas szigorúan zárt területen, amely a néhány tíz halászsas mellett többek között 20.000 flamingó és 100.000 réce telelőhelye. A terület egy nagy halastórendszer rizsföldekkel körbevéve, ezért vízimadarászként végre igazán otthonéreztem magam ezen a madarakkal túlzsúfolt vizes élőhelyen. Sajnos zárt magánterület, így a véletlen erretévedt madarászoknak komoly szervezés árán oldható meg a bejutás, bár a madarak mennyiségét tekintve Sayago szerint az egyik legjobb élőhely egész országban. Habár több híres spanyol területet még nem láttam, de a madártömegeket látva hihetőnek tartom az állítását.

A napot a csapdák felállításával nyitottuk. Sayago kifejlesztett egy speciális csapdát a telelő halászsasok megfogására. Van önkioldó és távirányításos változat is és egész jó hatékonysággal működnek. Már több mint 150 halászsast kapott el a módszerrel. Több nagy halászsasos meglátogatta már a csapda miatt, mert Európában kevesen tudnak nem fészkelő vagy revírtartó halászsast fogni. Többek között emiatt és a fogott telelő halászsasok nagy száma miatt a faj elismert specialistájának számít Sayago. Nagyon sokmindent vág a halászsasról. Majd húsz éve kezdte a projektet, azóta a rengeteg kiszórt színesgyűrűnek és néhány rádiós-, illetve műholdas nyomkövetőnek hála számos megkerülés történt, rengeteg új információval bővítve a fajról rendelkezésre álló tudást.

A csapda tulajdonképpen egy hurokkal ellátott beülőfa. Három ilyet raktunk ki. A sokórás várakozás közben a területen mozgó százezres récetömeg átnézésével foglaltuk le magunkat, aztán fél három fele végre megakadt egy fiatal hím halászsas! Miután meggyűrűztük és lemértük mindenét, el is engedtük. Nem kis élmény kézben tartani egy ilyen madarat.

apró tüskék a halászsas talpán, hogy ne csússzon ki a hal az ujjai közül

Ezután beszedtük a csapdákat, majd kocsival jártuk körbe a területet. Mindenhol tele volt madárral, a csatornák mentén szinte mindenhol néhány méterről megugró rengeteg kék fún, az eddig is nagy számban látott kacsákon és flamingókon kívül sok partimadár, sirály, batla és néhány ragadozó került a szemünk elé. Aztán az egyik tavon két kis flamingót vettünk észre egy rózsás flamingó csapatban táplálkozni. Utána kell még azért járni, de andalúz vezetőm szerint ezek elkószált vadmadarak, nem pedig állatkerti szökevények.

Bevesszük Lisszabont

2011-12-23T16:01:00.004+01:00

12.12.

Péntek este érkeztünk Madeiráról Lisszabonba, ahol este egy hostelben találkoztunk portoi ösztöndíjastársunkkal, Szaszával és Andrissal, szokásos útitársammal. Andrissal se rossz utazni, de bevallom őszintén, hogy Vikivel csak kellemesebb volt, többek között például azért, mert Viki nagyságrendekkel csinosabb, mint Andris.

Éjfélkor már koccintottunk is a diákszállás közös helyiségében a találkozásra, ahol amúgyis egy komolyabb házibuli kezdett kialakulni a nemzetközi diákközösség részvételével. Az egyik srác le akarta nyúlni az egyetlen megmaradt pulcsimat (a másik pulcsimat egy diszkóban lopták el pár héttel korábban), amit most szerencsére észrevettem és visszaszereztem. Egy amcsi lány invitálására mi is csatlakoztunk a szórakozni induló fiatalokhoz, így az internacionális bandával együtt indultunk a lisszaboni éjszakába. Egy elég lepukkant és kivilágítatlan, ám annál hangulatosabb és nyüzsgőbb kocsmanegyedbe, a Bairro Altoba érkeztünk. Az utca olyan szinten tele volt iszogató fiatalokkal, mint valami jobb diszkó tánctere szombat éjjel háromkor. Megint tülekedni kellett, hogy eljussunk ából bébe, de ez egyáltalán nem baj. Itt is szeretnek szórakozni a fiatalok. A kocsmába bejutást komolyabb várakozás és taktikázás előzte meg, majd még egy jó kis sorban állás következett, mire kérhettünk. Kárpótlásul azonban kiderült, hogy Lisszabon olcsó! Legalábbis Madridhoz képest. A pestiekhez hasonló áron mérik a nedűt. Úgy néz ki, hogy itt is válság van, ami nemcsak az italárakon látszik, hanem azon is, hogy az egész portugál nép egy emberként szídja Merkelt és Sarkozyt, még fizetős óriásplakátokon is viccet űznek belőlük.

Na mindegy, vissza a kocsmanegyedbe. Szóval a néhány frissen szerzett cimboránkkal az utcán fagyoskodva és iszogatva vártuk meg a kocsmák bezárását, aztán megindultunk az orrunk után a hűvös, ködös, félhomályos és romos utcákon, bokáig gázolva a szemétben, amit a rengeteg fiatal halmozott fel. Az egyik sarkon betalált minket egy nem túl bizalomgerjesztő nagydarab portugál és felajánlotta, hogy elvisz valami minimáltechno buliba. Gondoltuk miért ne,ezért megindultunk utána az amúgy elég ijesztő utcákon, egyre furcsább társaságok között lavírozva. Aztán elértünk egy pontig, ahol társaságunk nagyobb része okosabbnak látta visszafordulni. Ketten azért még követtük kissé rémisztő ismerősünket, míg elértünk a célig. Itt aztán nem akarták beengedni újdonsült idegenvezetőnket a klubba. Lehet, hogy nem bíztak benne annyira, mint mi. Mivel a sok sétától el is fáradtunk és fogalmunk sem volt hol vagyunk, ráadásul sejtettük, hogy hosszú lesz az út vissza a hostelba, hát mi is hazafelé vettük az irányt. Jó egy óra séta után a város addig soha nem látott, de legalább hangulatos részeit megismerve végülis kilyukadtunk a hostelnél. A bandából azok, akik nem akartak jönni a furcsa nagydarab portugállal, előttünk néhány perccel futottak be, ők majd másfél óráig bolyongtak. Megbeszéltük még kalandjainkat a közös helyiségben sörözgetve, majd mentünk is aludni. Szegény szobatársaink biztos nem kellemes emlékként gondolnak majd vissza a velünk töltött éjszakára, mert amikor Viki feltépte a szobaajtót szakadva a röhögéstől olyan fél öt fele, szerintem a többség felébredt. Aztán még egy kis "amit találunk és puha, azt hozzávágjuk a másikhoz, pl az éppen levett melltartót" csatát is lenyomtunk, hogy biztosan emlékezzen rá mindenki, mikor érkeztünk meg. A kis négyes magyar bandánk egész komoly istenverése lehetett szegény fiataloknak, de sebaj, szenvedtem már énis eleget a hozzánk hasonló jókedvű hülyéktől az évek során.

Másnap a rosszidőre való tekintettel Sintra városába mentünk kirándulni. Szép kis hely szép kis kastélyokkal, de szétfagytunk. Az esti lisszaboni városnézés után egy kis melegségre egy buffet libre étteremben találtunk végül, majd onnan ismét Vandáékhoz, itteni ösztöndíjastársainkhoz vitt az utunk, mert voltak olyan kedvesek, hogy időközben háromfősre apadt társaságunkat befogadták baromi hangulatos kis lakásukba (Szasza még délelőtt lelépett Coimbrába). Nagyon kellemesen eldumáltunk a három házigazda lánnyal, majd végre egy megbízható helyi, Vanda vezetésével vettük nyakunkba az éjszakát. Olcsó kocsma - utcasarok - ingyendiszkó útvonalon haladtunk, egész hamar, öt fele hazaértünk. Hála Vandának most nem tévedtünk el és nagyon jól elvoltunk.

Vasárnap egész korán, fél dél fele sikerült kimászni az ágyból és célba vennünk Belém-et, Lisszabon történelmi városrészét. Ez a kerület túlélte a nagy földrengést, ráadásul régen is kulcsfontosságú volt a város életében, itt volt a kikötő és innen indult jónéhány középkori felfedező az ismeretlenbe. Van itt egy pofás kolostor, egy emlékmű a felfedezőknek, a folyó/tengerpart is teljesen jó és maga a kerület is hangulatos. El lehet ütni itt egy délutánt, sőt érdemes is, teljesen zsír hely. A monumentális Április 25-e-híd árnyékában sétálni és a folyó/tengerparton leülve meginni egy sört is nagyon jó dolog és nem csak azoknak, akiknek a hídfétisük van (Andris).

Ezután ismét éjszakai lisszaboni városnézéssel folytattuk, majd vissza Vandáékhoz. Mindhárom éjszaka, amit náluk töltöttünk, nagyon jó hangulatban telt, nagyon vendégszeretőek voltak a házigazdáink, mindent megtettek értünk. Köszönet érte, baromi jól éreztük magunkat!

Lisszabon nem olyan, mint a legnépszerűbb turistacélpontok. Kicsit kopott, de nagyon egyedi, van egy semmilyen más városra nem hasonlító utcaképe. Fekete-fehér macskakővel fedték be a járdákat aszfaltburkolat helyett, szűk és kanyargós sikátorok félhomálya váltogatja a fényes sétálóutcák csillogását, időnként hangulatos terek bukkanak fel a dimbes-dombos felszínen, a leejtőket pedig szinte mindenhol behálózzák a régimódi villamosok sínei. A házak enyhe kopottsága csak dob erre a hangulatra, ráadásul Lisszabon rendelkezik jónéhány mutatós látnivalóval. Habár gyakorlatilag csak sötétben láttuk, kijelenthetem, hogy Lisszabonban is érdemes eltölteni néhány napot, ha errejár az ember.

Másnap hajnalban kimentünk a reptérre, majd miután a duty free-ben rendbevágtuk és beparfümöztük magunkat, elváltunk Vikitől, Andrissal pedig repültünk Madridba, ahol a reptérről egyenesen a dolgozóba vezetett az utunk.

Nem madaras: Madeira

2011-12-19T16:09:00.007+01:00

Még kiutazásom előtt -ismerve a madridi fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket- elhatároztam, hogy spanyolországi szabad hétvégéimen bejárok néhány szigetcsoportot. Aztán elkezdett zuhanni a forint, ami az ellátmányunk jelentős csökkenését eredményezte. Az utazgatós terveim sorra bedőltek, de úgy döntöttem, hogy Madeirából nem engedek, akkor is megyek, ha tartóskenyéren és lídeles sörön kell kihúznom a hátralévő időt. Meg is vettem a jegyeket, lisszaboni átszállással három nap Madeira, aztán két nap a portugál fővárosban. Még útitársat is találtam. Barcelonai ösztöndíjas társamat, Vikit kábé két percig tartott befűzni a kiruccanásra.

Vikivel a lisszaboni reptéren találkoztam kedd este. Ottani ösztöndíjastársaink, Vandáék befogadtak minket az átszállás éjszakájára (is). Másnap hajnalban indultunk tovább az európai trópusi paradicsomba, Madeirára. Kora délelőtt tett le minket a fapados Funchalban, aztán a hotelünk gyors megtalálása után a portugálok vendégszeretét élveztük, ingyen végigittuk a helyi italkínálatot, és végigkóstoltuk a helyi trópusigyümölcs felhozatalt. A madeiraiak megdöbbentően segítőkészek, sőt, amikor spanyolul szólunk hozzájuk, akkor hihetetlen lendülettel kezdenek el portugálul mesélni. A két nyelv annyira hasonló, hogy még az én spanyolommal is meglepően mély beszélgetéseket sikerült folytatnunk egyik-másik helyivel. Ők portugálul, mi spanyolul nyomtuk. Igazságtalan a világ. A spanyolt a többi újlatin nyelvet beszélő nép is megérti, de a magyart senki más. Mondhatnám a többi finnugornak, például a finneknek magyarul, hogy kérek egy sört, de van rá egy fémhuszasom, hogy nem azt kapnám, amit kérek, már ha egyáltalán kapnék valamit. Lehet az ugoroknál kellene próbálkozni, de nemtom ők hol laknak.
Csóró magyar hátizsákos módjára egy tengerparti padon költöttük el borozós ebédünket, majd felmentünk a város Monte nevű hegyi kerületébe. Merő véletlenségből belefutottunk IV. Károly Habsburg király sírjába a fantasztikus kilátással és még királyabb környezettel megáldott negyed egyik templomában. A napi művelődés kipipálása után lassan ereszkedtünk a tengerpartra a hihetetlen panorámát és az út mentén lévő bárok borkínálatát kiélvezve.
Este kipipáltuk egyik nagy vágyamat, Funchal tengerparti sétányán éjszaka elszűrcsöltünk egy üveg madeirai bort, aztán egy közeli zenés hely felé vettük az irányt. A főleg helyi közönségből rendesen kilógtunk, így hamar kiderült, hogy magyarok vagyunk. Az éppen fellépő venezuelai zenekar egyik tagjának exneje is magyar volt, úgyhogy egyből meglett a kapcsolódási pont. Miután kiderült, hogy voltam Venezuelában és ezt néhány kifejezetten venezolano kifejezéssel is meg tudtam erősíteni, egyből nagy spanba kerültünk a bandával és hozzátartozóikkal. A nagy egymásra találás miatt bulizás helyett csak dumálgatásra és rumkóla mellett a helyi szesz, a Poncha fogyasztására jutott idő. Nagyon büszkék erre az italra az itteniek, de szerintem ízre nem nagyon különbözik egy olcsó vodkából és szénsavmentes fantából kevert vodkanaracstól. A mondás szerint ajándék lónak ne nézd a fogát, hát az ajándék ponchának se néztük az ízét. Végülis hajnaltájt sikerült visszaérnünk a szállásra.
Másnap néhány óra alvás után a sziget egyik legnépszerűbb kirándulóhelyére, Riberio Frioba vettük az irányt. A közlekedés nem túl jó Madeirán, a legtöbb útvonalon csupán napi két busz megy. Majd egyórás padlógázas szerpentinezés után csodálatos helyen tett le minket a kis sárga lélekvesztő. Több túraútvonal is indul a faluból, melyek szebbnél szebb helyekre visznek. Némelyik ösvény mentén kis fogadók várják a kirándulókat. Ezek teraszairól káprázatos kilátás mellett lehet fogyasztani. A környék bejárása és néhány pohárka bor elfogyasztása után este stoppal mentünk vissza Funchalba. Az út kicsit megviselte Vikit, úgyhogy a városba visszaérve egyedül vágtam neki az esti sétának.
Utolsó napunkon Európa legnagyobb sziklaszirtjét vettük célba, ahonnan a kilátópontra települt, Madeira felirattal ellátott tipikus gagyi turistaajándékokat áruló asszonyok portékáinak végigpróbálgatása után leereszkedtünk egy helyijárattal az igen hangulatos Camara de Lobos-ba. A táj és a falucska is lenyűgöző, és habár strandolásra nem a legideálisabbak a strandok, mindenképpen érdemes egy kicsit megállni itt, ha már erre jár az ember. A kötelező tengerparti séta után a kikötőben besegítettünk a halászoknak a hajófestésbe, majd indultunk is vissza Funchalba. Ott a búcsúvacsora után kábé a fél várost mozgosítva sikerült megtalálni a megfelelő reptéri busz megállóját, aztán este nyolc fele el kellett köszönnünk ettől a csodálatos szigettől.

Madeira nem ideális célpont azoknak, akik strandolni és bulizni szeretnének nyaralás címén. Szép kiépített strandból kevés van, bulihelyből pedig még kevesebb, legalábbis télen biztosan. Viszont aki szereti a varázslatos tájakat, a tengerből kinövő hatalmas hegyeket, a hihetetlen panorámát, a szinte érintetlen természetet és hangulatos falvakat, esetleg egy kis túrázástól sem riad vissza, annak kihagyhatatlan úticél. A sziget hegyeit sokszor kényelmes turistáknak kitalált gyakorlatilag vízszintes levada-kon járhatjuk körbe, és nálam reklamálhat az, akinek nem esik le az álla a kilátástól. A partokon a tengertől az égig érő meredek hegyek és sziklafalak, a buja sötétzöld növényzetből helyenként kitörő feketés sziklák ismét csak képeslapokról és útifilmekből ismert trópusi paradicsomokat idézik. A természet mellett a települések is lebilincselőek, a több helyen fellelhető sötétszürke kövekkel körberakott hófehérre meszelt épületek és a macskaköves utcácskák rettenetesen mutatósak. A kevésbé sűrűn lakott részeken pedig minden talpalatnyi nem lebetonozott területen burjánzik az élővilág. Olyannyira, hogy az elhanyagoltabb építményeket egyből körbe is öleli a sötétzöld növényzet.

Manapság már fapadosok is mennek Madeirára, így egy kis utánajárással főszezonon kívül egészen olcsón el lehet jutni erre a madárfajok alacsony számát és a kiváló közbiztonságot leszámítva minden szempontból trópusi paradicsomokra hajazó szigetre.

Madaras: Madeira

2011-12-19T16:02:00.004+01:00

Még kiutazásom előtt -ismerve a madridi fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket- elhatároztam, hogy spanyolországi szabad hétvégéimen bejárok néhány szigetvilágot. Aztán elkezdett zuhanni a forint, ami az ellátmányunk jelentős csökkenését eredményezte. Az utazgatós terveim sorra bedőltek, de úgy döntöttem, hogy Madeirából nem engedek, oda akkor is elmegyek, ha tartóskenyéren és lídeles sörön kell kihúznom a hátralévő időt.

Madeirára az endemikus szárazföldi fajok és alfajok, valamint a késő nyáron és kora ősszel látható baromi jó tengeri fajok miatt mennek a madarászok. Decemberre sikerült jegyet szereznem, ilyenkor minden trip riport szerint szinte kihalt a tenger madaras szempontból, ezért inkább a szárazföldi fajokra összpontosítottam. Ráadásul volt még egy elbűvölő útitársam is, ezért tényleg csak a kötelező nem tengeri madarakat akartam megnézni. Szerencsére ezek igen könnyen hozhatóak, még decemberben is. A több trip riport által említett Riberio Frio nevű település Balcoes nevű kilátópontján még borozgatás közben is nagyjából tíz perc alatt beesett minden, aminek be kellett esnie a babérerdőből. A többi érdekességet a települések zöldebb területein szedtük össze. Kopár sziklás élőhelyre nem sikerült eljutnunk a két és fél nap alatt, így a nyíltabb részeket kedvelő fajok kimaradtak, de a lényeg meglett máshol. A funchali kikötő jó sirályokra, néha-néha felbukkan itt egy-két eltévedt ritkaság is. Ottjártamkor egy dolmányos sirályt sikerült kiszedni a parton pihenő csapatból, amerikai fajhoz nem volt szerencsém.

erdei pinty helyi alfaja

Madeira egy tipikusan olyan hely, ahova még a hardtvícsereknek sem csak a madarak miatt érdemes jönni, hanem mert szörnyen rettenetesen k szép. A táj, a természet és a települések is. Gyakorlatilag egy gyönyörű trópusi sziget.
Az igen rövidre sikeredett maderiai szárazföldi madarászat tapasztalatai: baromi kevés faj él itt, de azokból legalább van bőven, és a természet is gyönyörű. Nagyon könnyű madarászni, csak egy idő után unalmas és már csak a funchali kikötő környékén tanyázó bizalmas sirálycsapatok szűrésével lehet a madarak iránti igényt csillapítani. A tengeri fajokért pedig vissza kell jönni a megfelelő időszakban.

Petinek:-)

Rock, diszkó, Liszt és breakbeat, avagy egy mozgalmas hétvége (11.28.)

2011-12-17T17:33:00.004+01:00

Hol is kezdjem? Ja, megvan. Csütörtökön az ingyenes kiállítások listáján a Reina Sofia volt soron (sok Picasso, más spanyol festők és kortárs, illetve modernebb kiállítások, mindent végignézni még szinte futva is 8 óra). Innen sietősen rohantam haza, mert Viki jött látogatóba Barcelonából. Viki egy bevállalós, szuperlaza, nagyon jófej tündérvirágszál, akivel tulajdonképpen még csak egyszer találkoztam, de az zsír volt. Történt ugyanis, hogy jött meglátogatni a barátait, aztán úgy hozta az este, hogy a régebbi ismerősök helyett néhány mexikói cimbora kíséretében kettesben kötöttünk ki egy bárban, ahol néhány amerikai oktalan lesajnálása és pár ottfelejtett guiness beszerzése után nagyon jól elmúlattuk az időt. Aztán a cimborái lakása helyett a mi kutyás kecónkban kötött ki éjszakára, ő az ágyamban én a kanapén. Jóban is lettünk, azóta is jóban vagyunk. Sőt, annyira bevállalós, hogy nagyjából kettő teljes percig tartott rábeszélni, hogy jöjjön Madeirára két hét múlva. Szóval Viki jött hozzánk, az első két nap hozzám látogatóba. Meglepi gyanánt biztos, ami biztos alapon készültem egy kis forraltborral is, mert manapság igen hideg van errefelé. Elég lájtosra vettük az estét, másnap ugyanis a helyieknek (pl nekem) munkanap volt.
Péntek este Malasanát, a kedvenc bulinegyedemet vettük célba. Rockkocsma hegyek, hangulatos bárok, fiatalokkal tömött utcák és hatalmas fíling jellemzik a környéket. Anno Almodovar is itt csapatta fiatalként, sőt a legenda szerint a 15-M, az egyre nagyobb diákmozgalom is innen indult útjára, egész pontosan a kerület botellonos parkjából. Idementünk hát mi is csapatni. Kettesben is baromi jó, de a bulizás bandával az igazi, úgyhogy egyből le is spanoltunk néhány utcán talált fiatallal, azt velük nyomtuk az egyik hangulatosabb rockkocsmában zárásig. Aztán gyorsan összeszedtük magyar és mexikói barátainkat és be is mentünk a következő, reggelig nyitva tartó bulihelyre. Itt megint részesültünk a sajnos már többször megtapasztalt, nem túl szimpatikus spanyol népszokásból, a verekedésből. Szerencsére most is baj nélkül megúsztuk, leszámítva, hogy egyikünket kidobták és már vissza se engedték. Ez már a harmadik alkalom volt ittlétem során, hogy bármiféle ok nélkül vagy belénk kötöttek, vagy a mellettünk kitörő verekedés felénk mozdult el és óhatatlanul is eggyé váltunk a bunyózókkal a kidobók szemében. Furcsa ez a helyi szokás, de tényleg úgy tűnik, hogy Madridban az átlagosnál gyakoribbak az ilyen problémák. Aki ismer, tudja, hogy soha nem kerestem a balhét, és ezzel itteni cimboráim is így vannak. Jobb észnél lenni, mert itt nagyon sok olyan van, aki viszont folyton keresi a bajt és meg is találja, általában tök ismeretlen és ártatlan partiarcok estéjét elrontva.
Egy karácsonyi vásáros, kiállításos, házibulis és diszkózós szombat után másnap hajnali délután három felé sikerült is megindulnom a TempoLiszt-re, a madridi városháza és a magyar Nagykövetség szervezésében megvalósuló igen nagyszabású, és 98%-ban teljesen ingyenes hangverseny-maratonra. A Liszt Ferenc-év tiszteletére ugyanis az egyik madridi kultúrközpontot, a Teatro Canal-t birtokba vehették a komolyzene és a magyar zeneszerző iránt érdeklődők. Már többször írtam, hogy a spanyolok nagyon áldoznak a kultúrára és ez valami baromi jó dolog. Liszt tiszteletére is egy koncert kivételével teljesen ingyenesen bő húsz hangversenyt, előadásokat és kiállítást szerveztek a nagyérdeműnek, nem éppen kispályás módon. Első programpontnak, a szombat éjszakáról visszamaradt fáradtságot kezelendő, beugrottam a magyar boltba eladóskodni egy kicsit. Adrienn, világutazó jótevőnk mellett eredeti ékes magyar akcentussal próbáltam eladni az otthonról importált portékákat. Egész jól ment, meg nagyon élveztem. Nem csak a társaság miatt, hanem mert minden spanyol, aki már járt Magyarországon, nem volt rest megosztani az ott szerzett élményeit. Rosszat nem hallottam és a spanyolok amúgy is marha rendesek, úgyhogy ez is hozzátett a jó hangulathoz. Nyolckor aztán követségi jótevőinknek hála ingyen beülhettünk a rendezvény csúcspontját jelentő hangversenyre. Szuper volt.
Utána Pedrocimborám kitalálta, hogy vasárnap este 10-kor még korai hazamenni, úgyhogy igazán leugorhatnánk a Tabacalérába (http://latabacalera.net) a hétvége komolyzenei szakasza után, mert valami minimal techno-breakbeat buli van. Finom stílusváltás. A minimáltechnonál jobban fekszik a komolyzene nekem, de a Tabacalera az egyik legjobb hely Madridban, meg általában nem vagyok a jó dolgok elrontója, hát vele tartottam. A Tabacalera egy hatalmas régi dohánygyár, illetve annak a civilek által elfoglalt gyárcsarnoka, termei, udvara és alagsora, ahol az elsősorban underground koncertek és bulik mellett ezernyi műhelyt, képzést és tanfolyamot tartanak teljesen ingyen, bárkinek. Nemcsak nagyon jó dolgok vannak benne, de a régi dohánygyár dizájnja még baromi fílingessé is teszi a helyet. Még szerencse, hogy a madridi városházának elfogyott a pénze és nem tudta felújítani és valami mássá átalakítani.
Fél óra alatt az inkább öltönyös, kiskosztűmös komolyzenebarátok köréből egyenesen a város legalternatívabb, leglepukkantabb multikulti társaságába keveredtünk. A sokszínű társaság minket se nézett ki a makkoscipőnk és elegáns ingeink miatt, így hát éjfélig csapattuk a gyárcsarnok szélén brékelgető füves feketék mellett elvegyülve.

Egy gulyásleves históriája

2011-12-01T00:46:00.001+01:00

Mindenkinek beugrik valami jelkép egy ország nevének hallatán. Megfigyeléseim szerint Spanyolország esetében ez a jelkép talán a bikaviadal az Európa keleti részében élők számára. A kontinens nyugati felének népei Magyarországot a gulyás és a pálinka hazájaként ismerik és nagyon úgy érzem, hogy az ittenieknek ez a két dolog ugrik be kishazámról.
Eddigi utazgatásaim miatt már tudom, az első külföldi napok romantikájához hozzátartozik, hogy a frissen szerzett kollégákkal, barátokkal egyből számtalan közös programot tervezünk el, hát most sem volt másképp. A főnököm férjének egyik kedvence a gulyás, ezért kedves főnökasszonyomnak viszonylag gyakran kell elkészítenie e népszerű ételünket. Örült a lehetőségnek, hogy végre egy igazi magyar mutathatja meg neki, hogyan is készül az eredeti Ungarische Gulasch. Meg is állapodtunk: egyszer majd átmegyek hozzájuk, ő készít egy gulyást és én majd megkóstolom és értékelem.
Nagyon tetszett ez az alku, vártam is az alkalmat, hogy megtudjam, milyen is a spanyol gulyás. Idővel az alku egy kicsit módosult, az új verzió szerint nekem otthon kell majd készítenem egy gulyást, azt átvinni Eváékhoz, ahol ő is készít egyet, és ott összehasonlítjuk, ergó megversenyeztetjük a magyar és a spanyol verziót. Aztán a dolog még tovább finomodott, a legújabb változatban már abban maradtunk, hogy egyszer valakinél lesz majd egy összejövetel, ahova én majd hamarabb megyek és ott megcsinálom az igazi magyar gulyást. Természetesen ez a verzió valósult meg.
Egy szerdai munkaszüneti napra tűztük ki az időpontot. A kollégák vállalták, hogy a vásárlást elintézik, úgyhogy kedden a műszak vége felé össze is ültünk, hogy lediktáljam az összetevőket, pontosabban mondva leültünk megvitatni, hogy mit vegyenek. Mindenki tudja, hogy az igazi gulyás disznózsíron készül. Sajnos az egyik vendég nem ehet disznózsírt, úgyhogy mondták, hogy extraszűz olívaolajon kell majd abszolválnom a gulyáslevest. A következő kihagyásra kerülő, relatíve fontosabb alkotórész a bors lett hasonló okokból. A fehérrépánál kisebb tanácstalansággal fogadták, amikor megpróbáltam elmagyarázni, milyen is a fehérrépa. Kollegínám rá is keresett a neten, de errefelé a fehérrépa (nabo) még csak nem is hasonlít az otthonira, itt valami retekszerű dolog. Hát elkezdtem magyarázni, hogy ennek a zöldségnek semmi köze a hazaihoz, és a vitát lezárandó bejelentettem, hogy rendben, akkor megmutatom nekik az én fehérrépámat. Mielőtt elkezdtek fetrengeni a röhögéstől az irodatársak, még annyit sikerült mondaniuk, hogy jobb ha nem mutatom meg a fehérrépámat. Spanyolul ugyanis az a mondat, hogy "megmutatom a fehérrépámat", egyáltalán nem a zöldségre vonatkozik, hanem durva erotikus jelentéstartalommal bír. A Casa de campoban, a bokrok között portyázó mutogatós bácsik szájába való ez így, nem egy gasztronómiai vitába. Erről a kifejezésről egy spanyol se gondolja, hogy valaki tényleg egy zöldségre gondol, amit meg akar mutatni. Miután rájöttem a tévedésre, énis elkezdtem könnyezni a nevetéstől és már sejtettem, hogy ez az elszólásom (is) még hosszú ideig viccelődések alapja lesz. Az is lett.
Másnap már fél egyre megérkeztem Anabel kolléganőm lakásába, ahol neki is láttunk a gulyás elkészítésének disznózsír, bors és fehérrépa nélkül. (Mikor végre sikerült megmutatnom, hogy milyen is a magyar fehérrépa, kiderült, hogy olyan nem nagyon van errefelé, így kihagyásra került ez is.) Eddig mindig, amikor külföldieknek csináltam gulyást, hatalmas sikere lett, de őszintén szólva most rendesen izgultam a kihagyásra kerülő, amúgy nem lényegtelen alkotórészek miatt. Nem akartam beégni a tízfős vendégsereg előtt, ezért különleges figyelemmel és gyakran kóstolgatva hajtottam végre minden lépést, míg végül egész jó kis ízvilágot sikerült adni a levesnek. Ekkor hozzáadtam a zöldségeket, felöntöttem és szóltam a főnökömnek, hogy mostantól lezárhatja a csúcsnémet kuktáját és átveheti a befejezést. Le is zárta a kuktát, majd felrakta főni. Amikor felcsavarta csutkára a gázt, talán egy kicsit bizonytalan tekintetem lehetett, mert egyből mondta, hogy ne aggódjak, ez szuperedény, ezzel így kell csinálni. Kimentünk cigizni egyet és mire visszaértünk, füst és égett szag fogadott minket, ugyanis a néhány perc alatt teljesen odaégett gulyás. Nem elég, hogy ízében köze sincs az igazihoz, még oda is égett. Szuper. Sejtettem, hogy hamarosan követem a levest és énis teljesen leégek.
Spanyol szokás szerint valami könnyűvel, most tonhalsalátával vezettük fel a csődösre sikeredett gulyást :-)))))), aztán nekiestünk. Politikusi énemet elővéve fapofával próbáltam elhitetni az emberekkel, hogy ennek teljesen ilyennek kell lennie, és hogy a kis széndarabok ne tévesszenek meg senkit, azok is hozzátartoznak a dologhoz. Vagy bevették, vagy tényleg ízlett nekik. Valószínűleg csak illemből, de mindenki bőszen dicsérgette a főztömet, a többség kétszer is szedett és így el is fogyott az adag. Legalább a teljes égést megúsztam. Őszintén szólva én ilyen rettenetes gulyást még nem sokszor ettem, de mentségemre legyen mondva, hogy nem teljesen az én hibám, hogy odaégett.
Utólag kiderült, hogy mégsem lett teljes a csőd! Ma a főnökkel lementünk a lídelbe (spanyolul a Lidl-t "lídel"nek ejtik) és ott elújságolta, hogy a hétvégén gulyást kell főznie a férjének, de nem is akármilyet, hanem olyat, mint amilyet én csináltam:-))). Egyszer remélem azért majd lesz alkalmam, hogy megmutassam a kollégáknak, milyen is a minden összetevőjében igazi, nem odaégett gulyásleves.

Látogatás az őrült városba, Valenciába

2011-11-17T21:49:00.006+01:00

Csütörtök este érkeztem Valenciába, ahol Betti ismét fantasztikus vacsorával fogadott. Yamila, Betti argentín nagyon jó barátnője is csatlakozott hozzánk, majd a lasagne és néhány liter sör elfogyasztása után bele is vetettük magunkat az estébe. Nagy tervünk nem volt, csak meglátogatni néhány ismerőst, beugrani Betti olasz pasijának a bárjába, aztán átbeszélgetni és átsörözni az éjszakát. Hát így is lett. Csatlakozott hozzánk Janicimborám is, és végülis az ő lakásán kötöttem ki éjszakára, volt mit megbeszélnünk, már nagyon régen nem találkoztunk. Aztán jött a péntek.

Pénteken egy nagyon frankó kis madarászás után közös argentín jóbarátunk szülinapjának apropóján befizettünk egy tapaszbárba egy menüre, ami mellé barra libre (ingyen ital, amennyi belédfér) is társult. A két argentín jóbaráttal és két brazil sráccal kellemesen elütöttük az estét az étteremben, aztán mentünk is vissza Bettihez, mert ott várt minket az egyik nagyon kedves rokonom.
Van nekem egy rokonom, akivel újabban nagyon sokat találkozunk és aki általában mindig a legjobbkor van a legjobb helyen. Ez a rokonom nagyon sokszor elkísér és mivel igen tapasztalt az élet rengeteg területén, a problémák többségére tudja a megoldást. Legyen az szívügyi probléma, egy kis vita két ember között, rosszkedv vagy szorongás, ez a rokonom mindegyikre tudja a megoldást. Mindig feldobja a bulikat, általában megoldja a gondokat és néha még a félénk fiataloknak is segít, hogy egymásra találjanak. Őt Ginbácsinak hívják és nagyon jó arc. Éppen ezért sokszor elhívom magammal amikor szórakozni megyek, vagy csak beszélgetni valakivel, mert jobb az úgy, ha ő is ott van. Ginbácsinak nagyon sok barátja van, még nemzetközi szinten is, Bettiékkel és az argentínokkal is igen jóban van, ezért nem maradhatott ki a péntek estéből sem. Mire visszaértünk az étteremből, Ginbácsi már ott várt minket Betti lakásában.

Bettivel és az argentin jóbarátokkal

Ginbácsi most is sokat dobott a hangulatunkon, így jókedvűen vágtunk neki a péntek éjszakának. Egyik kedvenc valenciai helyünkre, a Rumboba mentünk, ahol nagyon kellemesen töltöttük az éjszaka maradék részét. A részleteket mellőzve csak annyit mondanék, hogy valaki megint letépte rólam az egyik kedvenc ingemet az este még igen korai szakaszában. Az elmúlt évben ez már a negyedik ruhám, ami egy buliban egy ruhatépkedős állat áldozatává vált. Nem tudom, de szerintem nincs ráírva a fejemre az, hogy "tépd le az ingem", de valamiért mégis többször történik meg velem ilyesmi, mint másokkal. Az elmúlt évben már négyszer. Lehet, hogy a patentos ing nem hülyeség, szerintem mostantól csak patentos felsőket kéne vennem. Aztán a Rumboban még arra is rájöttek a srácok, hogy milyen vicces dolgokra lehet használni egy szívószálat, és az is kiderült, hogy az arc és egyéb testrészek nyalogatása nem csak egy-két hülyegyerek régi fiatalkori szokása volt, hanem meglepő módon lányokra is rátör néha ez a dolog. Nagyon mókás. Főleg az, amilyen arckifejezéssel nézik a közeli srácok, ahogy a lányok "kóstolgatják" valamelyik havert. Másnap az este fotóit visszanézve felmerült bennünk a kérdés, hogy hogy a viharba nem dobtak ki minket a diszkóból, de aztán rájöttünk, hogy Valencia az egy ilyen város, itt kicsit kevesebb dolog furcsa, mint más városokban. Már ha egyáltalán van olyan dolog, ami túlzásnak, túl durvának vagy furcsának minősül errefelé. Szerintem nincs.

Szombaton argentín szülinapi mulatságba voltunk hivatalosak Cullerába, a Valenciától délre fekvő üdülővároskába. Jani dolgozott, úgyhogy Bettivel ketten mentünk. Természetesen vittük magunkkal Ginbácsit is, mert ő sem maradhatott ki egy ilyen buliból. A lakásba megérkezve a ház valenciai ura már mosolyogva és ujjal mutogatva fogadott minket, mondogatva, hogy ő már ismer minket. Kérdeztük, hogy honnan, mire nevetve válaszolta, hogy látta a tegnap esti fotókat. Bettivel csak kicsit akartunk elsüllyedni.

terülj-terülj asztalkám

A bulira olyan harmincan jöhettünk össze, elsősorban dél-amerikaiak és helyiek, de volt szenegáli és litván látogató is. Az argentín házigazdák rendesen kitettek magukért, hatalmas halom harapnivalóval várták a vendégsereget. Nagyon jól elszórakoztunk, sok új barátot szereztünk és ismét sokat tanultunk más kultúrákról. Nagyon tetszett, hogy ezen a születésnapi bulin, ugyan a fiatalok voltak túlsúlyban, de volt jópár idősebb anyuka, apuka és ismerős bácsi is. Baromi jól elvoltunk a nagy családi összejövetelen. Volt egy kihagyható félórás session, amikor a rokonság amúgy halál jófej tájcsi-oktató tagja levágott egy kisebb hisztit az egyik vendég miatt, de ezen is sikerült hamar túltennünk magunkat és folytatni a szórakozást. Olyan egy felé megindultunk az egyik helyi diszkóba, nagyjából az egész vendégsereg együtt ment, az ötven körüli anyukákat és apukákat is beleértve. Ők is ugyanúgy tartották a poharukat, amikor a diszkó előtt előkerült Ginbácsi és amikor minden elfogyott, ők is bejöttek mulatozni. Mint egy hatalmas család. Gyakorlatilag azok is voltunk. Együtt csapattuk hajnalig. A madridi árakhoz képest nevetségesen olcsó öteurós cubáták (long-drinkek) biztosították a folytatást reggelig. Az idősebbek persze hamarabb leléptek, mint mi, az afterpartiba csak egészen kevesen jutottunk el, de jött velünk a család ura is, aki addigra már meglepően őszinte állapotba került:-). Aztán nemsokára, egy-két világmegváltó beszélgetés után végülis vendéglátóink lakásában kötöttem ki. Reggel még szembesültem egy-két igen meglepő dologgal, többek között azzal, hogy előző este elittam minden pénzem és nem maradt a hazaútra, de szerencsére a házigazdáknak hála ezt is sikerült orvosolni. Futólépésben húztam a vonathoz, hogy nehogy lemaradjak a madridi buszról. A nagy rohanás ellenére még azért belefért egy nagyon gyors sör Bettivel és Janival, értékelendő az elmúlt két napot, de aztán rohantam a buszállomásra.
Van egy olyan elméletem, hogy amikor Sodoma elpusztult, nem halt meg mindenki, hanem a túlélők útra keltek és Valenciában találtak új otthonra, ahol folytathatták az addig megszokott életmódjukat. Tudom, nem túl valószínű, hogy ez így van, de már egy ideje Madridban lakok és Madridot Valenciával még csak egy lapon sem lehet említeni, ha az őrültségről és a duhajkodásról beszélünk, hogy a hupákolást már ne is említsem. Egészen újszerű, ahogy itt a párkapcsolatok működnek. Akinek van valakije, azok többsége is legalább még egy-két másik vasat tart a tűzben, vagy egy-két szeretője van, vagy legalábbis próbál szerezni még egy-két alkalmi hálótásat. Láttam már ilyet, de hogy itt szinte mindenki így csinálja, na ezen leesett az állam. Van egy-két konzervatívabb egyén, aki megmaradt a hagyományos egy fiú-egy lány felállásnál, de a többség nem, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy itt ez legalább annyira természetes, mint amikor Csöpi, a festőember a Saffer borozóba érve egy házmestert kér kezdésnek, és ha valami, hát akkor ez tényleg egy mindennapi szokványos dolog. Itt még a nagyon nagy csajozós srácok jelmondata, a "csak az foglalt, akin fekszenek" sem igaz, mert kis túlzással itt még az sem mindig számít foglaltnak. Még akkor is megy a kavarás másokkal, amikor ugyanabban a buliban ott van a pasijuk vagy a csajuk az új kalandokra vágyó partiarcoknak. Oké, ilyen van mindenhol, de hogy ez legyen a normális, bevett szokás?! Csak egy példa: egy igen jóképű srácnak egy olyan szupergádzsi barátnője van, akinek mindenki simán megkérné a kezét. Nos, ez a srác, amikor nem volt ott a barátnője, összekavart egy olyan lánnyal, akinek már jópár éve pasija van. Még ugyanezen az estén kicsit később ugyanez a lány összekavart egy másik sráccal is, akivel végül együtt is aludt, majd mindezt másnap megismételték úgy, hogy a lány barátja is ott volt. Eközben, ugyanabból a bandából egy másik srác úgy kavart egy lánnyal két este is, hogy neki is, meg a lánynak is már jóideje van kapcsolata. Első este a lány pasija volt jelen, második este pedig a srác barátnője. És ez csak egy szokásos, átlagos hétvége volt, egy kis társaság esetében. Bárki bárkivel bárhol bármikor. Nagyjából így tudnám jellemezni a párkapcsolat új fajtáját, ami Valenciában igen jellemző. Az összevissza kavarásokra és párórás alkoholmámoros szerelmekre még rájönnek a mindennapos féktelen, őrült partik, amelyekből most kettőt volt szerencsém megszemlélni. A pikáns részleteket, amelyek érdekessé tették volna ezt a bejegyzést, részben a megfakult emlékek, részben lelkiismereti okok miatt kihagytam, de kétkedik még valaki, hogy Valencia nem egy őrült város?

Madaras: látogatás Albuférában

2011-11-15T01:02:00.007+01:00

Az hagyján, hogy itt nincs tengerpart, de Madridnak még a közelében sincsenek értékelhető vízes élőhelyek. Ebben a szottyadt esős őszi időben a strandnélküliséget még valahogy kibírnám, de hogy gyakorlatilag két hónapja néhány eltévedt szürkegémen, kormoránon és kis kócsagon kívül más vízimadarat nem láttam, na ez már kezdett elviselhetetlenné válni. A hétvégére meghívást kaptam egy cullerai szülinapi bulira, és amúgy is meg akartam látogatni Bettit és Janit, a valenciai jóbarátokat, úgyhogy összekötve a kellemeset a még kellemesebbel, végre egy kis vízimadarázást is beterveztem. A feszített hétvégi program miatt még pénteken sikerült kijutnom Albuférában az egyik kedvenc helyemre, Devesa del Salerbe, a golfpálya melletti tengerparti dűnesorra.
Ez a hely a viszonylag nagyszámú partimadár, sirály, vészmadár, a bokrosok poszátái és az itt telelő sarkantyús pityerek miatt lopta be magát a szívembe, de maga az élőhely is elég baba. Ráadásul gyönyörű időt is sikerült kifognom, november közepén a 27 fok itt sem mindennapi jelenség. Sejtettem, hogy a télre érkező sarkantyús pityerekhez és a decembertől a partközelben portyázó százas vészmadárcsapatokhoz kicsit korai az időpont, de legalább az időjárás kárpótolt. A tengerpartra érve sokszáz partimadár, főleg fenyérfutó fogadott, amik jó szokásukat megtartva most is meglepően bizalmasak voltak. A sirályok nem produkáltak valami jól és vészmadarat sem sikerült látnom, viszont a dűnesor már sokkal izgalmasabb volt, mint legutóbbi látogatásomkor. A sarkantyús pityert próbáltam megtalálni a réti pityer csapatokban, és miközben sűrű cikkcakkban fésültem át a terepet, néhány régen látott madárfaj is a szemem elé került. Több tíz vörös fogoly, néhány vadászgató törpesas, a mindenhol tömeges pásztorgémek néhány képviselője és a dűnéken telelő gyakoribb énekesfajok színesítették a napot. Megérkeztek végre a bujkáló poszáták is, amikről ismét bebizonyosodott, hogy nem véletlen ez a nevük. Fotózni gyakorlatilag lehetetlen őket, de még bokron ülő madár megpillantásához is szerencse kell, mert valamiért mindig egyből a bokor belsejébe vágódik be, amikor sikerül kiszúrni egy repülő példányt. Habár baromira kerestem, a sarkantyús pityer nem került elő. Ennek ellenére végre egy nagyon jó, főleg vízimadaras napot sikerült megejteni.

Jobb fajok: törpesas, csigaforgató, hpf, apf, fenyérfutó, ezüstlile, széki lile, parti lile, szürke cankó, korallsirály, heringsirály, kenti csér, vörös fogoly, bujkáló poszáta, kucsmás poszáta, stb.

La noche de Halloween - hálovínparti spanyol módra

2011-11-02T22:22:00.003+01:00

A két évvel ezelőtti picit félresikerült hálovínparti (http://daniamadarasz.blogspot.com/2009/11/nem-madaras-fake-halovin.html) óta sikerült beleszeretnem ezekbe a bulikba annak ellenére is, hogy Magyarországon sajnos nincs túl nagy hagyománya az ilyen mulatságoknak. Tavaly például egy Joker-profi sátánista-bohóc-agyonvert srác-kezdő sátánista összeállítású ötösfogat kezdő sátánistának beöltözött tagjaként estem neki a hálovín éjszakájának Budapesten. Ha annyi ezresem lenne, ahány beöltözött emberrel találkoztunk azon az estén a belvárosi utcákon bolyongva, nemhogy gazdag nem lennék, de még egy lepukkant harmincéves kempingbicikli is nehezen jönne ki belőle, annyira kevesen követik otthon ezt az amúgy nagyon jó kis hagyományt. Mondanom sem kell, itt egészen más a helyzet.
Budapesten akkor érzed magad hülyének, ha be vagy öltözve. Az éjszakai buszon is mindenki próbál akkora távolságot tartani a jelmezes arcoktól, mint egy járni is nehezen tudó öklendező mosdatlan alkesztől. Itt az a vérciki, ha ezen a neves napon normális ruhákban járod az utcákat. Az abszolut többséget képező beöltözött fiatalok nem nézik ki az antipartiarcokat, de tényleg gáz, ha valaki legalább egy-két vérfoltot vagy fehér arcfestéket nem ken magára. Aki pedig kicsit jobban elengedi a fantáziáját és bevállal valami igazán extrémet, azt igazi üdvrivalgással fogadja helyenkét a fiatalság. Ilyen általános hozzáállás mellett tényleg felejthetetlen élményeket garantál a Halloween éjszaka a bevállalósabbaknak, amiből itt szerencsére jó sok akad.
A hosszú hétvégén kettő+kettő lányt láttunk vendégül itt Madridban, és nem titkoltuk, hogy a puskaporunk nagyrészét az utolsó estére, hálovínra tartogatjuk. Október 31-ét a kínai boltban kezdtük, mert a kínai boltokban egész halom amúgy teljesen használhatatlan jelmezt és eszközt lehet beszerezni bagóért, amikből egy kis fantáziával nagyon extrém maskarákat lehet alkotni. A kínai bolt valaki szerint tele van gagyikkal, mások szerint viszont egy igazi aranybánya. A négy tündérvirágszál vendégünk meglepő lelkesedéssel vetette rá magát a kínai bolt polcaira, aminek az lett a vége, hogy amíg a csajok elmentek városnézni én öt zacskó vacakkal vettem hazafelé az irányt.
Este egy baszk nemzeti étel és egy üveg ütős bor elfogyasztása megteremtette az alaphangulatot a beöltözéshez. A csajok bukott angyaloknak öltöztek, belőlem végülis Gene Simmons, a Kiss énekesének hasonmása lett. Mondtam Tündinek, az este sminkmesterének, hogy milyen arcot is szeretnék, de ő ezt kiegészítette a saját elképzeléseivel. Szerencsére. Amikor belenéztem a tükörbe, nemtom ki a fene nézett vissza rám, de hogy nem én, az tuti. Tündi tehát jól dolgozott. Aztán meg is indultunk a városba, mert egy beöltözős házibuli is jó dolog, de az utcán kószálni ilyenkor baromi nagy feeling, nemhogy bemászni valami nagyobb diszkóba.
Meg sem álltunk Madrid egyik Botellonos parkjáig, a Plaza de Espana-ig. Amikor megérkeztünk, ezernyi beöltözött iszogató fiatal látványa fogadott minket. A metrón is raj volt utazni vámpírok, zombik, pankrátorok és tündérkék között, két brazil vámpírral össze is spanoltam, de a hálovínes botellon egy fantasztikus dolog. A fiatalok itt annyira komolyan veszik a jelmezdolgot, hogy órákat és sok tíz eurót áldoznak arra, hogy igazán durván nézzenek ki. Többezer ilyen fiatal között pedig zsír a buli előtti melegítés. Sosem felejtem, amikor Valenciában az egyetem parkjában nagyjából ötezer beöltözött diákkal körülvéve az egyik autó nyitott csomagtartójából bömbölő zenére táncoló pár tíz ember között kavartam egy baromi csinos szőke svájci boszorkánylánnyal, miközben tőlünk jobbra egy búvár békatalpakkal, kezében egy hétdákás vodkával próbálta ordítva elmagyarázni mobilon a spanjának hol is van. A másik oldalon pedig a mexikói pankrátorválogatottnak beöltözött fiúcsapat mókázott, körös-körül pedig zombik, vámpírok és ördögök nyomták. Na itt, Madridban is valami ilyesmi volt a helyzet, egyedül a bömbölő zene és a búvár hiányzott, az ezernyi iddogáló fiatal és a pankrátorok megvoltak. Ilyenkor pillanatok alatt születnek örökre szóló ötperces barátságok egymás jelmezének méltatása apropóján.
A parkban csatlakozott hozzánk állandó útitársam, Andris is. Ő annyira nem vitte túlzásba a beöltözést. Hetvenes évekbeli töritanárnak álcázta magát kötött kockás pulcsival. Szerencsére volt nálunk arcfesték, így fel tudtuk dobni a kinézetét. Az idő rohanása miatt hamarosan taxiba pattantunk és megindultunk egy, a lakótársaim által ajánlott diszkóba, ahova a lányok be is mentek. Mi sajnos kint rekedtünk, mert az alatt az öt perc alatt, amíg eldöntöttük, hogy mit csináljunk a maradékszesszel és megéri-e kifizetni a beugrót, olyan mennyiségű zombi, boszorkány, szabadságharcos és Freddy Krüger érkezett, hogy az este következő másfél óráját sorban állással töltöttük. Utána ki is jöttek a lányok, mert hatra a reptéren kellett lenniük. Úgyhogy gyorsan zúztunk is haza, ahol az idő rövidsége miatt se átöltözni se teljesen összepakolni nem volt idejük. Aztán már rohantak is a reptérre. Itt hagytak egy nagyobb adag sminkfelszerelést, amit sajnos nem tudok semmire használni még legalább egy évig. Majd visszaküldöm nekik postán.
A négy lányból csak három ment el, úgyhogy Vikivel még azért visszaindultunk az éjszakába. Teljesen spontán kóválygás után sikerült megtalálnunk Madrid eddig látott legjobb diszkóját. Normális méret, jó zene, rengeteg ember, tehát zsír hely. Ott csapattuk amíg fel nem kapcsolták a lámpát, a sok száz beöltözött partiarc között.

Dologtalan délutánok

2011-10-25T22:26:00.005+02:00

Hétfőtől péntekig a melóról szól a dolog. Viszont a műszaknak háromkor vége és utána ott van még az egész délután valami kellemes elfoglaltságot keresni, a hétvégékről nem is beszélve. Az utazgatásról és az itt szerényebb lehetőségekkel kecsegtető madarászatról már írtam, de ezek mellett is számos lehetőséget kínál Madrid a szabadidő eltöltésére még az olyanoknak is, mint én.
Szerencsénkre a spanyolok lehetővé teszik, hogy bárki számára elérhetőek legyenek a fontosabb látnivalók és kiállítások. Magyarul nagyon sok helyre ingyen be lehet menni a hét valamelyik napján vagy a nap valamely óráiban. Ráadásul nem is akármilyen helyekre, hanem például a világhíres Pradoba, vagy a Madrid másik fő látványosságának számító igen impozáns és amúgy napjainkban is használatban lévő királyi palotába. A Prado minden nap, amikor nyitva van, a nyitvatartás utolsó két órájában, a királyi palota szerdánként egész nap ingyen látogatható. A Pradoban már elnyomtam két ingyen kétórát, de még nem sikerült a végére érnem. Ez nem egy olyan vándorkiállítás, mint amit kétórás sorbanállás és egy borsos belépőjegy megvétele után meg lehet nézni a Szépművészetiben, aztán amikor kijössz, rájössz, hogy a hirdetéseken szereplő néhány képen kívül tulajdonképpen nem is nagyon volt más látnivaló.
A nem magánkézben lévő többi látnivaló és kiállítás is általában grátisz megtekinthető egy bizonyos időszakban, így aki hosszabb időt tölt itt és sikerül úgy szerveznie a programját, az ingyen bővítheti kulturális és művészetekkel kapcsolatos ismereteit, élményeit. Ez nem egy rossz dolog. Jó hogy legalább ez van, hamár tengerpartra nem futotta.

A kötelező látnivalók gyűjtögetésén kívül még nagyon kedvenc programunk a Retiro parkban lógás. Az első látogatásom után finoman szólva is csalódtam, mert mindenki mondta, hogy a Retiro az ilyen jó meg olyan jó. Kis túlzással szépségre Barcelona vagy Valencia bármelyik külvárosi parkja is felveszi a versenyt vele. Méretre már nem annyira, mert legalább jó nagy és valljuk be, tényleg vannak pofás részei és épületei. Amin viszont nagyon kiakadtam, az a park közepén lévő nagyjából három hektáros téglalap alakú csónakázó tó. Tele van kis kék csónakokkal és még egy elektromos sétahajó is van benne. Egy ekkora tavacskán szerintem teljesen szánalmas egy sétahajót üzemeltetni. A romantikázó párocskákat sem értettem meg, mert fizikai képtelenség a medencét körülvevő tömegtől ötven méternél távolabb evezni, vagy bárhova elvonulni és egy kicsit magányosan lenni, aztán nemtom mi a romantika abban, hogy minden mozdulatot ezer bámészkodó lát, a tavon lévő másik ötven csónakról nem is beszélve. A legdurvább dolog azonban a vízisíntér, avagy a pocsolya seriffje, egy elektromos vízibiciklin üldögélő napbarnította nagydarab gyűröttnyakú borostás kopasz állat, általában izompólóban. A tó egyik sarkából figyeli a csónakázókat, nehogy valami rosszat csináljanak. Távcső ugye nem kell neki, mert simán belátni szabad szemmel is az egész pocsolyát. Aztán ha valami nem odaillőt lát, a rend őre már vágtat is a víziparipán, hogy megdorgálja a rendetlenkedőket. Egyszer pont elcsíptük, ahogy két tinilány beugrott a barátnői csónakjába a partról, amit a tó sasszeme észrevett és azonnal el is indult igazságot tenni. Beletelt bő két percbe amíg leküzdve a százméteres távot odasuhant a csibészekhez, de utána nem volt kegyelem. A lánykákat kiparancsolta a partra, a csónakot pedig a "na most aztán megmutattam" arckifejezéssel a fején, a többi látogató között elrettentésképpen jó nagy kerülőt téve lassan visszavontatta a bázisra. Itt aztán nincs lacafaca.
A másik érdekes hely a Retiroban az állatkert. Megcsodálhatjuk az elhízott és tépett pézsmakacsákat, ha szerencsénk van néhány megunt ékszerteknőst is észrevehetünk a kakaó színű és átlátszóságú medencékben, valamint egész biztosan megcsodálhatjuk a kifutókban különböző egzotikus állatok vasból készült sziluettjeit. De legalább nem kell belépőt fizetni ezért az élményért. (Halkan megjegyzem, hogy Madridban van igazi állatkert is, ami állítólag tényleg ütős.)
Ennyi lehúzás után mostmár érdemes lenne megindokolnom, hogy miért is szeretünk annyira odajárni a naposabb délutánokon. Az egész park nagyon rendezett, néhol vannak benne pofásra megcsinált részek és néhány szobor vagy szép épület, esetleg egyéb látványosság. Ezen kívül mindig, amikor ott voltunk, pezsgő élet fogadott minket. Sportolók, mutatványosok, bűvészek és bábjátékosok, valamilyen általam sohasem látott harcművészetet, vagy éppen lézerkardozást gyakorló csoportok színesítik a parkot. De ami a legfontosabb: mindig tele van lazuló, napozó, beszélgető, sétálgató, romantikázó emberekkel minden korosztályból és társadalmi rétegből. És ez azért jó fíling, mindig feldobja a napomat ha arra járok.
Aztán minden parknak megvan a saját állandó nem hivatalos stábja, akik valamiért az idejük nagy részét ott töltik és gyakorlatilag már hozzánőttek a parkokhoz. Itt sincs ez másképp. A kedvenc kidöglős helyünk ilyen figurája például a fogatlan dalolászós paki, aki nagyjából negyed óránként végigtámolyog a szakaszon egyeurós sört kínálgatva a népnek. A szimpatikusabb társaságokkal igyekszik beszédbe elegyedni, az érdekesnek tűnő újságot olvasók mellett megáll és velük együtt nézi át a híreket vagy csak simán rázendít egy szerenádra a csinosabb lányoknál. Mókás egy fazon. Aztán ott van még a park Sanyikája, egy raszta csávó aki a kezében egy maxra tekert ezeréves recsegős magnóból áradó zajjal kísérve reppelgeti végig a Retirot pár óránként. Amikor megunja, visszavonul az aluljáróba és onnan szórakoztatja a népet tánccal és élvezhetetlenül recsegő hiphoppal. A magnót persze véletlen se kapcsolja ki. Azt még nem sikerült megfejtenem, honnan szerez ennyire tartós elemeket. Szóval a Retiro tényleg egy zsír hely, a maga minden bájával és érdekességével együtt, nagyon bejön.
Délutánonként szeretünk még a városban kolbászolni, néha kirúgva a hámból beülni egy szimpatikus bárba egy kávéra, egy sörre, vagy csak leülni a Solon egy szökőkút oldalába és onnan stírölni a népet.

Dolgos hétköznapok

2011-10-25T16:28:00.004+02:00

Nemrég ünnepeltem a második hófordulómat spanyolban, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje egy kis számadásnak, hogyan is telnek a dolgos hétköznapok a spanyol fővárosban: Már másfél hónapja csapatom madridi munkásként. Még mindig jófejek a kollégák, még mindig lefáradok napi sok óra folyamatos spanyolozástól és még mindig élvezem a reggeli kötelező kávészünetet a sarki kocsmában. A munka maga nem túl izgalmas, úgyhogy a munkaidő melósabb részére sokkal több mondatot nem is fecsérelnék.
Ugyebár idegennyelvi környezetben dolgozunk. A másfél hónap alatt sikerült kis csapatunknak elkövetni jónéhány olyan félremondást, amik miatt akkor kicsit arcpirulva szégyenkeztünk, délután viszont már röhögve meséltük a többieknek, hogy kinek milyen hülyeséget sikerült mondania. Az, hogy nem az anyanyelvünkön melóznunk, néha igen mókás szituációkhoz vezet, főleg egy olyan nyelven megy ez könnyen, mint a spanyol. Élesben ezek néha még sokkal viccesebbek, mint a nyelvtanfolyamokon. A következőkben ezek közül szemezgetek:

Szitu: harmadik napon egy helyi kolléga érdeklődik, hogy mennyire tetszik a munka az új helyen:
Amit sikerült erre válaszolni: Hoy es solo mi tercer dia en el ministro = ez még csak a harmadik napom a miniszterben.
Reakció: elsüllyedés.

Szitu: egy nagyon pöpec lakás dícsérete.
Amit sikerült mondani: Vives en un piso muy gay = egy nagyon buzis lakásban laksz.
Reakció: ezután már senki sem fogja összekeverni a gay (meleg) és a guay (pöpec) szavakat.

Szitu: egyik fiú kollégánk után érdeklődnek egy esti bározáson, aki éppen a barátnőjével tölti az estét.
Válasz: está haciendo sexo con su novio = éppen a pasijával szexel.
Reakció: jobban kell figyelni a hímnem/nőnem ragozására.

Szitu: egy idős úriember laza személyiségét szeretné méltatni valaki úgy, hogy közli vele, ő a legjobbfej nugdíjas, akivel találkozott.
Ehelyett: you're the funniest/coolest retarded man who I've ever met with = te vagy a legviccesebb fogyatékos, akivel eddig találkoztam.
Reakció: passz.

Szitu: sok kolléga előtt bemutatnak egy kollégának, aki felajánlja, hogy a hétvégén mehetek vele madarászni.
Amit sikerült erre válaszolni: A mi me gustaria un monton salir contigo = nagyon-nagyon szeretnék járni veled.
Reakció: miután a fickó visszakérdezett, hogy tényleg járni akarok-e vele, azonnal elvörösödve próbáltam újrafogalmazni a mondatot.

Toledo

2011-10-17T20:56:00.003+02:00

Szombaton Andrissal kiugrottunk megnézni Toledót. Mindössze 70 km-re van tőlünk ez a szép kis középkori városka, Madrid környékének egyik elsőszámú turistalátványossága.

Toledo a Tajo folyó kanyarulatával körülvett dombra épült. Középkori városfal védelmezi az amúgy nem túl nagy, de látnivalókkal rendesen telezsúfolt óvárost. Kollégáim az utazás előtt felkészítettek, hogy miket érdemes és miket kell megnézni, ha már ott járunk. Három kultúra városának tartják, mert arabok, zsidók és keresztények éltek itt felváltva, illetve együtt. Ez meg is látszik a városképen. Egymást váltogatják a keresztény templomok, az arab mecsetek és a zsinagógák, illetve sok olyan épületet is lehet látni, amelyek két vallás építészeti stílusát is magukon viselik. A rengeteg vallási célú épület mellett múzeumok, kastélyok és nagyon hangulatos, néha igen szűk középkori utcácskák várják a látogatókat. Mivel Toledo egy dombra épült a Tajo partjára, a panoráma se semmi. A várost a folyó melletti úton körbejárva gyönyörű látvány fogadott minket.

Említettem, hogy a város a sok látnivaló, a gyönyörű fekvés és a középkori hangulat miatt a környék egyik első számú turistacélpontja. Ennek van előnye is és a csóró fiatalok számára jelentős hátránya is. Az ide érkező turisták minden igényét kielégítik, nagyon jól fel vannak készülve a végtelen számú látogatóra. Az újabb városrészből például mozgólépcsőn mehetnek fel az óvárosba a kevésbé sportos és a lustább turisták. Ami még nagyon tetszett, hogy sok lakóháznak nagyon szép belső udvara van és ezeket meg is lehet tekinteni. A lakók büszkék rájuk, a város időnként még versenyt is rendez a legszebb belsőudvar címért. A város nagy hátránya a kispénzű utazók számára az arab világot meghazudtoló üzletiesség. Gyakorlatilag a parkban sörözés és egy elég fapados galérián kívül mindenhova legalább két eurós belépőt szedtek, még a legutolsó eldugott apró kápolnácskába is. Az útikönyvekben külön kiemelt, híresebb látványosságok megtekintéséért természetesen többet kérnek. Ha valaki Toledóba jön, mindenképpen készüljön fel rá, hogyha nem csak kívülről akarja megnézni az épületeket, akkor a nap végére szép kis összeggel lesz rövidebb.

Toledo gyönyörű, ha valaki a környéken jár, muszáj megnéznie. Sok dologra igaz, hogy nem a méret a lényeg. Toledo óvárosa nem túl hatalmas, de annál szebb. Viszont a viszonylag kis terület miatt szerintem egy nap elég rá, ha reggeltől estig megy az ember.

Madaras: október közepi 'madarászélmények'

2011-10-14T00:54:00.002+02:00

Szombaton ki akartam menni a hegyekbe leszedni a citromcsicsörkét, de a pénteki koncert után nem igazán sikerült felkelni, úgyhogy maradt uticélnak a madridi Népliget, a Casa de Campo. Két dologban is hasonlít a Népligetre. Ez Madrid legnagyobb belső zöld területe és éjszaka nem ajánlatos egyedül sétálgatni arrafelé. Amúgy egész jó kis hely. Szép a kilátás és még libegő is van. Madaras szempontból annyira nem adja, de legalább néhány vonuló énekest és kucsmás poszátát sikerült látnom. Elszabadult papagájjal tele van az egész park, gyakorlatilag folyamatosan lehet hallani az ordítozásukat. Éneknek legalábbis véletlen sem nevezném a hangjukat. Ezeken kívül sok említésre méltó dolog nem volt, leszámítva egy bokrok között sétálgató fullpucér faszit. Épp hajtottam valami füzikét az alacsony és elég sűrű bokrosban, amikor egyszercsak besétált a képbe egy himbálódzó bré, mögötte egy aszott öregemberrel. Nem bámultam túl sokáig, de azt sikerült megállapítanom, hogy egyedül futócipő volt a csávón. Érdekes hobbija van itt egyeseknek, hogy csakúgy kijönnek egy száll pélóban a bokrok közt sétálgatni. Ötletem sincs, hogy mi lehet a jó ebben. Mivel távcső volt a nyakamban, a félreértések elkerülése végett hagytam elmenni a füzikét - ami szerintem fitisz volt, tehát semmi extra - és gyorsan irányt váltottam. Valószínűleg a pucér faszi legalább annyira furcsállotta volna, hogy én távcsővel a nyakamban kolbászolok a bokrosban, mint amennyire én meglepődtem azon, hogy ő egy szál kolbászban teszi ugyanezt, bár nem tudom, melyik hobbi lehet szokatlanabb vagy társadalmilag kevésbé elfogadott errefelé. Állítólag városi parkokban pucérkodó fickókból van egy néhány.

Néhány napja megint mehettem gyűrűzni az egyetem botanikus kertjébe a főnököm férjével és az ő diákjaival. Fain volt, bár túl sok fajt nem fogtunk. Egy tüzesfejű királykán kívül egy szarka akadt még a hálóba, ami említésre méltó, de azért nagyon jó hangulatban telt a nap. Szarkát eddig még csak egyszer fogtam függönyhálóval. Szinte már el is felejtettem, hogy mennyire harapós és büdös egy dög.

A madridi éjszaka

2011-10-07T17:14:00.002+02:00

Mivel dolgozni jöttem ide, kénytelen voltam megalkudni magammal a szórakozás rovására. Heti egy buli a megengedett, nem több. Az éjszakázáson kívül szeretnék valami más értelmeset is csinálni hétvégenként, ha már csak heti két szabadnapom van. Nem azt mondom, hogy a bulizás nem értelmes dolog. Igenis fontos ápolni az interkulturális kapcsolatokat és minél alaposabban megismerni más népek szórakozási szokásait, hogy a más népek lányairól ne is beszéljek.

Habár igen komolyan veszem ezt a gyakorlatdolgot, a szombat vagy péntek estéken azért még mindig a város bulisabb része felé veszem az utam. Öregszem, meg komolyodom, de azért még nem annyira. Meg szerencsére van itt egy-két fiatal, akik szintén megengednek maguknak heti egy éjszakázást, így társaságom is van a heti egy hosszabb estémhez. Hiába, Janicimborám szavaival élve: itt is összefújja a szemetet a szél. Kis csapatunkhoz csatlakozott egy két itt élő magyar is. Nem tudom, hogy akadtak ránk, de most már sokszor együtt nyomulunk, legyen szó tapaszozásról, kirándulásról vagy éppen borozásról. És persze nagy ritkán egy kis bulizásról. Most lássuk, hogyan is néznek ki a madridi éjszakák.

Tulajdonképpen minden nap lehet találni valami programot éjszakára, de főleg csütörtöktől szombatig. Ilyenkor ipari méretű szórakoztatás zajlik a városban. Már említettem, hogy sok száz diszkóval és egyéb szórakozóhellyel van teleszórva Madrid. Nem is ok nélkül, mert úgy néz ki, hogy a város összes fiatalja megy bulizni a hétvégén. Vannak népszerű helyek, amikben mindig nagy a tömeg és vannak kevésbé menő klubok, amelyek behívóemberei jobbnál jobb ajánlatokkal és ingyenfelessel vadásszák be az utcáról a szórakozni vágyó fiatalokat. 11 után valamelyik felkapottabb utcán végigsétálva egész halom kedvezményre jogosító szórólapot sóznak rá az emberre. Az éjszakázás nem olcsó mulatság errefelé, úgyhogy érdemes megragadni a jobb ajánlatokat.

A szomjas és csóróbb fiatalok legnagyobb pajtásai az éjszakában az egyeurós sörárusok. Gyakorlatilag mindenhol ott vannak itt is, így nem véletlenül állandó szereplői az estéknek. Aztán ha megvolt a sör és sikerült kupont szerezni a kiszemelt helyre, indulhat a móka. Az itteni éjszakai életet bemutató bejegyzések közül a mostaniban a madridi éjszakák karizmatikus szereplői közül szemezgetek, a teljesség igénye nélkül.

Madrid egy nagyváros. A nagyvárosokban általában sokféle ember él. Minél többféle ember van, annál több szokatlan típus. Ebből egyenesen következik, hogy minél nagyobb egy város, annál több megdöbbentő, furcsa, szokatlan arc rója az utcákat.

Például a világ minden nagyobb városában fellelhető csöves punkok. Nem kell leírni, hogy néznek ki, mindenki látott már ilyet. A punkok közül a leglepukkantabbak. Kannásborral táplálkoznak, de a hétvége nekik is partinap, ilyenkor szénsavmentes és langyos maradék koktélokat is találnak erre-arra. Ők az utcán felejtett italok keselyűi. Van a Plaza Mayor mellett egy turisták által is kedvelt szép kis tér, ahol egész otthonos kis fészket rendeztek be maguknak az utcán talált dolgokból. Van néhány ágyuk és matracuk a tér egyik sarkában, ahol tengetik a napjaikat és éjszakáikat. Aztán ott vannak a zenészbandák. A házak tövében szoktak ücsörögni, gitározgatni meg piálgatni. Távolról hippiarcoknak tűnnek, de valójában fiatal egyetemisták, akik a tábortűz mellett énekelgetős dolgot nyomják. Mivel itt nemcsak strand nincs, de tábortűz se, kénytelenek beérni az utcakővel. Gyakran találkozni spanglizgató rasztákkal és négerekkel is. Ők kis bandákban állnak az utcán és szívnak. Még nem nagyon láttam, hogy bármi mást is csinálnának, azt leszámítva, hogy néha megpróbálnak füvet vagy valami mást eladni nekünk. Egyszer egy haiti raszta kölcsönkérte a telefonomat hogy lehívja a spanját szívni. Mikor végzett, hálából felajánlotta a cigije felét. Lehet, hogy kicsit megsértődött, amikor nem fogadtam el.

Ami még kicsit más, mint otthon, az a rengeteg örömlány. Nagyon sokan vannak. A forgalmasabb és jobban kivilágított helyeken több, a sötétebb és kihaltabb utcákon kevesebb, néha meglepően kevés ruhában várják a kuncsaftokat. Nem csak éjszaka dolgoznak, hanem nappal is. A központ fő sugárútjának számító Gran Vía melletti utcában szerdán kora délután is három méterenként állnak a lányok, kicsit nagyobb sorközzel a fiúk és a lánynak öltözött fiúk. Itt mindenféle beállítottságú ember megtalálhatja a neki valót.

Veszélyes elemei a madridi éjszakának a kiégett öreg ratyik. Ezek hajnalban járják az utcákat szétcsúszott és a klubok előtt pihegő fiatalok után kutatva. Ki vannak nyalva rendesen, öltönyük van meg nyakkendőjük, öt méterről bűzlenek valami ódivatú kölnitől, szépen meg vannak fésülködve és teljesen gátlástalanok. Egyből akcióba lendülnek, ha meglátnak egy potenciális áldozatot, például egyik este a frissen megismert, a buli után enyhén megfáradtan a diszkó előtt az egyik házfalnak dőlve meditáló cimborámat. Egyből rárepült. Ekkor mondtam a vén fószernek, hogy fizessen nekem húsz eurót és akkor tíz percre magukra hagyom őket. Csak vicceltem. Úgy kellett elhesegetni szegény srác mellől a vén perverz állatot. Persze a tata egyre csak hajtogatta, hogy nem akar semmi rosszat, csupán köszönni akar neki, csak egy kicsit meg akarja ölelni és akar adni neki egy puszit. Természetesen elhajtottam a fenébe, megkímélendő a haveromat valami nagyon durva hajnali meglepetéstől. Szóval a fiatalosabb, a bulikban magukat nálam sokkal jobban elengedő utazóknak üzenem: ha Madridba jönnek, és elmennek bulizni, éjszaka csak legalább párosan szabad közlekedni. Ha úgy esik, hogy a sikló is elesik és kicsit jobban elferdül az éjszaka, akkor aki magára marad, kellemetlen élményekkel gazdagodhat a mulatozás után. Szóval csak óvatosan!

Madaras: így kell megnézni a koponyacsontosodást

2011-10-01T16:19:00.006+02:00

Hallottam, hogy van egyszerű módszer a madarak koponyacsontosodás vizsgálatára, de eddig nem ismertem. Nekem újdonság volt, úgyhogy felrakok egy videót, ami megmutatja, hogyan kell csinálni, hátha van még valaki rajtam kívül, aki nem ismeri:

http://www.youtube.com/watch?v=g9WIV2cU1nk

Leírás: pár csepp vízzel óvatosan két oldalra kell simítani a madár fején a tollakat. Ekkor egy vékony sávban láthatóvá válik a fejbőr. Mivel maga a bőr átlátszó, ez a kis vékony sáv egy ablakként szolgál a koponyára és prímán lehet látni, hogy alatta csontosodott-e már a koponya (fehérnek látszik a csont) vagy nem (rózsaszín vagy hússzínű rész). A fejbőr nagyon óvatos mozgatásával meg lehet mozgatni az 'ablakot' és így megvizsgálni a fejtető nagyrészét. Itt az EURING nyolcfokozatú skáláját használják az osztályozáshoz.

Madaras: gyűrűzés az egyetemen

2011-10-01T16:09:00.002+02:00

Eva, a spanyol gyűrűzőközpont koordinátora péntekre adott nekem egy szabadnapot, hogy elmehessek a férjével, Chechuval gyűrűzni. Ő egy egyetemi tanár és az érdeklődőbb diákjai számára gyűrűzéseket tart a biológia tanszék tőszomszédságában lévő botanikus kertben. Ilyenkor a tanulók a gyakorlatban is kipróbálhatják az órán tanultakat, illetve akik kicsit jobban bele szeretnének mélyedni a dologba, esetleg gyűrűzővizsgát szeretnének majd letenni egyszer, itt megtanulhatják a gyakorlatot.

A Kanári-szigetekről hazafele jövet Zsombiék csütörtökön beugrottak meglátogatni. Este bementünk kicsit a központba beszélgetni meg sörözgetni, ahonnan három után keveredtünk haza, úgyhogy bő egy óra alvás után indultam a botanikus kertbe a találkára. Chechun kívül még hat diák jött az akcióra. Összesen három hálót lőttünk fel. Tekintettel arra, hogy Madrid belterületén egy formára nyírt botanikus kertben voltunk és csupán három hálót állítottunk fel, nem számítottam nagy fogásra. Az előérzetem most sem jött be szerencsére. Öt óra alatt harminc madarat fogtunk tizennyolc fajból! Még egy új fajom is volt, a déli geze, amit én gyűrűzhettem meg. Nem semmi egy belterülethez képest.

Ráadásul Chechu is egy igazán laza, humoros forma, úgyhogy nagyon jó hangulatban telt a nap. Mesélt néhány sztorit arról, hogy milyen különös kalandokba keveredik az, aki madiridi parkokban gyűrűz. Nekem egyszer lepisálták a hálómat a Feneketlen-tónál, de mint kiderült, ez nem nagy cucc. Chechuékkal sokkal 'nagyobb dolgok' (értsd szó szerint) is történtek az évek során. Sőt, ellenőrzés közben egyszer például rágyalogoltak egy csávóra, aki előtt éppen ott térdelt egy hölgy, aki amúgy ezzel a legősibb mesterséggel kereste a kenyerét. Magyarul a fickó éppen pipáztatott egy prostit. Ebben eddig semmi meglepő nincs, de azt nem értették Chechuék, hogy miért kell ehhez a stangliba kapaszkodni és rángatni a hálót. Odakiabáltak a srácnak, hogy éppen dolgoznak és igazán odébb mehetnének egy kicsit befejezni a dolgot. Mondjuk ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen a lány is éppen dolgozott. Azt hiszem ezt a szituációt nevezik a szakmák összeférhetetlenségének, bár annak nem mindennapi példája a gyűrűző-prostituált párosítás. Szóval nem egyszerű a madridi gyűrűzők élete. Találkoztak már éppen szertartást végző sátánistákkal, mutogatós bácsikkal, perverzekkel, furcsábbnál furcsább hajléktalanokkal, egyik szerettük hamvait éppen a hálóhelyre eltemető gyászolókkal és még számos különös figurával. Nem tudom, hogy a Népligetben gyűrűz-e valaki rendszeresen, de könnyen el tudom képzelni, hogy ott is hasonló 'élményeket' lehet szerezni.

Egy körül szedtünk le. Nagyon jó kis nap volt sok madárfajjal és jó társasággal. Íme az érdekesebb fajok: déli geze, tüzesfejű királyka, fenyvescinege, réti tücsökmadár, csicsörke, hegyi billegető, kormos légykapó. Jó lenne egy ilyen fajlistát összefogni Pesten három hálóval. Úgy néz ki, hogy vonuláskor a városi parkokban is érdemes lehet madarászni.

réti tücsökmadár határozás közben

tüzesfejű királyka

hegyi billegető

déli geze

fenyvescinege

réti tücsökmadár

kicsit tépett csicsörke (Petinek)

Jómunkásemberként Madridban

2011-09-28T18:38:00.001+02:00

Immár a harmadik munkahetemet taposom Madridban, hát lássuk hogyan is telnek a dolgos hétköznapok, meg milyen külföldiában húzni az igát.

Három hete kezdtem ösztöndíjasként a spanyol gyűrűzőközpontban. Itt ez a tevékenység minisztériumi felügyelet alá tartozik és éppen ezért a központ is a Vidékfejlesztési Minisztérium itteni megfelelőjének egyik épületében kapott helyet.

Első napomon a főigazgató fogadott az irodájában és egy órát beszélgettünk. Utána megismertem a főnökömet, a kollégáimat és bevezetőt kaptam az itteni rendszerbe. Meglepő kedvességgel és érdeklődéssel fogadták a kis magyar ösztöndíjas kollégát, engem. Egyik irodatársam a szememre is vetette, hogy híresebb vagyok mint ő, mert bármerre megy, mindenki rólam érdeklődik és ez nem igazságos. Nekem azért tetszik, hogy bármerre megyek, mindenkinek van egy-két kérdése vagy jó szava hozzám. Ez a segítőkészség és kedvesség az otthoni közigazgatásban is megvolt és örömmel konstatáltam, hogy itt sincsen másképp.

Ami viszont meglepetés volt, hogy már a második munkanapomon kaptam számítógépet. Kettőt is. A jobbat persze utána át kellett adnom a főnökömnek, nekem meg maradt a kevésbé gyors. Gábor kettőnek neveztem el, ugyanilyen nevű spanom után. Ez a haverom annyira lassú, hogy nemhogy megalszik a szájában a tej, hanem bőven van ideje életre kelni és kimászni onnan. Ha kérdezel Gabitól valamit, néha csak bő fél óra múlva kapod meg a választ, legyen az csak egy olyan kevésbé bonyolult eldöntendő kérdés, mint például, hogy 'Kérsz sört?'. Nembaj, Gábort ezért is szeretjük. Így hát ideális névadója lett a gépemnek, mert mondhatni az se hasít fénysebességgel. Ha kapnék egy szorobánt simán porrá aláznám a kis P4-est. Nem baj, arra tökéletes, amire kell.

Szóval azóta pörögnek a munkanapok. Már a harmadik napomon elkezdtek dolgoztatni igaziból. Nem mondhatom, hogy gyakran van olyan, amikor nincs mit csinálnom. Az irodatársaimmal, a spanyol központ három munkatársával hamar kialakult a jó kapcsolat. Nagyon tetszik, hogy teljes értékű kollégaként tekintenek rám és minden, nem munkahelyi kérdésben is szívesen segítenek. A telefont (szerencsére) még nem vehetem fel, de ennek talán én örülök a legjobban. A munkamorálról annyit, hogy – legalábbis a mi részünkön - mindenki kicsit lazább, közvetlenebb, de amit meg kell csinálni, az időre kész van.

Jó tudni, hogy vannak dolgok, amik már legalább két országban ugyanúgy vannak. Némelyik portás itt is úgy gondolja, hogy a pozícióval olyan hihetetlen hatalmat ruháztak rá, ami nem engedi meg, hogy egyenlőként tekintsen az ott dolgozókra, vagy akár csak eleresszen egy jóreggelt-et amikor valaki belép az épületbe. Jellemző rájuk a flegma arc és a lenéző tekintet. A szavak helyett inkább elnagyolt kézmozdulatokkal jeleznek válasz gyanánt, aztán amikor semmiképpen sem lehet elkerülni a beszédet, akkor türelmetlen, erőteljes hangon tőmondatokban beszélnek. Leggyakoribb szavuk az „aztbizonynemlehet” vagy az „azkivanzárva”. Azért, mint mindenhol, jófej portások is vannak itt, de az imént leírt gyakori alaptípus is megvan.

Amit követendő példának tartok, az itteni Munka Törvénykönyvében is szereplő délelőtti kávészünet. Ilyenkor fogjuk magunkat és leugrunk az egyik közeli bárba meginni a szokásos kávénkat. A pultos már előre kikészített poharakkal várja a jómunkásembereket és már a harmadik naptól tudja, hogy mivel kérik a kávét. Tényleg jó dolog beülni egy kicsit a kollégákkal, a tejeskávé mellé pirítóssal, esetleg croissanttal, felkészülve a nap hátralévő részére.

Madaras: első gyűrűzés Madridban

2011-09-25T23:18:00.002+02:00

Már jóideje Madridban vagyok és csak most kerítettem sort az első madarászásra. Az ok egyszerű: nem akartam szívatni magam azzal, hogy önjáró módon kicaplatok valami térképen kinézett helyre békávéval, aztán iszonyatos szívás árán nem látok semmit. Többször jártam már így. Valenciában például amikor először akartam madarászni, elég keményen elkavartam és nemhogy a területet, de a kiutat a városból sem találtam meg. Persze pár órát azért cirkáltam az autópályák között. Itt nem akartam így járni, úgyhogy megvártam, amíg összehoz a sors pár helyi madarásszal, akiktől le lehet szedni az infókat.

Két hete kezdtem el dolgozni a spanyol gyűrűzőközpontban és két kolléga is helyi madarász, úgyhogy tőlük lehet kérdezni. A madarászok közti összetartás itt is megvan, ők is megdöbbentő kedvességről és segítőkészségről tettek tanúbizonyságot. A következő három hónapra már vagy tíz programba beszerveztek. Az elsőre most szombaton került sor.

Irodatársam, Emilio megkérte az egyik haverját, hogy hajnal ötre jöjjön értem, majd összeszedtük a többieket. Kicsivel hat után már a területen voltunk. Las Minasnak hívják a helyet és már jó húsz éve hetente egyszer gyűrűz itt az egyik gyűrűzőcsoport. Ez egy viszonylag kisebb nádas-bokros élőhely a kietlen száraz pusztaságban, Madridtól jó harminc kilométerre délre. Van egy kis elkerített sörétekkel megszórt kis házikó is, amit a madarászok használnak. A vadászokkal nincsenek túl jó viszonyban. Ezt nem csak a sörétnyomokból lehetett látni, hanem az égésnyomokból is, mivel néhány éve pár vadász felgyújtotta az egész gyűrűzőállomást.

Hálóállítás után csapatostul bezúztunk egy közeli faluba kávézni és reggelizni, amit a Monticola gyűrűzőcsoport fizetett mindenkinek. Aztán siettünk vissza az első ellenőrzésre. Miután megvolt, egyből le is ültettek gyűrűzni, amin kicsit meglepődtem, de örömmel fogadtam. Gyakorlatilag végiggyűrűztem az egész délelőttöt két gyűrűzőkollégával karöltve. Néha kicsit beégtem, mert már jóideje nem volt gyűrűzőfogó a kezemben. A fogott fajok többségéből kissé megfakult a tudásom és a Svensson spanyolul sem volt igazán a segítségemre. Azért nagyon jó volt végre kicsit madarászni. A két főgyűrűző rendesen ott volt a szeren. Carlos, a főnök országos szinten is elismert szaktekintély. Oktatásokat és tanfolyamokat tart a többi gyűrűzőnek, úgyhogy tényleg vágja a témát. Nekem is tudott elég sok újat mutatni. Megtanította például, hogy hogyan kell használni a koponyacsontosodást. Nem tudom, hogy Magyarországon ki mennyire használja, de én még nem nagyon láttam. Bár lehet, hogy csak túl keveset járok nagy gyűrűzőtáborba.

Magáról a munkáról annyit, hogy a hálóállítástól kezdve a madarak tárolására szolgáló zsákokon át mindent pontosan úgy csinálnak, mint mi, magyarok. A gyűrűzésnél vannak kisebb különbségek, mert néznek néhány olyan dolgot a madarakon, amit mi nem (testvedlés részletesen, csüdhossz, stb.).

Fél egyig tartott a gyűrűzés része a dolognak. Összesen kb. 80 madarat fogtunk 15 fajból. Érdekesebb fajok: berki poszáta, szarka, kékbegy, csicsörke, tigrispinty. Igen, tigrispinty. Spanyolországban igen komoly problémát jelentenek az invazív madárfajok. Az enyhe tél miatt a trópusi szökevények önfenntartó állományokat tudtak kialakítani és elterjedni az egész félszigeten. Ilyen faj a tigrispinty is, de mellette számos más trópusi madárfajjal lehet találkozni a terepen.

Dél körül futott be a gyűrűzőcsoport főnöke egy kisteherautónyi faanyaggal. A gyűrűzés befejezése után ezért az egész kis csapat nekiállt pallósort építeni. Fél ötre be is fejeztük. A banda kisebb része még elment kajálni egy étterembe, én a többiekkel visszajöttem Madridba. Nagyon jó kis nap volt, megyek máskor is ha lehet.

Két nap Zaragoza

2011-09-22T21:18:00.000+02:00

Programtársam, Andris egyik nap kitalálta, hogy a hétvégén menjünk Toledóba. Erre én mondtam, hogy inkább menjünk valami szüreti bálba, vagy még inkább utcai bikafuttatásra egy közeli helyre. (Ez a spanyol szokás nem csak Pamplonában létezik, hanem többé-kevésbé minden településen tartanak ilyet a falunapokon). Ekkor Andrisnak az az ötlete támadt, hogy béreljünk kocsit és menjünk a bikafuttatás után északra, Logronoba a szüreti mulatságba. Sajnos nem mindenki annyira lelkes utazgató, mint Andris, ezért nem csatlakozott hozzánk senki. Kocsit bérelni túl drága lett volna kettőnknek, így végül az úticél Zaragoza lett (mert találtunk olcsó buszjegyet).

A péntek esti sörözésből - gondolva a korai indulásra -teljesen felelősségteljesen hazajöttem fél háromkor. Andrisról ugyanez nem volt elmondható, de azért kiért hét előtt a föld alatti buszpályaudvar-komplexumba.

Zaragozában először a 2008-as víz-világkiállításra épült városrészt vettük célba, mert többen mondták, hogy érdemes megnézni. Tényleg jó volt, bár a világkiállítás idején valószínűleg izgalmasabb lehetett. Most egy igazi szellemváros képét mutatja, leszámítva, hogy a nagyobb sík aszfaltdarabokon görkorisok nyomultak, a pihenésre kialakított folyóparti részeken pedig néhány lézengő helyi ütötte el a délelőttjét. Az expo területére a belépést biztosító Pavilion-híd azért megér egy misét. Ez egy olyan modern építészeti alkotás, ami nagyon rajul néz ki. A többi épülettől nem estem hanyatt, de ettől a hídtól leesett az állunk.

A Pavilion-híd kint és bent

Expo Zaragoza

Ezután az egyik folyóparti padon költöttük el reggelinket. Majd, mivel nem nagyon aludt egyikünk sem az éjszaka, és mert a buszon alvás itt is nyakidegzsábát okoz, meg a kanyarok miatt nem is lehet fél óránál többet egyben szunyókálni, a hostelbe érve nyomtunk egy kis csendespihenőt. Utána újult erővel vágtunk neki a hagyományos turistáskodásnak, azaz megnéztünk mindent, amit a tourinfo szerint érdemes lehetett megnézni. Zaragoza jó kis város, bár nem olyan nagy durranás. Az amúgy igen látványos főtér körül nincs nagy hangulatos középkori óvárosa, hanem a látnivalók szerte széjjel vannak szórva a városban. Sok a templom, amik közös jellemzője, hogy a mór uralom alaposan rájuk nyomta a bélyegét. A mórok az Ibériai-félsziget e távoli részét is bekebelezték pár száz évre. Az amúgy általában barokk belső részek az arab világ stílusjegyeit és mintáit hordozó külsővel párosulnak, mint sok mór uralmat elszenvedett városban. Azért a kereszt mindegyik tetején ott figyel. Van itt egy kisebb vár is, ami az igen jellegtelen külső mögött fantasztikus arab motívumokkal díszített oszlopsorokat, belső udvarokat és termeket rejt. A város fő látványossága nem meglepő módon a legnagyobb katedrális, a Nuestra Senora de Pilar székesegyház a főtéren. Az esti borozáskor leszámoltuk, tizenöt tornya van.

A városnézés után igazi csóró magyar hátizsákos turisták módjára egy padon fogyasztottuk el az amúgy nem túl drága aldis vacsoránkat, aztán szép lassan belevetettük magunkat az esti programpontba.

Palacio de Aljaferia...

...és egyik terme

Városi sportnap a Pilar székesegyházzal a háttérben

Híd

Templomkülső

A zaragozai éjszaka azért ott van a szeren. A kötelező folyóparti borozás után bementünk a belvárosba és ami ott fogadott minket, az még a Pilar székesegyház kőből faragott csodálatos főoltárjánál is jobban tetszett. A legbelső néhány utca tele volt kicsi és kevésbé kicsi klubokkal, diszkókkal, az utca pedig teljesen tömve szórakozni vágyó fiatalokkal. Csak tetűtempóban, az iszogató, bandázó diákokat kerülgetve és az egyik diszkóból a másikba igyekvő embertömegbe beépülve lehetett haladni. A szórakozóhelyek többségében is durva tömeg volt, a többiben pedig fos zene. Szerencsénkre sehova sem volt belépő, így viszonylag rövid idő alatt meg tudtunk szondázni majd tíz helyet. Mivel a túrát minél kevesebb költségből akartuk megúszni és mivel elfogyott a bor, ismét az utca segítségével enyhítenünk a sok mászkálástól gyorsan kialakult szomjunkat. Aztán Andris bemondta az unalmast és hazament aludni. Habár meglepően művelt és intelligens srác (nem is tudom, hogy miért haverkodik velem), előző este rendesen adta neki az ívet, gyakorlatilag nem aludt. Emiatt nem bírta már annyira a strapát. Még maradtam egy kicsit, de egyedül nyomulni az éjszakában nem buli, így nem sokkal később célba vettem a hostelt én is. Ennek szobatársaim annyira nem örültek, mert csak sikerült felrúgnom valamit, ami tele volt valamikkel, amik nagyon hangosan értek földet. Hallottam valami furcsa törésféleséget is. Hamarosan kiderült, az egyik srác telefonja robbant kábé nyolc darabra a szokatlan hang kíséretében. Erre persze mindegyik lakótárs felébredt. Megint nem sikerült eltitkolnom, hogy megjöttem. Végül még néhány mandíner után sűrű háromnyelvű bocsánatkérések közepette, végre megtaláltam a helyem a sötétben. Nem baj, most legalább törlesztettem egy keveset a hátizsákosok nemzetközi társadalmán azért a sok sérelemért cserébe, amit az évek során a hostelekben elszenvedtem. Mindig minden szobában van valaki, aki kimarad este és csak hajnaltájban fut be. Persze az se megy csendesen. Minél többszemélyes a szoba, annál sanszosabb, hogy lesz valaki aki horkol. Nem értem, hogy aki tudja magáról, hogy horkol, az miért nem áldozza fel magát és megy el inkább szállodába. A hostelekben hiú ábránd, hogy végigaludd az éjszakát. Sőt, ha valamelyik alsó ágyat kaptad, akkor az is simán benne van a pakliban, hogy miközben alszol, rád esik, rád lép, vagy befekszik melléd az egyik jobbkedvű későn érkező szobatárs. Az esetek túlnyomó többségében sajnos nem svéd bikinimodellek tesznek így, hanem kissé túlsúlyos, sör és izzadságszagú kanok. Szóval csekély ár egy telefon az eddigi viszontagságaimért cserébe (amúgy végül össze tudta rakni a srác). Jó, csak vicceltem. Nagyon szeretem a hosteleket. Nem csak az ár, hanem a fiatalos és laza légkör miatt is.

Másnap költségcsökkentés címmel egész jól elvoltam kaja helyett malátalevesen. A gyomrunk helyett inkább a kultúrának adtunk. Megnéztünk pár múzeumot (többek közt egy ideiglenes Goya kiállítást), aztán az este hatos busszal jöttünk vissza Madridba.

Aqui no hay playa - Első benyomás Madridról

2011-09-16T18:17:00.000+02:00

Már a Madridban eltöltött első napon három meghökkentő, ám igen fontos jellegzetességet sikerült felfedeznem:

1., itt nincs tengerpart

2., az utcai egyeurós sörmaffia többsége kínai, nem pedig pakisztáni

3., a metró jobbról jön.

Már bő egy hete itt vagyok, így az imént felsorolt viszonylag egyszerű, de korántsem elhanyagolható megfigyeléseknél összetettebb tapasztalatokat is sikerült szereznem. Ez egy hatalmas város (Csabi lonelyplanetje szerint 3,29 millióan lakják) és ezért annak ellenére, hogy baromira hiányzik belőle egy tengerpart, rengeteg látnivaló és végtelen számú lehetőség van a szabadidő eltöltésére csak a közighatáron belül is és akkor Madrid tágabb környezetéről még nem is beszéltem. A lakótársam szerint a legfontosabb programajánló portál (guiadelocio.com) például 260 diszkót ismer a városban, ami jól mutatja, hogy milyen mennyiségű szórakozási lehetőségük van a madridiaknak, az egyéb koncertekről, kulturális rendezvényekről és kiállításokról nem is beszélve. Szóval nem félek attól, hogy a szabadidőmben bármikor is unatkozni fogok. Eddig a srácokkal gyakorlatilag minden este mentünk valahova, de egy-két báron és egy diszkón kívül inkább csak a belváros látnivalóinak és utcáinak megismerésével foglalkoztunk. Az utcák kábé mindenhol ugyanúgy néznek ki, de cserébe tiszták és hangulatosak, a nagyobb forgalmú utak pedig spanyol szokás szerint szépen tele vannak szórva fákkal, vagy pedig a két haladási irányt egy hosszú parkkal választják szét. Általában a nagyobb utak körül vannak a nagyobb épületek is, amelyekre általában jellemző, hogy adtak rá az építőik, hogy jól nézzenek ki, nem spóroltak sem a kővel sem a márvánnyal. Nagyon tetszik, hogy még a belváros is tele van kisebb-nagyobb parkokkal, ahol esténkét több-kevesebb fiatal és párocska gyűlik össze elütni az időt.

Az egész város kerületekre van osztva, ami nem szokatlan, de az már inkább érdekes, hogy a kerületek többségének, ha az utcaképében nem is, de van egy nagyon határozott karaktere, ami tényleg egyedivé teszi őket. Van itt luxusnegyed, nemzetközi negyed, bevándorlónegyed, turistás városrész, kerület, ahol főleg diákok laknak, bulinegyed, sőt a magyar szemnek szokatlan módon még melegnegyed is.

Ejtek pár szót a közlekedésről is. Azt kell mondjam, hogy kényelmesen és gyorsan lehet közlekedni a városban. 12+3 metró van, és ezekbe nem számoltam bele a Madrid alatt futó elővárosi vasútvonalakat. Gyakorlatilag Madrid alatt van egy másik város, amit önkényesen és fantáziamentes módon Submadridnak kereszteltem el. A madridiak idejük jelentős részét töltik ebben a földalatti rendszerben. A méretekre jellemző, hogy például a lakásomhoz közeli metróállomáson az egyik vonalhoz (3 vonal fut itt össze) az aluljárószintről is még 10 emeletnyi mélységet kell ereszkedni. Néhány csomópontban a metróvonalak közötti átszállásnál 7-10 percet kell sétálni, de a föld alatt. Egyik-másik pályaudvart is a földfelszín alá építették, némelyik metrómegállót meg még megspékelték egy komplett buszpályaudvarral és annak minden tartozékával. Szóval a pesti metró kis gilisztajárat az itteni földalatti rendszerhez képest, abszolút nem értem mit tökölnek annyit a négyes metróval.

Najó, hogy most már ne csak áradozzak, írok pár sort a város árnyasabb oldaláról is: k drága város! Annyira biztos nem, mint Párizs vagy London, de spanyol viszonylatban mindenképpen. Annak meg főleg, aki a Saffer borozó árszínvonalához szokott kiskorában. Néhány példa: egy kis szoba ára a központibb részeken 300-350 eurótól indul per hó, és még az egyeurós sör is néha másfél euróba kerül. Persze azért meg lehet találni az olcsó lehetőségeket mindenből, csak alaposan szét kell nézni.

Madridnak nincs igazi jelképe. Legalábbis nincs itt egy olyan látványosság, amit minden madridi fröccsöntött ajándéktárgyra, porceláncsészére vagy pólóra rányomhatnának, és ez nekem valamiért hiányzik. Párizsban ott van az Eiffel-torony, Londonban a Big Ben, Budapesten a Parlament, a Vár és a Lánchíd, sőt még Kőbányának is ott van a Csősztorony, de itt hiányzik ez a jelkép dolog. Vannak itt nagyon szép épületek, mint például a Prado, a palota, stb., de egyik sem olyan igazán ütős látványosság.

A harmadik negatívum az, hogy már szeptember közepén vagyunk, de még mindig baromi meleg van. Állítólag lesz ez még hidegebb, de én, aki a jó kis kőbányai klímában nőttem fel, néha izzadva szenvedek és ezt csak súlyosbítja, hogy aqui no hay playa (itt nincs tengerpart).

Getafe Open Air – fesztivál spanyol módra

2011-09-12T18:12:00.001+02:00

Szerdán este elvittem a német lányt tapaszozni a franchise tapaszbárba, a 100 montaditosba. (Szerdánként minden tapasz és a sör 1 euróba kerül, ezért igen népszerű hely a spanyolok körében.) Kellemeset söröztünk és kajáltunk, aztán később csatlakozott hozzánk lakótársam, Roberto is. Amikor a fesztiválokra terelődött a szó, mondta hogy pont most kezdődik az En vivo 2011, egy háromnapos fesztivál Getaféban, nagyjából fél órára Madridtól. Hamar megszületett az elhatározás, hogy ebből nem maradhatok ki, úgyhogy másnap irány a fesztivál. Még a német lány is komolyan elgondolkodott azon, hogy hagyja veszni a vonatjegyét és meghosszabbítja pár nappal madridi tartózkodását, de végül nem maradt.

Csütörtökön elég sokat sikerült tökölni, ezért Getafe helyett csak az előző nap megérkezett magyar srácok lakásáig jutottam, ahol az utolsó metróig dumálgattunk. Másnap már komolyabban a sarkamra kellett állnom, mert valahogy kikoptak mellőlem a fesztiválozni vágyók és egyedül maradtam. Estére a magyar srácok meghívtak magukhoz tengeri herkentyűket enni. Kapva az alkalmon tervet készítettem: átmenni hozzájuk egy nagyobb adag sörrel, valakit kicsit besöröztetni, hogy abban a bátrabb pityókás állapotában viszonylag simán el tudjam rángatni a fesztiválra. Mondanom sem kell, nem teljesen így alakult. Felmentem a fiúkhoz egy nagyobb adag sörrel, kicsit besöröztem, és abban a bátrabb pityókás állapotomban viszonylag simán meggyőztem magam, hogy mivel a nyáron nekem kimaradtak a fesztiválok és hogyha már senki nem akar eljönni velem, akkor nekivágok egyedül, cimborákat majd ott találok. Így is lett.

Már a vonaton el akartam kezdeni cimborákat keresni, mert tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy Getaféban hol is van a fesztivál. Épphogy csak leültem a vonaton egyből odajött egy lány és megkérdezte, hogy nem zavar-e ha rágyújt. Mondtam neki, hogy persze, hogy nem, erre előkapott hatalmas spanglit és berobbantotta. Megkínált, de nem fogadtam el, viszont a fűszagra odasereglett néhány partiarc a vonat többi részéből. Na meg is lettek az újdonsült cimboráim. Getaféban a fesztivált könnyen sikerült megtalálnom, kábé az egész vonat odament. A fesztiválozók itt is könnyen felismerhetőek a kissé szakadt, esetleg extravagáns külsőről, a hülye napszemüvegükről és a nélkülözhetetlen piás zacsiról a kezükben.

A bejáratnál egy vicceskalapos csávótól vettem egy bérletet 45 euró helyett 25-ért. A kedvezménynek megörülve egyből le is csaptam az egyik sörárusra és a megspórolt pénz egy részét be is fektettem egyeurós sörbe. Aztán bementem. Ez egy kisebb fesztivál, mindössze 50-60 ezer résztvevővel, és három nagyszínpaddal, a néhány külföldi húzónév mellett elsősorban spanyol zenekarokkal. Rengeteg ember, hatalmas hangulat, intenzív fűszag és durván sok por. Nagyon durván sok. Amikor hazakeveredtem a lábam szó szerint szürke volt a sok por miatt. Sikerült sok új cimborát szereznem és azt hiszem eltört az egyik lábujjam, amikor három lánnyal átmásztunk egy kerítésen, hogy kevesebbet kelljen sétálnunk. (Másnap reggel örömmel konstatáltam, hogy mégsem tört el.) Teljesen jól telt az éjszaka, de inkább a szombatot írom le részletesebben, mert az volt az igazi fesztiválélmény.

Szombaton már egész hamar megérkeztem Getaféba, előre behűtött sörökkel a zacskómban. Az előző estével ellentétben, most nem félórás barátokat akartam szerezni, hanem egy társasághoz akartam odacsapódni és velük átmulatni az egész éjszakát. Így is lett. A bejárat előtti részen melegítettek a fiatalok a hozott anyagból, ezért én is odamentem. Útközben még megcsodáltam a tűzoltókat munka közben. Tűz híján a bátrabb és túlhevült arcokat oltották a fecskendőikkel. Úgy néz ki, hogy itt, spanyolban a tűzoltók nem tudják megállni, hogy ne vegyék ki tevékenyen a részüket a bulikból. Aztán a fesztivál melletti bottellonhoz érve leültem egy szimpatikus kis társaság mellé és elkezdtünk beszélgetni meg megosztani egymással amink volt.

új cimboráim

egyeurós sörárus

Egész jól eldumáltam a két fogorvossal és egy építésszel és mivel jófejnek tűntek úgy döntöttem, hogy megnyertek maguknak estére. Szerencsére befogadtak maguk közé és együtt vetettük bele magunkat az En vivo 2011 utolsó éjszakájába. Bementünk és egy sör beszerzése után mentünk is az egyik színpadhoz, mert a fesztivál legnagyobb húzóneve, az Offspring következett. Nem igazán voltam nagy Offspringfan, de csak eddig. Hatalmas koncertet adtak, rendesen odatették magukat (lásd a videót).

A harmincezres közönséget se kellett félteni, ők is végigtombolták a bő két órát, amíg játszottak. Újdonsült cimboráimmal próbáltunk minél előrébb jutni, de kábé háromszáz méterre a színpadól már olyan sűrűn álltak az emberek, hogy egy kétmázsás, kétméteres kigyúrt, agyontetovált fuxus kopasz audis suttyó se nagyon tudott volna előrébb menni. Aztán körülöttünk is összezárt a tömeg nagyon durván. Amikor felkaptam Mauro nevű cimborámat a nyakamba és ő a kilátásnak megörülve elkezdett ugrálni meg kalimpálni, és mivel Mauro nem 40 kiló volt mint azok a lányok, akiket általában felkapok a nyakamba, eldőltem volna mint egy bot, de szerencsére nem volt hely hova dőlni, annyian voltak. Meg merem kockáztatni, hogy a színpad előtt sem volt sokkal jobb a hangulat, mint ahol mi álltunk. Brutálisan jó volt. Végre meglett az a koncertélmény, amire egész nyáron vágytam, csak eddig nem sikerült összehozni különböző okok miatt. Aztán az Offspring koncerttől kicsit lemerülve még megnéztünk pár zenekart, de már jóval kisebb csapásszámmal. Aztán a hajnal közeledtével elköszöntem az esti barátaimtól, majd a szemétdombbá változott bejárat környéki parkrészen még bepusziltam egy egyeurós sört és megindultam az első vonat felé. Többre már nem voltam képes, teljesen kimerültem.

közeledik a hajnal...

Érkezés Madridba

2011-09-11T14:45:00.000+02:00

Csabiéktól szombat délután köszöntem el Barajason. Ők repültek tovább madarászni a Kanári-szigetekre, én pedig metróztam a hostelem felé, hogy két hét utazgatás után végre megkezdjem madridi pályafutásomat. Viszont még mielőtt felszálltam volna a metróra, kaptam egy sms-t amiben egyik kolléganőm, Judit egy esti koncertre invitált. Gondoltam nem kell annyira elsietni ezt a lakáskeresés dolgot, úgyhogy igent mondtam. A hostelben lehettem egy olyan bő fél órát, mielőtt találkoztam Judittal. Aztán indultunk is egy közeli parkba, ahol az MTV (nem a Magyar Televízió) rendezett egy háromnapos ingyenes koncertsorozatot, aminek az utolsó estéjét még pont sikerült elcsípnünk. Minden volt ami a nagy koncerteken van: rengeteg ember, baromi jó zene, csúcstechnika, hatalmas hangulat és méregdrága sör. A zenekarokat nem ismertem, meg már nem is emlékszem a nevükre, de a többségük nagyon jól adta, ennek megfelelően rendesen elmúlattuk az időt. Raj volt nagyon. Olyan kettő fele el is indultunk hazafelé, legalábbis azt hittük, hogy hazafelé. Kolléganőm megérzéseire hallgatva a térképet kezdetben mellőzve tartottunk a jónak vélt irányba, aztán amikor már nagyon nem akart előbukkanni a hostel az épületek közül, kénytelenek voltunk megkérdezni egy sétálgató párocskát, hogy merre is vagyunk. Hamar kiderült, hogy csak 180 fokkal toltuk el az irányt és hogy teljesen esélytelenek vagyunk megtalálni a hostelemet vagy Judit lakását vagy bármit, amit ismerünk. Nem volt más lehetőség, taxiba kellett szállnunk. Ez hiba volt. Iszonyatosan drága itt a taxizás. Egy bő tíz perces útért majdnem öt ropinak megfelelő euróval vettek le minket. Egy jó tanács: ha valaki Madridba jön, eszébe se jusson taxizni.

A következő nap elkezdtünk lakást keresni, esténként pedig a hostelben múlattam az időt a nemzetközi utazgató diákközösségben. Nagyon jóban lettem egy igen csinos német lánnyal, aki féléves utazgatásának utolsó hónapját tölti éppen. Sajnos a hostelben az egy négyzetméterre eső idióták száma meglepően magas volt, és nem nagy meglepetés, ha megmondom, hogy ezek a srácok kiket boldogítottak éjjel-nappal. Naná, hogy minket. Így a lánnyal sajnos túl sokra nem jutottam, de valamennyire azért igen és legalább az esték kellemesen teltek. Még az is kiderült, hogy elég az angolom ahhoz, hogy elcsavarjam egy igen csinos harmincéves német lány fejét.

Kedden aztán végre megtaláltam a lakásomat. Kicsit kicsi, kicsit lepukkant, kicsit koszos, de legalább az enyém. 340 euróba fáj havonta a szobám, de itt ilyesmiket lehet bérelni ennyi pénzért. Madrid sokkal drágább, mint Valencia volt, bár ott is ki voltam akadva albérletek árain. Valaki persze bele tud nyúlni a tutiba és ennyi pénzért kacsalábon forgó palotát bérel (mint például Judit), de nekem ez most nem jött össze. Mindegy, négy hónapra jó lesz ez így. Egy spanyol sráccal, Robertoval és egy német erazmuszos diákkal, Filippel lakok együtt. Habár nem nagy szám a lakás, az mindenképpen bizakodással tölt el, hogy – legalábbis az első napok alapján – elég rendszeretőnek tűnnek a lakótársaim, talán nem olyan igénytelen disznók, mint egyik-másik lakótársam volt Valenciában. Mondjuk most ezt le is kopogtam. Majd meglátjuk hogy alakul.

Madarászás Extremadurában és Andalúziában

2011-09-08T02:02:00.001+02:00

Két madarászcimbora, Attila és Csaba leszerveztek maguknak egy madarászkörutat Extremadura-Andalúzia-Kanári-szigetek útvonallal. Mákomra pont most jöttek spanyolba, és ráadásul még be is vettek a csapatba a túra szárazföldi szakaszára.

Az igen élvezetesre sikeredett valenciai napok után hétfőn a hajnali busszal mentem Madridba. Csabival és Attilával délben találkoztam a madridi reptéren, aztán a bérelt autó átvétele és egy kis civakodás után el is indultunk Extremadura felé. Nagyon szép és izgalmas vidék ez. Ráadásul madaras szempontból se semmi. Már az első nap beesett három új faj (kékszarka, dalos poszáta, kaffersarlósfecske), de ezek mellett is sok érdekeset láttunk. Főleg a ragadozók mennyiségét emelném ki, azon belül is a keselyűkét. K sok volt.

A második nap kicsit szenvedősen szedtük össze a maradék fajokat, de végül délutánra sikerült behúzni a listára minden Extremadurában kötelező madarat (nyílfarkú és feketehasú pusztaityúk, ibériai sas, reznek). A sast jópár óráig kerestük a Monfragüe NP különböző kilátópontjaiból, mire végül meglett, a rezneket pedig a legeslegutolsó fényekben szúrta ki Attila egy Belén nevű városka mellett. Mivel végül minden fajt kipipáltunk, a harmadik nap már indultunk is Andalúziába szívni.

Andalúziában két célfajunk volt, az időszakosan felbukkanó karvalykeselyű Giblaltárnál és a Cádiz melletti sólepárlókon már július óta megfigyelhető rózsás csér. Utóbbi területre nem kevés vesződség és tiszteletkör után sikerült bejutnunk, de a második andalúz esténken már Rafael Garcia helyi madarász társaságában szkenneltük az éjszakázni érkező cséreket. Jó hely az a sólepárló. Tele volt sirállyal, flamingóval, szerkővel és csérrel és még néhány limikóla is a szemünk elé került, de persze a rózsás csér nem lett meg. Szívás.

A karvalykeselyűvel sem volt nagyobb szerencsénk. Annyit tudtunk, hogy Gibraltár környékén mozog fakókeselyűkkel és ezért a keselyűcsapatokban kell keresni. Az Atlanti-óceán nagyon nem csipáz engem, mert legutóbb, amikor a partján voltam Marokkóban, rettenetes ítéletidő fogadott. Ez most sem volt másképp. A két és fél nap alatt, amit ott töltöttünk, összesen kábé négy-öt órát tudtunk keselyűzni, a maradék időben szakadt az eső és ezek a dögök esőben ugyebár nem repülnek, ezért időnk nagy részében csak autókáztunk össze-vissza, madarakat keresgélve. Nem nagy csoda, hogy a napsütéses pár óra alatt nem sikerült levarrni a karvalykeselyűt sem.

Gibraltár és környéke igen szép vidék (még annak ellenére is, hogy nagyon durván teleszórták szélerőművekkel a partvidéket) és azért láttunk egy-két jó fajt is, így a rossz idő ellenére is voltak emlékezetes pillanatok. Utolsó délutánunkon például kaptunk három óra napsütést. Ez pont elég volt arra, hogy a vonuló ragadozók meginduljanak. Nagy élmény volt látni, ahogy darázsölyvek és barna kányák százai vonulnak hosszú tömött sorokban (termikekben) Afrika felé.

(Fajlista és talán madaras fotók majd később)

Cullera

2011-09-08T01:42:00.000+02:00

A héten sikerült annyira összespanolni az argentinokkal, hogy a hétvégére az egyik argentin srác meghívott magához egy kis kerti sütögetésre. Betti aznap dolgozott, ezért egyedül mentem. A pályaudvaron találkoztam egy másik argentinnal és vele zúztam Cullérába, a Valenciától délre fekvő üdülővárosba, ahol eddig még csak Boscoval voltam télen búvárokat keresni a tengeren.

Megérkezés után összeszedtük vendéglátónkat és húztunk is a henteshez és a Mercába ipari mennyiségű húst és egy kis innivalót vásárolni. Aztán nekiláttunk az argentin családi barbacue-partinak. A két argentin srácon és rajtam kívül ott volt az anyuka, az anyuka élettársa és még egy rokon, aki kicsit más volt mint mi. Ezt nem csak a hangjából és a citromsárga feszülős sztreccsnacijából lehetett sejteni, hanem abból is, hogy a tengerparton tájcsi oktatóként kereste a mindennapi sörre valót. A sok kiló sültoldalas elpusztítása után elkezdtük csökkenteni a szeszkészletet is, családi mojitózás keretében. Aztán olyan egy körül jöttek értünk kocsival. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy bevásárlás közben összeakadtunk egy argentinnal, aki felajánlotta, hogy menjünk velük egy másik városba, Gandiába bulizni. Hát így is lett. Bepattantunk a két argentin mellé a kocsiba és megindultunk az éjszakába. Meg sem álltunk addig a térig, ahol Gandiában vannak a botellonok. Ott bepusziltuk a még meglévő készleteinket, aztán diszkóról diszkóra járva töltöttük az estét. Aztán az egyik bárban megint jöttek a srácok a hülye fanta-tequilájukkal. A héten megtanultam, hogy az argentinok fétise a fanta-tequila, amit valamiért minden este beletesznek a menübe és sehogyan sem lehet őket rábeszélni, hogy ehelyett a szörnyű rettenet helyett valami olyat vegyünk tíz euróért, amit mondjuk meg is lehet inni. Persze azt mondanom sem kell, hogy ez a katasztrofális argentin nemzeti ital nem az én gyomromnak való és mint ahogy általában, most sem esett túl jól. Aztán kitalálták a srácok, hogy menjünk vissza Cullérába bulizni. Hát így is lett. Már öregszem és nem bírom annyira strapát, ezért a lakásba érve egyből bezuhantam az egyik ágyba, az argentinok pedig még reggel nyolcig folytatták a mulatozást valamelyik környékbeli klubban.

Először Valencia!

2011-08-28T16:00:00.000+02:00

Madrid előtt még beiktattam egy kisebb kitérőt. Bettivel és Janival együtt töltöttük az erazmuszos hónapokat itt, Valenciában. Jani az ösztöndíj lejárta után munkába állt és itt maradt, azóta pár hónapra hazament lediplomázni, valamint néhány havonta hazalátogat itteni kedvesével pár napra. Betti az Erasmust megtoldotta pár hónappal, azóta pedig a nemzetközi kétlakiság jegyében egyszer Magyarországon van, egyszer Valenciában. Most hosszabb távra rendezkedett be és már június óta itt van, még munkát is kapott egy fagyizóban. Bettinek már eddig is nagyon sokat köszönhettem. Például pár hétig nála lakhattam, amikor kiraktak a régi albérletemből, és bármikor, amikor errefelé sodor a szél, mindig Betti ad szállást. Így történt ez most is. Köszönöm Betti!

Múlt pénteken érkeztem Barcelonán keresztül, kezemben az apró, 55 kilós csomagommal. Betti fantasztikus ebéddel fogadott, aztán ment is dolgozni, amíg én kipihenhettem az utazás fáradalmait. Éjjel háromra ért haza, de a spanyol szórakozási szokások miatt még ilyenkor sem késő elindulni az éjszakába. Fél négykor el is indultunk a tengerpartra, ahol még javában zajlott a nagy össznépi piálás, a botellon. Nyáron ez a nagyon szimpatikus esemény az egyetem területéről átköltözik a tengerpartra és minden bulinapon megrendeződik. Méretre jóval kisebb, mint az évközbeni heti egyszeri botellon, de a fíling ugyanaz. Szerencsére minden nap bulinap a héten, ezért gyakorlatilag minden este tele van a tengerparti pálmafás sétány iddogáló fiatalokkal, akik a diszkóba menetel előtt itt alapozzák meg az estét. Itt találkoztunk Betti argentin munkatársával és dél-amerikai haverjaival, akikkel - tekintettel az idő előrehaladottságára - nagy tempóban láttunk neki a melegítésnek. Miután rekordidő alatt teljesítettük a napi tervet rumkólából, az egyik igen népszerű tengerparti diszkóba mentünk szórakozni. Betti olasz bártulajdonos pasija eléggé otthon van a valenciai éjszakában, a helyek többségére tud ingyen belépőt intézni. Neki köszönhetően most sem kellett fizetnünk. Aztán elvoltunk, amíg ki nem pateroltak minket a helyről, de az este itt még nem ért véget. Az egyik argentin kitalálta, hogy menjünk strandolni, így a diszkóból a tengerpartra mentünk, ahol a felesleges ruhadaraboktól megszabadulva vízi mókázással folytattuk a napot. Pár óra múlva már úgy szétáztunk, hogy kénytelenek voltunk kimászni a partra. A vízi mókázás sok folyadékot kivesz a szervezetből, ezért azt gyorsan pótolnunk kellett, így most sem hazafelé vettük az irányt. Az elpárologtatott vizet sör formájában sikerült pótolnunk. Ez olyan délig tartott. Végül fél egy tájban értünk vissza Betti lakásába. Még mindig sokkal hamarabb, mint szerény kis csapatunk egyik tagja, aki Valenciától kicsit messzebb lakik. Utólag kiderült, hogy hazafelé rossz vonatra szállt, és mivel kényelmesek ezek a vonatok, gyorsan be is aludt. Naná, hogy csak Castellonban, a végállomáson kelt fel. Castellon szép város csak sajnos cimboránkat ez nem nagyon boldogította, mert pont az ellenkező irány kellett volna neki. Mindegy, legalább nem a Párizsba tartó expresszre szállt tévedésből.

A következő napokban sikerült alaposan összespanolnunk az argentin bandával, szinte többet vagyunk az ő lakásukban, mint Bettiében. Aztán kedden következett Janicimborám szülinapja. Zsír volt. Jani munkahelyén volt egy kis tortázás, dumálás és a helyiek bánatára egy kis unikumozás is. A helyieknek annyira nem jön be az Unikum ízvilága, kivéve azokat a hardcore szeszkazánokat, akik már az oviban is reggeli kakaó helyett rumkólát ittak. Aztán ment az ilyenkor szokásos mókázgatás egészen hajnalig, amikor is Jani kedvese szó szerint kirángatta a diszkóból az ünnepeltet, aki épp akkor tért vissza a szokásos maradékpia beszerző körútjáról. Hát hiába, vannak dolgok, amik nem változnak. Argentín cimboráinkkal ezután a tengerpart felé vettük az irányt, de útközben még beugrottunk Bettihez, hogy magunkhoz vegyünk minden ihatót. Aztán a már-már szokásos menetrend szerint folytattuk, a héten törzshelyünkké avanzsált parti diszkóban maradtunk záróráig, aztán ismét reggeli fürdőzéssel fejeztük be az éjszakát. Itt sajnos ismét szegény vonaton elalvós barátunkat találta be a balszerencse, mert amikor maximum egy percre felügyelet nélkül hagytuk a cuccainkat, három arab elrohant a két nappal korábban vásárolt telefonjával. Annak ellenére is, hogy rajtunk kívül a strandot centiről centire tisztogató kábé harmincfős narancssárga mellényes munkásbrigád és a kis extrabevételért a homokot fémdetektorral szkennelő csávók is a közelben voltak. Azt mondták, hogy nem tudtak tenni a lopás ellen, mert túl gyorsan futnak ezek a mórok. Ez aztán szívás. Nem árt észnél lenni a strandon.

Y ahora? Pa’ Madrid!

2011-08-22T22:28:00.000+02:00

Majd egy éve már, hogy visszajöttem Venezuelából. Sikerült majdnem egy egész évet kishazánkban eltöltenem. De csak majdnem:-) Mostantól ismét pár hónapig a spanyolokat boldogítom, csak Valencia helyett most Madridban. Na de hogy alakult így?

A felejthetetlen venezuelai élmények után egyenesen a munkanélküli frissdiplomások világába csöppentem. Pár hét munkakeresés után egy kedves családi jóbarát vett fel az építkezésére segédmunkásnak. A következő néhány hónapot tehát segédmunkásként töltöttem, kis extrapénzt pedig Lali nevű kollégámmal színesfémgyűjtésből hoztunk össze.

Időközben persze keresgéltem más, hosszabbtávú munkalehetőségeket. Jelentkeztem egy ösztöndíjprogramra is, ahonnan először nemleges választ kaptam. Aztán az igen gyengére sikeredett januári vízimadárszinkron után átfagyva ültem a távolsági buszon, amikor telefonon kerestek és mondták, hogy megüresedett egy hely az ösztöndíjprogramban, így ha még érdekel, akkor szeretettel várnak. A program hat hónap itthoni és négy hónap külföldi közigazgatási gyakorlatot tartalmaz, a kettő között egy hónap nyári szünettel. Még szép, hogy kaptam az alkalmon, mert pályafutásom az építőiparban egy-két héttel korábban véget ért és pont megint munkanélküli voltam. Ezzel a lehetőséggel szerencsére most is megúsztam a hosszabb munkakeresési időszakot és néhány hét alatt sikerült addigi munkaeszközeimet, a spaklit, glettvasat és a vaskeresésre szolgáló mágnest laptopra cserélnem, a diszperzitfoltos adios melegítőmet pedig ingre és öltönyre. Február elsejétől tehát a közigazgatás ormótlan malmaiban őröltem hat hónapot.

Időközben az is kiderült lassan, hogy ki melyik országba megy a külföldi programszakaszra. Kicsit kellemetlen meglepetésként ért, hogy először engem Pozsonyba akartak küldeni, de aztán ismét hatalmas mákom volt. A programiroda gyakori látogatása és egy nagyon kedves lány közbenjárásának köszönhetően (köszönöm Kata!), végül bekerültem a spanyol csapatba. Imádom a balatoni nyarat, meg nyáron Budapest a világon a legjobb város, de augusztusban irány Madrid!

Hazaút, avagy a második karibi hétvége

2010-09-08T00:40:00.000+02:00

2010.08.30.

Utolsó munkahetünk fárasztóra sikerült, még a venezuelai kollégák is arról beszéltek, hogy milyen jó lesz pihenni kicsit a hétvégén. Szerdán vendéglátóink szerveztek nekünk kultúrestet vacsorával, aztán éjszaka az olaszokat búcsúztattuk el kötetlenebb formában (rumba). Ők csütörtökön haza is mentek, mi magyarok maradtunk még a péntekig, azaz a gyerektábor utolsó napjáig. A táborzárás után viszont nem tököltünk sokat, egyből rohantunk az esti buszhoz. Négyen magyarok és a helyi olasz kisfőnökünk elhatároztuk, hogy a hazaindulásig hátralevő két bónusznapot a strandon akarjuk eltölteni. Másnap délre már oda is értünk egy Cuyagua nevű tengerparti falucskába. Ez egy egészen apró település mindentől távol egy egészen gyönyörű tengerparttal. Tudván, hogy csupán bő másfél napunk van a hazaindulásig, egyből át is adtuk magunkat a karibi életérzésnek, ami nem más, mint kókuszlikőr, tenger, pálmafák és reggae. Este a strand egyetlen melegételt is felszolgáló helyére mentünk kajálni, ahol viszonylag gyorsan sikerült új spanokat szerezni, egy fiatal házaspárt a kislányukkal és néhány barátjukkal. Az itteniek vendégszeretetéről már írtam régebben, és újdonsült barátaink hasonló kedvességet és közvetlenséget mutattak felénk. Már voltak négyen a kocsiban, de azért beültettek minket ötünket is, hogy még véletlenül se kelljen sétálnunk. A kocsiban egyből következett is a vacsorameghívás, úgyhogy Samuval ketten a szálloda helyett a lakásukra mentünk. Ott egy kis családi éjszakai fürdőzéssel folytattuk a ház mögötti folyóban, aztán iszogatós beszélgettünk venezuelai módra amíg a feleség meg nem jelent a kislányával, hogy itt az ideje bulizni menni. Egy olyan kis falucskában, mint Cuyagua nincs túl sok bulilehetőség, viszont szerencsénkre minden este van dobolás. Úgy néz ki, hogy ez itt, a Karib-tenger partján bevett szokás. Néhány dobos elkezd dobolni, az emberek körbeállják őket, énekelnek, táncolnak és rumoznak. Így tettünk mi is. A dobolásnak egyszer csak vége lett, úgyhogy továbbindultunk egy kis zsákutcába, ahova valaki kirakott két jó nagy hangfalat, amellyel diszkóvá változtatta az utcát. Sajnos az átlagéletkor olyan 17 év lehetett, ezért Samuval és vendéglátóink közül azokkal, akik még nem morzsolódtak le vagy dőltek ki, és néhány újonnan szerzett cimborával a szomszédos pályán nyomtunk egy kosármeccset hajnalig.

Másnap el kellett kezdeni szervezni az utunkat Caracasba, ami egy ilyen kis porfészekben annyira nem tűnt egyszerű feladatnak. Ebben a falucskában az egyetlen hivatalos dolog a néhanapján erre járó busz megállója. Ezen kívül mindent a helyiek szerveznek maguknak. A közbiztonságért három huszonéves fogatlan csávó felel, a lopás ellen „lophatsz, de akkor megverünk” feliratú táblákkal védekeznek, a hajósok egymásnak az unokatesói, a boltosok a hajósok unokatesói, a strandon az úszók felügyeletét és az életmentést a szörfösök végzik, akik nem tudom, hogy kiknek az unokatesói, de valakiknek biztosan; az egyetlen étterem a falufőnök nagymamájáé, a többi kis bodega nagy része meg szintén unokatesóké. Szóval olyan az egész falu mint egy nagy család. Ennek megfelelően mindenki kedves és segítőkész. Ha bármire szüksége van valakinek, akkor bárkit meglehet kérdezni, mert ha az adott fickó nem is, de az egyik unokatesója biztosan meg tudja oldani az adott problémát. Így sikerült végülis több lehetőség közül az egyik boltos taxis unokatesóját felbérelni, hogy vigyen el minket a reptérre másnap reggel.

Még első este a csajok lespanoltak a falu főnökével, aki egy jó negyvenesnek látszó raszta szörföscsávó és úgy néz ki, mint aki folyamatosan be van szívva, bár lehet, hogy nem véletlen néz ki pont úgy. Ez a csávó magát szerényen a tenger farkasának nevezte és tényleg ő lehetett itt a mufti, mert mindenkit ismert és mindenki azt csinálta, amit ő mondott. Utolsó esténket a falu főterén töltöttük a doboláson, ahol a tenger farkasával is összefutottunk. Bemutatta még pár unokatesóját, akikkel érdekes beszélgetéseket folytattunk a helyi kedvencnek számító ánizslikőr fogyasztása közben. A farkas kiadta utasításba, hogy mi a barátai vagyunk, ezért mindenki különleges kedvességgel és szolgálataik felajánlásával jött oda hozzánk. Itthon egy ilyen külsejű fazontól még az időt sem kérdezném meg, de ez csávó tényleg nagyon jó arc volt. Másnap hajnalra rendeltük a taxit, úgyhogy nem rúgtunk ki nagyon a hámból, korán visszatértünk a szállásra.

Ott a senora azzal fogadott minket, hogy leszakadt a faluba vezető egyetlen út és másnap kettőig nem javítják meg, szóval neccesen fogunk délre a reptérre érni. A farkas már lefeküdt aludni, amikor valaki szólt neki erről a dologról, és ezért éjfélkor beállított hozzánk, hogy megmondja, hogy leszervezett egy csónakot ami átvisz egy faluba, ahonnan van járható út és ott fog várni minket egy taxis haverja, aki elvisz minket a reptérre. Azért ez a kedvesség tényleg megdöbbentő, de az itteniek többségére ez a jellemző.

Panni a tenger farkasávál az esti doboláson (Panni fotója)

Szerencsénkre az utat éjszaka járhatóvá tették és hajnalban ott várt minket a taxi a szállodánál, úgyhogy az utunk a reptérre kicsit sem sikerült olyan kalandosra, mint amilyennek előző este kinézett.

Los Llanos madarai

2010-09-07T16:08:00.000+02:00

ringed kingfisher

buff-necked ibis

striated heron

orinocan saltator

parrotlet

whistling heron

wattled jacana

pale-headed jacamar

vermilion flycatcher

Los Llanos

2010-09-07T15:41:00.000+02:00

2010.08.24.

Utolsó szabad hétvégénken Llanosra mentünk szafarizni. Ez Venezuela alföldje. Tájképileg nagyon hasonlít Hortobágyra vagy Apajra, csak valamicskével nagyobb, bő másfél Magyarországnyi területű. Különbség még az is, hogy Los Llanoson kicsit több anakonda, kajmán, krokodil, édesvízi delfin és piranha van, mint a Hortobágyon vagy Apajon. A madarak mennyiségét tekintve viszont nagyon hasonlít ez a síkság a fentebb említett két kedvenc területemre. Dugig van madárral. A három nap alatt 85 új faj került fel a listámra, pedig kifejezetten madarászni csak reggelente tudtam 1-2 órát. Bele se merek gondolni, hogy hány új fajom lehetett volna, ha több idő jut csak madarászásra. Ehelyett végig kis csapatunkkal csapattam. Voltunk motorcsónakozni delfinek között, anakondát keresni mezítláb, éjszakai szafarin kajmánt fogni, lovagolni pusztában és méteres vízben, és még piranhákat is fogtunk marhahússal. A gájdunk egy alapvetően jófej híres helyi idegenvezető volt, csupán egy-két, az európai túravezetőktől nem megszokott tulajdonsága zavart kicsit. Például, hogy igen erőteljesen hajtott egyik-másik lányunkra, vagy hogy az éjszakai szafarit annyira saturészegen vezette, hogy tolmács kellett az artikulálatlan részeges mondatainak a józan emberek által is megérthető formára fordítására. Mindegy, nagyon jó kis hétvége volt.

szürkemarhák helyett ilyen marhák rohangálnak

tiszta Apaj

pusztagiccs savanna hawk-kal

dzsippünk

vízi lovaglás (Papp Zsuzsi fotója)

folyami lélekvesztő (Papp Zsuzsi fotója)

piranha

függőágyban pihenő hangyászsül

kisméretű (3,5-4 méteres) anakonda

matamata nevű ősi édesvízi teknősfaj

kiskajmán

Karibi hétvége

2010-09-06T08:29:00.000+02:00

2010.08.20.

Húzósra sikeredtek a múlt hét munkanapjai. Le kellett bonyolítanunk a magyar kultúra estjét Los Curosban és egyik nap a táborban mi szerveztük a programot a gyerekeknek. Ez a két esemény sok tennivalót igényelt munkaidőn kívül is, szóval rendesen lefáradtunk. A magyar kultúra estjére egy másfél órás bemutatót készítettünk az országról videókkal és néptánccal, az est végére pedig lecsót főztünk a megjelent kb. 80 főnek. Ha a műsorunk nem is, de a lecsó bombasiker lett, mindenki nagyon dicsérte. Vicces lehetett, amikor öten magyarok, akik közül Ágin kívül csak én beszélek többé-kevésbé spanyolul, próbáltunk magyarázni Magyarországról a közösségnek. A lényeg, hogy túléltük.

Csütörtök este hullafáradtan indultunk a Karib-tenger partjára, hogy egyetlen négynapos szabadságunkat strandolással és pihenéssel töltsük.

Odafelé az eredetileg tízórásra tervezett utat 18 óra alatt sikerült lenyomni. Nem tudom, hogy nevezhetem-e a szocializmus csodájának, de útközben az egyik katonai ellenőrzőponton két órán keresztül szívatták kis csapatunkat, míg végre találtak valami indokot, amiért négyszáz helyi pénzzel lehúzhattak. Amikor átnézték még az utolsó alsógatyánkat is, csak szimpla rajoskodásnak gondoltam a dolgot. Aztán rájöttem, hogyha csak szimplán azért szívatna minket a csávó, hogy ezzel kompenzálja a kisméretű cerkáját, akkor fél óra után önelégülten elengedett volna minket. Neki viszont a gazdagnak látszó fiatal európaiak lóvéja kellett. Végül is találtak valami okot, amiért meg kellett próbálnunk megvesztegetni a csávót, és láss csodát, sikerült. Részben emiatt is tartott az odaút a normális duplájáig, de megérte. Kissé elcsigázottan és nyomottan érkeztünk meg délután egy Choroni nevű városkába. Apró, színes, földszintes házikók, szűk utcák tele emberekkel, mindenhol hangosan szól a zene és van egy kis kikötő is tele színes csónakokkal. A halászhálókból kiesett halakból fregattmadarak és barna pelikánok szemezgetnek, a kikötő mellett sétányon a fák tövéből rozsdás ágyúk figyelik a tengert. Persze az egész hely tele van élettel, alkudozó árusok, pihenő turisták, iszogató fiatalok, fuvarra váró hajósok és mindez naplementi fényekben. A környzet és a strand pedig egyszerűen hihetetlen. Félhold alakú strand hegyekkel körbevéve, világossárga puha korallhomokkal és a part fölé hajló kókuszpálmákkal. Undorító. Tisztára olyan, mint a filmekben. Az ilyen helyekre mindenki el akar jutni, de csak kevés fehér mázlistának adatik meg, hogy itt bulizzon. Hát nekem megadatott, köszi EU-bácsi!

Egy hatalmas luxusházat sikerült kibérelnünk medencével nagy kerttel, a fákon néha majmokkal, függőágyakkal, kerti grillel és hatalmas terasszal. Habár szuper volt a kégli, mégis csak az éjszakáinkat töltöttük ott, meg a strand utáni iszogatós beszélgetéseket, de azokat is inkább a medencében. Azért is kellett a medencében melegítenünk, mert délután mindig elfogyott a vezetékes víz és a medencében legalább leázott rólunk a só.

Az esti beszélgetések után pedig minden este célba vettük a kikötő melletti sétányt. Esténként ott gyűltek össze az emberek zenélni, zenét hallgatni és persze piálni. Egy az egyben egy kis botellon a Karib-tenger partján tele egzotikus szépségekkel és örömzenészekkel.

Szombaton a strandon összeszedtünk egy tízfős helyi huszonévesekből álló bandát, akikkel este is együtt csapattuk. Az esti medencés rumozás után az ágyús sétányon akadtunk össze velük és így együtt folytattuk a gitározós beszélgetést. Aznap este még dobparti is volt a sétányon és, mit ne mondjak, a karibi ritmusok megadták az alaphangulatot a cubalibrézéshez. Az egyik helyi havernak volt egy barátnője, aki nem nagyon titkolta, hogy akar tőlem valamit, ráadásul a barátai is segítettek neki, hogy megkapja, amit akar. Errefelé így megy ez. Ha valakinek bejön valaki, akkor a haveri kör egy emberként dolgozik azon, hogy összejöjjön a dolog. Így azért egyszerűbb az élet, nincs túlbonyolítva semmi. Hát most sem volt. Végül is elsétáltunk a lánnyal a közeli strandra kicsit beszélgetni. Habár a körülmények tényleg idilliek voltak (csillagok, pálmafák, tenger), mégsem történt beszélgetésnél sokkal több. Talán nem termeltem be elég rumkólát előtte. Miután ezt megbeszéltük, visszatértünk a helyi srácokhoz és nem sokkal később indultunk is vissza a szállásra. A frissen megismert helyi banda is jött velünk, holott tökre nem arrafelé laktak amerre mi. Nembaj, ha már elkísértek hazáig, akkor be is jöttek és rögtönöztek egy medencéspartit hajnal háromtól, a mi lányaink bánatára. Ők inkább aludni szerettek volna. Én fél ötig bírtam szuflával, aztán magukra hagytam a srácokat, hagy élvezkedjenek.

Vasárnap kicsit nyomottan indultunk motorcsónakkal távolabbi eldugott strandok és egy kakaóültetvény felderítésére. Jó kis túra kerekedett a dologból, még Choroninál is egzotikusabb helyeken jártunk. Este a grillparti után az előző nap megismert jóbarátaink jöttek ismét és rögtönöztek egy gitározgatós, zenélgetős bulit. Természetesen ez is a medencében ért véget.

Hazafelé még az eddig rengetegnek hitt 18 órás menetidőnket is sikerült megdöntenünk. Fantasztikus buszunk és teljesen talpraesett legénysége 24 óra alatt repített minket haza Meridába.

Biztonság

2010-09-01T18:35:00.000+02:00

2010.08.09.

Már két hete nyomulunk Mérida egyik rossz hírű kerületében, Los Curosban. Régebben azt írtam, hogy a biztonság-kérdést túlparázzák a helyiek, de ezt az álláspontomat most jelentősen módosítanom kell.

Például Los Curosban tele az utca gyerekekkel, mindenki vidám, mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, de ez a nappal jókedvű és élettel teli kerület az éjszaka beköszöntével átváltozik egy teljesen más hellyé. Az ijesztő legendák helyett inkább csak azokat a tényeket és történeteket írom le, amik az elmúlt két hétben történtek, vagy amiket tapasztaltam. Az elmúlt két hétben három gyilkosság volt csak Los Curosban. Már ez a hír is mellbevágott minket, elkényeztetett pesti bunkókat. Az is meglepő volt, amikor egyszer vittük haza a Los Curosban lakó kollégákat egy buliból és a kerületbe érve a kocsiban ülő mindhárom helyi külön-külön megkérdezte, hogy biztosan felhúztam-e az ablakot és bezártam-e az ajtót rendesen. Az otthonukhoz érve pedig már kulccsal a kezükben ugrottak ki a kocsiból és rohantak a lakásukig, amíg mi a kocsiból vártuk, hogy becsukják maguk mögött az ajtót. Az is durva volt, amikor ma az egyik tízéves srác a táborban megkérdezte, hogy van-e fegyverem, majd közölte, hogy ő nem szereti a fegyvereket, mert a szomszédjainak van és embereket ölnek vele.

Félreértés ne essék, ezek a dolgok nem így vannak mindenhol, Meridában például csak ebben és egy-két másik rosszhírű kerületben. Viszont ezek után már egészen új értelmet nyer, hogy a tábornak, hol dolgozunk, miért éppen a béke és az emberi jogok a központi témája.

Más értelmet nyer az eddig általam túlzásnak minősített jelenség, hogy minden hely bemutatásánál az első két-három mondatban elhangzik, hogy biztonságos-e, amikor egy helyszínhez érve a megszokott „nem biztonságos” jelző után a munkatársunk akadozó hanggal elmeséli, hogy néhány éve ott rabolták el fegyveresek. A szüleinek hat órája volt vasárnap éjszaka összeszedni a váltságdíjat, hogy élve kaphassák vissza a lányukat. A történet végén hozzátette, hogy szerencséje volt, mert nem verték vagy erőszakolták meg és hogy ezekhez a dolgokhoz hozzá kell szokni, mert itt gyakoribbak annál, mint amit a hírek vagy egy-két akciófilm alapján gondolnánk. Csak itt éppenséggel nem jön az elitkommandó Chuck Norris vezetésével kiszabadítani a túszokat. A rendőrség bevonása a filmekkel ellentétben itt tényleg a túszok halálával jár, arról nem is beszélve, hogy a rendőrségben egyáltalán nem bízik a lakosság, mivel a közelmúlt néhány csúnyább emberrablási ügyében rendőrök is érintettek voltak. Itt a családnak és ismerősöknek kell hihetetlen erőfeszítéseket tennie a helyzet megoldására bármiféle külső segítség nélkül és utána megpróbálni élni tovább az életet.

Egyedül azt nem tudom, hogy hol laknak itt a rossz emberek. Mindezen dolgok ellenére a helyiek hihetetlenül életvidámak. Gyakorlatilag bárki, akivel eddig összehozott minket a sors, európai viszonylatban zavarba ejtően kedves és segítőkész volt. Valahol viszont lenniük kell a gonoszoknak, mert ebben az országban a gyilkosság jóval megelőzi a balesetet a halálozási statisztikákban. Nem hivatalos adatok szerint például Caracasban egy hétvége alatt 50-70 gyilkosság történik. Jelenleg Venezuela számít a világ legveszélyesebb helyének az egy főre jutó gyilkosságok száma alapján. Jóval megelőzi Irakot, Afganisztánt és a határvidéki bandaháborúkról hírhedt Mexikót is.

Amikor nem dolgozunk

2010-09-01T18:33:00.000+02:00

2010.08.06.

Vendéglátóink gondoskodnak arról, hogy ne csak azt lássuk Venezuelából, amit a lonely planet alapján megnéznénk, hanem hogy úgymond –és ez nagyon közhelyesen hangzik-, de belelássunk kicsit a helyiek mindennapjaiba és az ország problémáiba is. Szerveztek nekünk történelemórát, a már említett látogatást Koszovóba, összehoztak egy párórás beszélgetést egy ellenzéki politikussal (úgy volt, hogy vele egy időben jön egy kormánypárti is, de ő a beszélgetés reggelén lemondta a szereplést, így később pótoltuk), a héten pedig jártunk egy helyi újságnál, egy melegekkel és prevenciókkal foglalkozó civil szervezetnél, valamint négyen élő riportot adtunk spanyolul egy rádióban. Ezen események során olyan történeteket és tényeket hallottunk amik alapján egy, a BBC és a CNN által felvázolttól nagyban különböző kép kezd kialakulni bennünk Venezueláról. Ami a legfontosabb azonban, hogy itt most nem úgy vagyunk, mint spanyolban voltam a cserediákok kissé zárt közösségében, hanem itt ha csak másfél hónapig is, de helyiekkel együtt élünk és dolgozunk.

Egy meridai éjszaka

2010-09-01T18:22:00.000+02:00

2010.08.06.

A szerda este azért megér egy misét. Szépen betáraztunk a gyomrunkba rumból, azt a csapatunk nagy részével belevetettük magunkat az éjszakába. A munkahelyünkről elkísért minket az egyik helyi kollegína és barátnője két kocsival így a taxira szánt pénzt is szeszre tudtuk fordítani. Beértünk az egyik új kedvenc helyünkre, ahol sok ismerős fogadott minket. Vicces, hogy bárhova megyünk partizni, most már mindenhol haverokba botlunk. Jól elvoltunk, és a Saffer-borozó (fiatalkorom törzshelye, Kőbánya legolcsóbb és leglepukkantabb kocsmája) áraihoz képest is olcsó nedű garantálta a folytatást. Egészen érdekes, hogy mit tud kihozni az emberekből néhány kétszázötvenforintos cuba libre. Legyen elég annyi, hogy az olaszok nem a hűség példaképei. Magyar útitársaim tartják magukat, legalábbis, akinek van valakije, de déli kollégáink olyan kavarásokat folytatnak, hogy minden buli után körbe kell kérdezni, hogy ki kivel nyomul éppen, mert ha egyszer lemarad az ember, akkor utólag nehéz lekövetni az eseményeket. Mókás. A digók egy-két kivételtől eltekintve házon belül szemezgetnek, mi magyarok (már akinek szabad), főleg a venezuelai-magyar interkulturális kapcsolatokat erősítjük. Végül is egy olyan projektben veszünk részt, ami az interkulturalitásról szól. Nem azt mondom, hogy kis csapatunkban nincsenek jó gádzsik, de valahogy mégis úgy hozta a sors, hogy a gárda magyar része nem lő házinyúlra. Illetve mégis, mivel nekem ezen a szerda estén a fogadószervezetünk egyik munkatársával sikerült összegabalyodnom. A többiek is úgy csapatták, ahogy ilyenkor szokták, kialakult egy-két ilyenkor szokásos párocska, azt mindenki elvolt, amíg ki nem rugdostak minket a helyről. Szerencsére sok bulihely van ebben a vonalzóval megrajzolt, kissé dzsuvás városkában, így célbavettünk egy másik klubot. Időközben az egyik sofőrünk lelépett, így maradtunk nyolcan külföldiek és az időközben csajommá előlépett helyi kollegína. Szerencsére leendő jövendőbelim is rendesen öntötte magába a folyékony bátorságot, így nem vette rossz néven, amikor kilencen beültünk a kétajtós renault twingójába piástul meg mindenestül. Az itteniek egész lazán veszik a kresz előírásait, már ha egyáltalán létezik valamiféle kresz. Az egyetlen dolog, amiért aggódnak, hogy a biztonsági övért megbüntethetik őket. Amiatt nem paráznak, hogy a sofőrt is beleértve mindenki kezében ott figyel az este negyedik fél literes rumkólája, vagy amiatt, hogy ketten ülnek a csomagtartóban, de ha rendőrt látunk, akkor az elölülő két-három embernek be kell kötnie magát, csak utána lehet folytatni a piálást. Már kezdek hozzászokni, hogy amikor az asszonnyal megyünk valahova, akkor az én kezemben mindig két rumospohár van. Az egyik az enyém, a másik meg az övé és akkor kell átadnom, amikor nem kell váltani és az egyik keze szabad. Lehet, hogy a zsaruknak nincs lóvéja szondára, ezért piál mindenki vezetés közben és előtt. Szerencsére szívem mézeskalácsán a cukormáz (a csajom) óvatos és észnél van, mert fél üveg rum után mindig kijelenti, hogy mostantól csak sörözik, mert ha berúg, akkor nem szívesen vezet. Na de térjünk vissza a szerda estére. Megérkeztünk a kis twingóval az este második bulihelyére, azt miután sikerült mind a kilencünknek kimászni a kocsiból, csapattuk a rumbát még egy darabig. Itt is ismerősökbe botlottunk, aminek elsősorban az olasz lányok örültek. Kis idővel később egy kis sikertelen szambatanulás után indultunk vissza a szállásra.

Koszovo

2010-08-04T02:11:00.000+02:00

2010.07.31.

Bo ket napja ugy erzem magam, mint Stohl Buci sohakinemfogyo poharaban a sor (tehat mint akit megittak majd egybol kidobtak, azt ezt meg ketszer), valami betegseg miatt. Emiatt kimaradtam a dolgokbol, ugyhogy most irnek kicsit a helyrol, ahol dolgozunk es a kornyekerol.
Merida egyik kulso, kevesbe meno negyedeben melozunk. Magaval a kerulettel semmi baj nincsen, teljesen kulturalt, vidamak az emberek, stb, stb, stb. Munkahelyunk toszomszedsagaban viszont ott van Koszovo is, ami egy hagyomanyos szegenynegyed. Az ilyen helyektol ovva intik a turistakat a nagykovetsegek honlapjain.
Koszovonak csak egyetlen kocsival is jarhato utcaja van, a tobbi csak gyalogos sikator. A reszletes helyleiras helyett sokkal talalobb, ha a hely nevenek eredetet irom le. Amikor volt a del-balkani haboru es a vilag minden csatornaja a koszovoi haborus helyzetrol sugarzott kepeket, az itt lako emberek felfedeztek a hasonlosagot sajat viskoik es a balkani szetbombazott hazak kozott, ezert elneveztek negyeduket Koszovonak. A nevedas dolga altalaban az allam dolga, de mivel ezt a reszt nehanyszaz kisemmizett csalad hoditotta el a termeszettol, igy a terulet elkeresztelese is oket illette.
Azota az idok soran peldaerteku dolgok tortentek. A lakosok osszefogtak es allami+civil+sajat eroforrasokbol elkezdtek harcolni Koszovo jobba teteleert. Evrol evre epult ki a viz es csatornahalozat, bevezettek az aramot, tavaly pedig lebetonoztak az utakat. A hazak mogotti hegyoldalon a munkanelkuliek egy resze termeszt valamit, amit a helyi piacon adnak el, ilyen modon is egy kis bevetlhez jutva. Civil segitseggel jelenleg is tobb program van folyamatban, melyek tobbsege az onfenntartas otthon csodaszerkent emlegetett, de a gyakorlatban sokszor megfoghatatlan avagy csak ritkan megvalosulo fogalmara epul. Nagyon ugy nez ki, hogz itt valamennyire mukodik a dolog. Habar meg mindig Merida legveszelyesebb reszenek szamit es meg a nem ottlako helyiek is ovva intenek mindenkit attol, hogy arra koricaljon, megis Koszovo mar sokkal elhetobb, mint az altalunk csak a tvbol ismert mas del-amerikai szegenynegyedek.

Madaras

2010-08-04T02:00:00.000+02:00

Na ez egy szomoru tema. Ugyanis meg kiutazasom elott megfogadtam, hogy kizarolag a szabadnapokon madaraszom, abbol pedig nincs tul sok. EU bacsi nem masfel honap madaraszasert csengette ki az ittletemet, hanem hogy valami ertelmeset is letegyek az asztalra. Az itt toltott eddigi ket het alatt bo ket nap jutott a madarakra ñs heti egynel nem is nagyon fog tobb jutni ezutan sem. Viszont ezalatt a ket nap alatt tobb, mint 50 uj fajt sikerult leszerkeszteni, koztuk egesz jo fajokkal (crested quetzal, chestnut-headed antpitta 4 m-rol ot percig, merida sunangel, stb) igy mar 90 koruli uj fajnal jarok (negyvenet a strandon es a kertben szedtem ossze). A ket madaras napbol amasodikat emelnem ki, amit a hires Humboldt trailen toltottem az Andokban. Meg ugy is, hogy ketszer kellett taxiznom es egyszer tavolsagi buszoznom, nagyjabol egy ezresert jutottam a szallasunktol kozvetlen az osveny elejehez. Aztan doltek a fajok. Meg kell jegyeznem, hogy ez a tropusi madaraszat orulet. Izomlazam lett a sok tavcsovezestol es meg igy is rengeteg madarat engedtem el meghatarozatlanul.

Kepeket majd teszek fel, habar nincs tul sok ertekelheto fotom, mivel a kezitavcsobe fotozast nyomom, amivel max bizonyito-ereju fotokat sikerult csinalni.guan

itt is vannak olyan madarak, amik nem vágják le, hogy a fiókájuk háromszor akkora, mint ők maguk

A munka

2010-08-03T02:36:00.000+02:00

2010.07.28.

A szervezet, aminel az elso hetunket toltottuk, egy gyermekotthon, ahol az ilyen-olyan okbol otthonukat elhagyni kenyszerult sracok elik napjaikat. (Emellett meg szamos szocialis es kozossegepito tevekenyseget folytatnak.) A gyerekekkel dolgozik ket olasz lany, akik az egyhetes nyaritabor lebonyolitasaert is felelosek voltak. Ehhez jottunk kapora mi. Kb. 100 gyerek feleugyeletet ket lany nehezen tudta volna megoldani, igy jobb hijan mi segitettunk be. Egybol a melyvizben ereztunk magunkat, amikor gyakorlatilag helyi erok nelkul kozvetlen rankbiztak a gyerekhadat. Szemely szerint ket olasz lannyal felugyeltem olyan bo husz 6-14 eves kolkot. Kisebb-nagyobb nehezsegek ellenere lassan egeszen belejottunk. Volt nehany kicsit "nehezkesebb" gyerkoc is, akikkel elsore nem nagyon tudtunk mitkezdeni, foleg nem spanyolul, de egy-ket nap alatt veluk is megtalaltuk a kozos hangot. Azok a sracok is, akik eleg kemeny vilagbol kerultek az otthonba is kezelhetove valtak nagyon hamar.

A tabor soran vittuk a gyerekeket parkokba, allatkertbe, strandra, nemzeti parkba, sot az utolso nap diszkot is szerveztunk nekik. Jo volt, szerintem ok is elveztek. Aztan persze mindenki megkedvelt mindenkit es egy egesz jo kis csapat lett a siserehadbol, veget is ert.a mi csapatunk

fürdőzés egy hegyi patakban

kek ing

2010-08-03T02:23:00.000+02:00

2010.07.27.
A szombati erosre sikeredett csapatepites utan szerdaig birtuk ki rumba nelkul. Errefele rumbanak hivjak a bulit. Paran megittunk par sort, aztan celbavettuk az egyik pizzeriat, ami este rockdiszkokent uzemel. Mar irtam, hogy itt olcso a szesz. Ez igaz a szorakozohelyekre is. Meg a diszkokbon is olyan 200-400 forintnyi helyi penzert osztjak a cuba libre-t, igy nem kell az elnok fianak lenni ahhoz, hogy elereszd a hajad. Neki is lattunk a dolgnak. A 187 centis magassagommal (itteni atlag olyan 165) es a kek szemeimmel viszonylag nehez letagadni, hogy kulfoldi vagyok, de nem is baj, hatha az itteni sunaknak ez az egzotikus.
Nemtom, hogy szerdankent a massag napja van-e itt Meridaban, vagz csak a kek ingemnek koszonhettem, de ket csavo is nagyon meg akart ismerni. Nem hiszem, hogy alapbol ennyire meleg lenne az itteni vendegszeretet. Amikor a masodik csavo italmeghivasat visszautasitottam, akkor megkerdezte, hogy van-e kedvem csinalni "valamit". Azt mikor mondtam neki, hogy nem zsanerem a nyelestojas, hirtelen elutasitova valt. (vegre tenyleg hasznat vettem a spanyoltudasomnak:-). Persze az egzotikus helyi holgyek nem kerdeztek meg, hogy akarok-e csinalni "valamit". Ilyen az en formam. Egy dolgot azert megtanultam ezen az esten. Ha Meridaban jarsz, es fiukent inkabb a lanyokat csipazod, akkor kek inget ne vegyel fel a szerdai bulikba.
A csutortoki koktelbaros este utan penteken majdnem mindenki egyutt ment bulizni. Meg az itteni szervezetunk fonokei is. Felemelo es a helyi eleterzest nyomatekosito mozzanat volt, amikor a diszkoban vasarolt literes rumot az elnokur merte nekunk vizespharba.

Elso napok Venezuelaban

2010-08-03T01:54:00.000+02:00

2010.07.20.
Na hol is kezdjem? Talan kezdem a z elejen.
Majd' egy hete, hogy a vilag leghosszabb repuloje letett minket Caracasban, ahonnan egy kedves, bar kicsit szetszort helyicsavo vett a szarnyai ala minket. A hotelben gyorsan atestunk az elso biztonsagi felvilagositason, ami azota mar kivulrol fujok. Errefele ez a szokas. Barki, akivel talalkozunk, az szinte egzbol eloadja a biztonsagi tanacsokat. Mar jobban kezdem unni, mint a stewardessek a repulos bemutatokat: a mentomelleny az ules alatt, az oxigenmaszk felulrol esik le, blablablabla. Itt ez igy nez ki: ne vigyel magaddal nagy penzt, jarjatok csoportban, blablabla. Lekopogom, de eros a gyanum, hogy enyhen tulparazzak a dolgot.
Caracas mellett egy kis prfeszekben akklimatizalodtunk a tropusi klimahoz egy napig, aminek a angyreszet a golyoallomellenyes biztonsagiak altal orzott strandon toltottuk. Aztan rohantunk a repterre, ott felszedtuk az olaszokat, majd egy egeszejszakas buszut utan megerkeztunk Meridaba. Popec, egeszen europai varoska, leszamitva, hogy a foter szines fenyekkel kivilagitott ket darab palmajan kivul nincs itt semmi latni valo. Mar ha a ket db palma latnivalonak minosul egyalatalan. Amugy tenyleg teljesen rendben van ez a varoska, sot a varost korulvevo tobbezres csucsok es a mindenhol burjanzo elenkzold erdo sokat dobnak a varoskepen.

Megerkezesunk ota gyakorlatilag lelegzetvetelni idonk sem volt. A sok hivatalos, "ez itt a varos", "ez itt az alapitvany"- tipusu esemeny utan az elso erdemleges tortenesre a hetvegeig kellett varni. Szombaton vegre osszeeresztettek a gyerekekkel, akiket az elso heten taboroztatni fogunk. Aranyosak, pont olyanok, mint mas gyerekek, csak epp spanyolul beszelnek, amit kra nem ertek meg neha. Na mindegy, majd csak lesz valahogy.
A kolkozes utan Samu, a helyi olasz fonokunk beszervezett minket valami sutogetos partiba estere. A helyieknel divik ez a sutogetunk meg iszunk valahol videken egz berelt hazikoban tipusu parti. Igy hat a szokasos delutani eso kozepette megindultunk csapatostol valahova. Az eso annyira jol sikerult, hogz Merida utcaibol bokaig ero folyo lett, igy mire talaltunk egz olzan 14 szemelyes kisbuszt, ami bevallalta, hogy elvisz mind a 22-nket egy fuvarral, mar mindenki annyira szetazott, hogy vagyott egy kis lelekmelegitore. Nemsoka egy helyi suna szulinapi bulijara erkeztunk egy berelt vityilloba a hegyek koze. Vendegletoink nem aproztak el a dolgot, a 26 fos vendegseregre 20 liter tomenyszeszt hoztak. Apropo itt alljunk is meg egy szora. Ha jo arfolyamon sikerul penzt valtani, akkor Venezuela egy olcso orszag. Nagyjabol minden kevesebbe kerul, mint otthon, viszont vannak dolgok, amiknek kifejezetten nevetseges ara van. A benzinen kivul a minosegi rumot is mondhatni osztogatjak. Ebbol ket dolog kovetkezik: olcso a kozlekedes es mindenki iszik. Szoval ebben a kis videki hazikoban igy tettunk mi is. Ahogy csokkent a teli rumosuvegek szama, ugy javult a spanyoltudasom es a csapatszellem is. Az ilyen csapatepiteseket szeretem. Samu, a fonok dobta el a kanalat, amikor rajottem, hogy eddigi kicsapongo eletvitelem nem Venezuelaban, az olcso szesz hazajaban fog megvaltozni. A fonokot kiraktuk a teraszra gondolkodni, azt mi meg negyig nyomtuk a csapatepitest. Masnap az ilyenkor szokasos masnapi fetrenges is kellemes volt azzal a kilatassal, ami vilagosban a teraszon fogadott minket. Meg azt is elfeledtette, hogy az ejszakat negy olasz sraccal toltottem egy franciaagyon.

Proxima parada: Mérida, Venezuela

2010-07-12T23:01:00.000+02:00

Egy nappal azután, hogy hazaértem Valenciából, már ott figyelt a postafiókomban egy e-mail egy venezuelai önkénteskedési lehetőségről. Elgondolkodtam. Voltam már takarító Kőbánya leggettóbb részében, pénztáros a havannai Pennyben, idomított majom éjszaka egy nyomdában, kisfőnök egy istenhátamögött mögötti török falucska gyűrűzőállomásán, kicsapongó csóró cserediák spanyolban, meg sokminden voltam már, de önkéntes egy venezuelai gyerektáborban még nem voltam. Úgyhogy megpályáztam ezt a dolgot is. Mindig is bejött amikor gyerektáborokban nyaraltam felvigyázóként rövidebb-hosszabb ideig. Most pedig mindezt spanyolul kellene majd tennem egy gyönyörű országban?! Naná, hogy jó lenne.
Aztán őrülten elkezdtem munkát keresni, mert a valenciai kiruccanás után megmaradt 17 eurós összes vagyonomra nem lehetett nagy jövőt építeni. Viszonylag hamar találtam is szellemi potenciálomnak megfelelő melókat, például két helyen lettem raktáros és még szórólaposnak is felvettek egy helyre. Persze beugrott egy-két alkalmi jól fizető meló is. Közben összedobtam a diplomámat, meg néha a bulizós énemet is elengedtem kicsit. Egyedül az ismerkedésre nem jutott idő most sem. Ja, mégsem. Volt egy randim egy antialkoholista lánnyal. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de valójában ez egy nagy kamu. Aki beleolvasgatott az előző bejegyzéseimbe, annak nem kell csodálkoznia azon, hogy nem volt második randim az antialkoholista lánnyal.
Ennyi elég is a magánéletemről. Térjünk inkább vissza Venezuelához. Kétkarikás válogatás után jött egy levél, hogy bekerültem az öt főbe, aki csatlakozhat az akciót lebonyolító szervezet tíz olasz önkénteséhez. A magyar csapat 80%-a lány. Kis fejszámolás után kiderül, hogy az ötfős csapat húszszázaléknyi fiúrészét egyedül teszem ki. Útitársaim eddigi életútjához képest az én kis nyugdíjas utazgatásaim unalmasabbak, mint egy NB2-es fociközvetítés kép és hang nélkül. Csak néhány szóban az útitársaimról: Ági jó négy éve gondolt egyet, kiugrott spanyolba néhány, a neten megismert dominikai feketéhez festményeket árulni a strandon. Azt amikor megunta, egy malagai javítóintézetbe ment nevelőnek. Azt mikor azt is megunta hazajött és azóta itthon szabadúszó világmegmentő. Judit egy halmozottan hátrányos helyzetű kamaszokból álló osztály lelkes osztályfőnöke. Panni néhány év nyóckeri önkéntes szocmunka után egy kórház gyerekpszichológusának állt. Zsuzsi egy diákújság nyughatatlan szerkesztője, akit munkája miatt már neveztek mindennek, amiknek a szélsőjobbos és szélsőbalos oldalakon az éppen aktuális közellenséget szokták nevezni. Néha eltűnik pár hónapra, hogy a Camino egyik-másik szakaszát lenyomja. Szóval nem értem, miért válogattak be egy ilyen elitcsapatba, de nagyon örülök neki.
Egy szónak is száz a vége, július 14-én irány Mérida!!!

Zárszó

2010-03-31T02:05:00.000+02:00

2010.03.30.

Már több mint egy hét eltelt azóta, hogy egy kissé kalandos, ám annál kellemesebb átutazott éjszaka után hajnal fél hatkor bekopogtam anyuék hálószobájának az ablakán és bejelentettem, hogy hazajöttem. Azóta kezdenek a nyakamba szakadni a dolgok, bulizni sem voltam még mióta itthon vagyok, a Gödör körül összegyűlt néhány száz beszélgető és söröző fiatal láttán pedig összeszorul a szívem, mert a sokezres Botellonokat juttatja eszembe. Szóval nem zökkenőmentes a visszaállás, de nem is olyan nehézkes, mint ahogy azt előzőleg vártam.

Véget ért ez az utazás is, így ennek a blognak is ez az utolsó bejegyzése. Legalábbis egyelőre. Kíváncsi vagyok, hogy meddig esz itthon a fene, de ha véletlenül ismét venném a sátorfámat és megindulnék valamerre, akkor jó lesz még ez az oldal az élményeim megosztására és megőrzésére.

Rá is térnék a lényegre. Összefoglalni az elmúlt hét hónap eseményeit néhány mondattal nem szeretném, mert nem is lehet. Inkább csak annyit írok, hogyha kihagytam volna ezt az utazást, akkor most tuti, hogy tökkel előre rohannék az asztal sarkának, aztán, amikor jajgatások közepette sikerülne felkelnem a padlóról, még háromszor megismételném ezt a mutatványt. Most olyanokat kellene írnom, hogy rengeteget tanultam, (ami igaz is, például már tizenkét nyelven tudom megkérdezni a lányokat, hogy van-e rajtuk bugyi), de nem vesztegetem ilyenekre az időt. Csak annyit szeretnék mondani, hogy baromi jó volt az elmúlt hét hónap és mindenkinek, aki ráakad erre a blogra és éppen azon gondolkozik, hogy bevállaljon-e egy ilyen utazást vagy ne, annak azt tanácsolnám, hogy gyorsan verjen le két-három felest, aztán biztos kézzel adja be a pályázatát, mert nem fogja megbánni. Néha adódtak olyan problémák, amilyenekkel otthon csak nagyon ritkán kerültem szembe, és kilátástalanabb pillanataimban is csak a velem egy csónakban evező, a hozzám hasonlóan kalimocsón, kommersz szeszen és a tesco gazdaságos márkajelzés spanyol megfelelőjével ellátott kajákon tengődő cserediákok segítségére tudtam számítani, de előbb-utóbb minden baj megoldódott. Viszont azért cserébe, hogy néha kicsit elveszettnek éreztem magam, és nem tudtam a problémák egy részét anyura hárítani, egy különleges és szuper, bár néha kicsit őrült közösségnek voltam a tagja egy csodálatos ország fantasztikus városában. Az is igaz, hogy Spanyolországban lakni, ösztöndíj ide vagy oda, nem egy olcsó mulatság, de ha én elő tudtam teremteni a költségek nagyrészét, akkor bárki elő tudja. (Nem tagadom, az utolsó hónapokat a szüleim támogatása nélkül már nem tudtam volna kihúzni.)

A hülye hobbim, a madarászat szempontjából is ideális célpontot találtam. Albufera egy király terület rengeteg madárral, a helyi madarászok pedig annyira barátságosan fogadtak és annyit segítettek, hogy régen nem hittem volna, hogy ilyen egyáltalán létezik. Mindig nagyon büszke voltam a madarászok azon tulajdonságára, hogy bárhol a világon, ha összefut két madarász, akkor úgy viselkednek egymással, mintha ezeréves cimborák lennének, de Bosco, Toni és Pablo már az első pillanattól kezdve az albuferai csapat tagjaként kezelt és mindent elkövetett, hogy én, a majdnem alkoholista csóró magyar madarászgyerek madaras szempontból is élvezze a spanyolországi kiruccanását. Néha tényleg égett a pofámon a bőr, hogy semmit sem tudtam adni a segítségükért cserébe.

Azt hiszem ez a megfelelő hely arra, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki támogatott kintlétem során, és azoknak, akik átvállalták egy időre az itthoni feladataimat. Természetesen szüleimnek tartozom a legnagyobb köszönettel a feltétlen, de nem feltétlenül csak anyagi támogatásért. Hálával tartozom Bettinek, Janinak és Zsuzsinak, a valenciai vagányoknak, akikre mindig számíthattam, akik mindig segítettek, és akikkel a legütősebb partikon együtt dobtuk el az agyunkat.

Így visszaolvasva ezt a bejegyzést rájöttem, hogy nagyon érzelgősre és búcsúzós hangvételűre sikeredett, úgyhogy arra gondoltam, kicsit feldobom a hét hónap alatt elfogyasztott alkoholfajták felsorolásával, de azoknak meg a felére nem emlékszem, meg unalmas is lenne, ezért mégse teszem. Felsorolhatnám a csajozós kalandjaimat is az elmúlt időszakból, de az a néhány mondat nem tenne hozzá sokat a dologhoz. Szóval egy szónak is száz a vége, k jó volt cserediákként Valenciában.

Nem madaras: la Crema (az égetés)

2010-03-25T14:14:00.000+01:00

2010.03.20.

A csütörtöki tűzijáték, belvárosi nagybotellon, petárdaháború és az azt következő buli poén volt, de a péntekhez képest csak egy kortárs irodalmi felolvasóesthez tudnám hasonlítani egy eldugott kis méregdrága pesti teázóban. Akkor lássuk, hogyan is zajlott a háromhetes őrület tetőpontja, azaz az égetés. Avagy milyen is volt a fallas utolsó falatja, amibe a valenciaiak is a legjavát hagyták, ugyanúgy, mint amikor valaki a gyorsbüfében a brassóiból előbb kicsipegeti a sültkrumplit azért, hogy a végére csak a szaftos húsdarabok maradjanak.

A Fallas legvégén az összes méregdrága, éppen csak létrejöttük ötödik napfordulóját megélő faszobrot nagyjából egy időben, tűzijáték, petárdázás és zenekíséret közepette néhány perc alatt porig égetik. Ezt a fallákhoz tartozó közösségek tagjai, a többi itt lakó, a turisták és természetesen mi is hatalmas éjjenzéssel és bulival ünnepeljük. Az egész város együtt ujjong, amikor néhány perc alatt euró milliók válnak hamuvá. Ezek után kell még magyaráznom, hogy miért merészeltem anno Valenciát őrült városnak nevezni?

Bettivel már délután találkoztunk a belvárosban, hogy még eredeti állapotukban tudjuk megnézni a legszebb fallákat. Természetesen a puttonyom tele volt minden földi jóval, például kalimocsoval, meg egyéb itókákkal, mert már nem akartunk hazamenni hajnalig. A városnézés után beálltunk az egyik legnagyobb falla körüli kerítéshez, hogy első sorból nézhessük az égetést. Két óra várakozás után elváltak útjaink, amiket lemerült mobiljaink miatt nem sikerült már újra egyesíteni. Kicsit még élveztem az utcai zenekarok köré szerveződött partikat, aztán találkoztam Janicimborámmal, akivel a legszebbnek megválasztott falla égetésére mentünk. Nem sikerült nagyon közel jutnunk, de így is megcsapott a hő, amikor a hatszázezer euró értékű, amúgy tényleg gyönyörű szobrot néhány pillanat alatt beborították a lángok. Amikor a szobor valamelyik nagyobb égő darabja ledőlt, a tömeg egy emberként éljenzett. Kábé tíz perc alatt össze is roskadt teljesen, így hát megindultunk keresni másik fallát. Néhány tűzijáték, szoborégetés és zenekar gyors lecsekkolása után megérkeztünk egy térre, ahol egy még ép faszobor fogadott minket.

Beálltunk az első sorba és gyorsan megkezdtük a hátizsákokban felhalmozott tartalékok elfogyasztását. Legalábbis, ami megmaradt belőle. Elég sokáig cipeltem már azt a baromi nehéz zsákot, épp itt volt az ideje, hogy megváljak terhemtől. Természetesen a hangosbemondó is előkerült, majd néhány ismerőssel is sikerült összefutnunk. Aztán elkezdett gyűlni a tömeg. Valami furcsa oknál fogva csak már rottyon lévő vagy éppen szeszelő fiatalok jöttek a térre. Ahogy múlt az idő, fogyott a szesz és nőtt a jókedv. Sok folyékony anyag elfogyasztása után általában mindenkinél feltámad az igény, hogy könnyítsen magán. Velünk is így történt. Budi nem volt a közelben, de VIP-szektorunkat semmi pénzért nem akartuk elhagyni. Cimborám rájött, hogyha egy sörösüveget kiürítettünk, akkor azt nem kell eldobni, mert igen jó szolgálatot tehet még az olyanoknak, akik a fenti problémával küzdenek. Az akció kivitelezése nem csekély ügyességet igényelt egy zsúfolt tömegben, de végül sikerült. Aztán megjöttek a tűzoltók. Nekik az égő szobrok körüli épületek hűtése, majd az izzó parázs eloltása volt a feladatuk az égetés során. Mire kifogyott minden szesz a hátizsákból, már teletekerték petárdákkal a fallát. A tömeg már ekkor kezdett megőrülni, amikor pedig meggyújtották, akkor mindenki kikelt magából. Pár másodperc múlva már olyan hőt árasztott a házaknál is magasabbra csapó láng, hogy képtelenség volt a láng felé nézni.

Aztán, ahogy a szobor kezdett összedőlni és a lángok is csillapodtak, a tömeg elkezdte ritmusra kiabálni a „bomberos, cabrones, sois maricones” (nyersfordításban: tűzoltók, köcsögök, b*zik vagytok) mondatot. Utólag elmagyarázták, hogy ebben a mondatban semmi rossz szándék nincsen, csupán a tömeg ezzel jelzi, hogy felkészült a fürdőzésre. Állítólag errefelé ez a szokás. A tűzoltók megértették a jelzést és a falla égő romjai helyett az ekkora már teljesen megőrült tömeget kezdték el oltani. Ez olaj volt a tűzre és megkezdődött a fogócska. A tűzoltók módszeresen locsolták végig a nézőket, akik előbb persze sikollyal és meneküléssel fogadták a gesztust, majd tapsoltak és a tűzoltókat éltették. Utána, amikor felkészültek az újabb zuhanyra, persze ismét a fentebb említett mondatot ordították. A tűzoltók nem húzták fel magukat, sőt, szerintem nagyon élvezték a dolgot. A téren lévők átáztatása után a kis sikátorokban kergették az embereket a tömlőkkel. Az első erősebb vízfröccs után Janicimborámmal elhatároztuk, hogy közelebb megyünk az egyik tűzoltóhoz, mert valószínűleg a magyar akcentusunk miatt nem értette tökéletesen a neki címzett mondatainkat. El is indultunk, de valamiért még a lánglovag előtt ráestem Janira. Szerintem nem a kalimocso miatt, bár ki tudja. A tűzoltó persze nem volt rest, meglátva azt, ahogy a földön egymáson fekszik két szerencsétlen hülyegyerek, egyből felénk fordította a vízsugarat és úgy telibe vert minket, hogy onnantól kezdve már minden mindegy volt. Mi is csatlakoztunk tűzoltók- ittas tömeg fogócska bátrabbjai közé az első sorba. Mellesleg még az italozás során leöntöttem magam boroskólával, és a lányok azt mondták, hogy ilyenkor egyből be kell áztatni a ruhát, amit leöntöttél, úgyhogy még kapóra is jött a dolog, hátha a tűzoltók kimossák. Szóval innentől kezdve félóra őrült fogócska következett, amitől a tömeg teljesen eldobta az agyát. Volt egy srác, aki szerzett egy kanna vizet, odalopózott az egyik lánglovaghoz és nyakonöntötte. Nem volt semmi, amit utána kapott. Janival odarohantunk az egyikhez, aztán amikor elkezdett minket kergetni, cimborám bemenekült egy másik sráccal egy kőfülkébe. Nem voltam rest felhívni a tűzoltó figyelmét, hogy micsoda lehetőség van a kőfülkében rekedt jóbarátom megfürdetésére. Meg is szórta rendesen. Mókás volt, ahogy ordibálva próbálnak védekezni az igen erős vízsugár ellen, de hatástalanul. Sírdogáltam a röhögéstől őket látva, de csak addig, amíg én is kaptam. Aztán előkerült a kannás srác egy újabb kanna vízzel és ismét nyakon öntötte ugyanazt a tűzoltót. Amikor válaszul már ketten locsolták három méterről telibe, tűzszünetet kért. Megint mások valahonnan szereztek egy bevásárlókocsit és abban próbáltak közelebb jutni. Ők sem úszták meg szárazon. Közben persze mindenki kiabált és tapsolt, de a tűzoltók is lelkesen kergették a fiatalokat. Valószínűleg az vetett véget a mókának, hogy nem volt túl meleg. Tíz fok alatt volt a hőmérséklet, és a fiatalok elkezdtek fázni. Ezért az egész ázott és ittas tömeg a még lángoló szobor romjai köré gyűlt szárítkozni. Volt, aki levetkőzött alsógatyáig, de a többség csak a csavargatta a ruháiból a vizet és a parázs melegénél próbált melegedni. Ezt látva a tűzoltók megkezdték a falla oltását és a fölösleges tömlők feltekerését, de ment nekik, mert mindenki rohant hozzájuk kezet fogni, ölelkezni, meg fotót kérni.

Habár ez az esemény nagyon hasonló a híradókból ismert, vízágyúkkal feloszlatott tüntetésekhez, de van néhány eltérés a demonstrációk és az ilyen típusú bulik között. Addig oké, hogy a tüntetéseken és itt is káromkodásokat kiabálnak a hatóságnak a népek a vízágyúk megnyitásáért, de utána utóbbi eseményeken menekülnek az emberek, míg itt mindenki inkább próbált közelebb jutni a vízsugárhoz. Tömegoszlatáskor a tömeg nem éljenzi a hatóságokat és az oszlatás végeztével nem mennek oda kezet fogni, köszönetet mondani és fényképezni. Az ott készült képeket a híradóban adják le, az ittenieket maximum facebookra töltik fel.

Végül, mivel teljesen eláztunk, egy parti helyett inkább hazafelé vettük az irányt. Bőrigázva, amikor még az alsógatya is csurom víz, annyira nem meleg az a 10 fok.

Erin, Csongor és Féliz, a marokkói csirke

2010-03-25T14:09:00.000+01:00

Habár semmi közöm ehhez a történethez, de muszáj leírnom, annyira hatalmas sztori. Sokan (még én is) kétkedéssel fogadtuk, amikor meghallgattuk, de én azt mondom, hogy aki ennyire elmebeteg mesét ki tud találni, annak kényszerzubbonyban a helye. Ilyen idióta történetet csak a valóság tud produkálni.

Már régebben említettem, hogy Valenciából olcsón el lehet jutni Marokkóba, ezért a cserediákok többsége megejti ezt a túrát. Így tett Csongor, a honfitárs cserediák, Erin, az ausztrál lány és még két csaj is. A körutazás során eljutottak egy sivatagi városba is, ahol a sunák természetesen sok időt töltöttek shoppingolással. Csongor ezen kicsit kiakadt, mert ő inkább a nevezetességeket akarta megnézni, ezért a lányok azt ajánlották neki, hogy inkább ő is vegyen valamit. Barátunk egy jóhumorú kicsit őrült srác, ezért emléktárgyak helyett vett egy csirkét. A csajok először azt hitték, hogy viccel, de lassan leesett nekik, hogy nem. A túra maradék részén a csirkét is vitték magukkal, akit időközben a Féliz névre kereszteltek és nagyon megszerettek. Marrakechből a csapat háromnegyede repülővel visszajött, de Félizt, a csirkét otthagyták Erinnek, aki később akart visszatérni. Mondták neki, hogy keressen neki új gazdát, vagy adja el, vagy valami. Erin hajóval akart visszajönni spanyolba és mivel Féliz nagyon a szívéhez nőtt, ezért őt is hozni akarta. A határon az egyik ellenőrzőponton azonban visszafordították, mondván, hogy a csirkét nem lehet kivinni engedélyek nélkül az országból. Ekkor Erin gondolta, hogyha beül egy autóba és ott elrejti a csirkét, akkor valószínűleg nem veszik majd észre. Le is intett egy kocsit két szimpatikus sráccal. Előadta nekik a történetét, hogy át akarja csempészni Félizt, a csirkét Spanyolországba és ehhez szeretne segítséget kérni. A két srác bele is ment a dologba, Félizt elrejtették az egyik ülés alá egy papírdobozba. Aztán nekivágtak a határátkelésnek. A második ellenőrzőpontnál kiszállították őket és kicsit messzebb kellett várakozniuk, amíg a kocsit átviszgálták. Erin az elején még tartott attól, hogy megtalálják a csirkét, de amikor az autó átkutatását végző katonák elkezdtek kiabálni, akkor már teljesen rájött a para, hogy szegény Féliz nem fog eljutni Valenciába. A probléma azonban nem a kis szárnyassal volt. A katonák ugyanis ötven kilo hasist találtak a csomagtartóban elrejtve. Megjegyzem, hogy később a csirkét is megtalálták, de azt hiszem inkább a drog miatt verték bilincsbe és vitték az örsre az ausztrál lányt és két ideiglenes útitársát. Két napig várakoztak a hűvösön az első meghallgatásig, amit Féliz a kapitányságon vészelt át a rendőrök gondoskodása mellett. Erinnek szerencséje volt, mert a két drogfutár a meghallgatáson ugyanazt vallotta, mint ő. Tehát, hogy ő csak egy csirkét akart átcsempészni, az ötven kiló hasishoz nem volt semmi köze. Ezt nem nagyon akarták elhinni a rendőrök, mert állítólag a drogfutároknál bevett módszer egy fiatal lányt is vinni a drog mellett, mert a fiatal lányok láttán kevésbé szorgalmasak az átvizsgálásnál a hatóságok. A két futár vallomásának és valószínűleg a történet abszurdságának is köszönhetően Erin és Féliz délutánra már kint voltak a dutyiból, így újra megpróbálkozhattak átjutni Európába. Az ellenőrzőpontoknál már semmi gond nem volt, viszont a hajó előtti átvizsgáláson Félizt ismét megtalálták és ezért megállj-t parancsoltak a viharvert múltú párosnak. A szerencse most azonban melléjük szegődött, mert az egyik, Erint és szándékait már ismerő rendőr ott volt a közelben. Egy kis rábeszélés után szívesen segített a kissé őrült ausztrálnak és közölte a hajósokkal, hogy Féliz, a marokkói csirke igenis fel fog szállni a hajóra és igenis el fog jutni Spanyolországba. A hajósok a rendőrnek már nem mertek ellentmondani, így bő két nap késéssel és egy kis arab börtönélménnyel gazdagodva Erin és a kis szárnyas már úton voltak Valencia felé. Spanyországba érve több nagyobb fennakadás szerencsére már nem érte a párost. Féliz jelenleg is boldogan él egy papírdobozban, egy valenciai társasház tizedik emeletének egyik kisszobájában, apja, Csongor ágya alatt. Azóta megszerette a sört, de a rumoskólát sem veti meg, a házibulikhoz pedig lassan kezd hozzászokni.

Az eset tanulsága az, hogyha véletlen egy csirkét akarsz becsempészni Marokkóból Spanyolországba, pont drogfutárok kocsijába szállsz be, ráadásul a határon lebuktok és utána két napra börtönbe kerülsz, akkor jegyezd meg azoknak a rendőröknek az arcát, akik sittre vágtak, mert sosem lehet tudni, hogy mikor fognak kihúzni a slamasztikából.

Erin, Csongor és Féliz

Nem madaras: koncertek és megafonok

2010-03-25T14:05:00.000+01:00

2010.03.18.

Egy kevésbé izgalmas kedd után szerdán este a melegítést követően ismét a központban találtuk magunkat. Itt, mialatt összevártuk a többieket, Janicimborám ki akarta engesztelni a főnökét az előző esti mutatványáért egy csokor virággal. Éjszaka virágot csak az éjszakai illegális virágárus indiaiaktól lehet szerezni (a virágmaffia az indiaiak kezén van). Ráadásul tőlük is csak egy szál rózsát, ezért csokor virágért a város gyönyörűen feldíszített jelképéhez, a virágokkal borított Szűzhöz kellett fordulni segítségért. A kicsit félresikeredett bocsánatkérés után az óváros egyik kis hangulatos terén találtuk magunkat, ahol hajnal négyig egy őrületes koncerten buliztunk fergetegeset. Miután véget ért, valahogy ismét elhagytak minket a többiek. Egy afrikai napszemüveg- és kalapárus (az illegális napszemüveg- és kalapmaffia az afrikaiak kezében van), szóval egy ilyen árus hangosbemondóját megvásárolva azonban új lendületet kapott az éjszaka. Ez a megafon az a szerkezet, amivel otthon a krumpliárusok kiabálják, hogy „száz forint a burgonya”, itt pedig a kalapárusok kiabálják, hogy „olcsó a kalap”. Nagyon érdekes, hogyha éjszaka sétálsz az utcán egy hangosbemondóba ordítozva, akkor milyen hatalmas népszerűségre tehetsz szert a többi fiatal körében. Gyakorlatilag bárki, aki elmegy melletted és már nem szomjas, az odamegy hozzád veled együtt kiabálni azt, amit te kiabálsz, legyen az akár a magyaralmási focicsapat indulója, vagy pedig az, hogy ’hol vagy Dani?’. A másik eset az, hogy megrohamoz egy banda és elkéri a megafont, hogy elénekelhessenek egy számot. Miután eléneklik, általában tapsolnak meg visonganak, utána pedig nagyon hálásak. Ilyenkor könnyen lehet új barátokat szerezni. Az egyik ilyen elhaladó csapat egy ismerős és éneklős kedvű cserediákbanda volt, ezért Janicimborám tőlük nem kérte vissza a hangosbemondót az első szám után. A következménye egy spontán buli lett a város legszebb terének tőszomszédságában. A széphangú sunák énekeltek, a kevésbé széphangú többiek táncoltak rá. Persze csatlakoztak hozzánk jókedvű diákok és turisták is. Majd amikor ketten elestek, egy ’kicsi a rakás’ felkiáltás után kialakult egy hatalmas emberhalom a két elhasalt játékoson. Ezalatt sajnos felügyeletlenül maradt a zenegép és az egyik repedthangú turista kezébe került, aki rá is zendített, amitől egyből vége lett a mulatságnak. Hazafelé még az egyik cseh srácot otthagytuk a valenciai diadalív alatt, mivel nem sikerült elmagyarázni neki, hogy az ágya sokkal kényelmesebb hely az alvásra, mint a diadalív márványtalapzata. Na mindegy, később valahogy hazakerült.

Nem madaras: Fallas utolsó hete, hétfő

2010-03-25T14:01:00.000+01:00

2010.03.16.

Hétfőn elkezdődött a Fallas utolsó hete. A város megtelt turistákkal, a belvárosban mozdulni alig lehet, annyian vannak. Elkezdődtek a felvonulások és a koncertek, amelyek mostantól öt napon keresztül, többé kevésbé éjjel-nappal zajlanak. Hétfő reggelre felállították az összes fallát. Ezek sokméter magas színes faszobrok, amelyekből több, mint száz van elszórva a város kereszteződéseiben. Vannak kicsik, néhány viszont hétemelet magas, egyik-másik egyszerűbb, némelyik nagyon részletes, valamelyik olcsóbb kivitelű, némely falla ára viszont fél- és egymillió euró körül mozog. A belvárosban és pár kerületben az utakat szinte teljes egészében lezárták. A faszobrok mellé felhúzták a sátrakat, amikben a fallákhoz tartozó közösségek mostantól péntekig sütögetnek, buliznak és jól érzik magukat. Napközben Valencia egy hatalmas grillparti, este pedig egy még nagyobb buli koncertekkel, diszkókkal, élőzenével, sörsátrakkal és vásárokkal. Mindez persze az igen sűrű petárdarobbanások közepette. Olyan most, mint egy háborúban lehet, csak halottak és sebesültek nincsenek. Viszont mindenki vidám és bulizik.

Ilyen körülmények között természetes, hogy mi, naplopó diákok az utcán keresünk kellemes elfoglaltságot. Főleg este. Sötétedés urán az egyetem környéki negyedekből a komplett fiatalság megindul a városközpont felé, aztán ott jólérzi magát. A centrum persze tele van turistával meg helyiekkel, akik szintén már nagyon jól érzik magukat. Ez mindig megadja az alaphangulatot és egy ilyen környezetben nem nehéz összehozni egy fergeteges estét.

Hétfőn egy nehéz ébredés után a szokásos reggeli tevékenységek is már a megszokott módon több időt vettek igénybe, de a mascletas-ra sikerült időben beérnünk Janicimborámmal. A mascletas a fallas három hetének minden napján délután kettőkor zajlik a város főterén. Ez tulajdonképpen a petárda- és gyújtogatásmániás valenciaiak önmegvalósítása. Nagyjából hat perc alatt kismilliónyi petárdát robbantanak fel elektronikusan vezérelve. Ezek a petárdák nem azok a fajták, amiket a józsefvárosi piacon lehet kapni szilveszterkor, hanem annál nagyobbak, jóval nagyobbak. Emiatt brutál hangjuk is van. Amikor ebből néhány perc alatt több ezret robbantanak fel, akkor azért van hangzavar. Remeg minden. A főtér körüli épületek üvegeit állítólag különlegesre csinálták, hogy elviseljék a lökéshullámokat. Az egymást követő robbanásoknak olyan ritmusuk van, amire a vidámabb és a részegebb nézők ordítozva táncolnak és ugrálnak. Azt, hogy mindezt ordítozva teszik, csak onnan tudom, hogy ugrálás közben nyitva van a szájuk és megfeszül az arcukon a bőr, mert amúgy a petárdák zaján kívül semmit sem lehet hallani. Még a saját ordításomat sem. Komolyan. Így leírva ez nem látszik olyan nagy élménynek, de a valóságban igenis az. Én a fallas során összesen nyolcszor hallgattam meg a mascletast, de meghallgattam volna többször is. Mégiscsak jó fíling az, amikor körülötted mozognak az ablakok, a föld is reng alattad és az egész tested remeg a durranások ritmusára. A feldurrant petárdák füstjétől az éppen felrobbanó petárdák lángnyelvein kívül nem látsz semmit a környező épületekből és mindeközben sokezer ember örül veled együtt ennek a dolognak. A fülfájásod pedig fél órán belül elmúlik utána.

A nagy durrogtatás után estére Jani meghirdetett egy magyar vacsorát (ugyanis március 15-e volt hétfőn), ezért már délután elkezdtünk sütögetni. A tócsni és a lecsó hamar elfogyott és a kégli is szépen megtelt emberekkel. Csongor, egy magyar diáktárs kitalálta, hogy igyunk a 12 pont mindegyik pontjára egy felest. Így is lett. Emiatt a vacsiból végül is egy házibuli kerekedett jó sok emberrel. Már írtam, hogy fallaskor a központban van a buli, ezért viszonylag hamar sikerült megindulnunk befelé. A lakásban lévő negyvenes csapat az első száz méter megtétele után a metróhoz érve tízfősre zsugorodott. A városközpontba érve kicsit megbántuk, hogy a beléptetőkapukon szorosan összebújva tízen hat jeggyel mentünk le a metróba, mert a célállomáson hatalmas konda ellenőr fogadott bennünket. Janicimborámmal először megpróbáltuk kidumálni spanyolul, hogy miért nem vettünk jegyet, aztán eszünkbe jutott, hogy inkább játsszuk azt, hogy nem beszéljük a nyelvet. Akkor logikusnak látszott, hogy nem feltűnő két másodperc alatt elfelejteni spanyolul. A produkció végül is annyira jól sikerült, hogy megúsztuk három euró büntetéssel, míg a szép francia gádzsiknak egy tízest kellett kicsengetniük. Íme, itt a bizonyíték, hogy néha többet el lehet érni egy jó alakítással, mint mélydekoltázzsal. Mondjuk az is lehet a magyarázat, hogy meleg ellenőröket fogtunk ki. Az este hátralévő része viccelődös sétálgatással és néhány ingyendiszkó meglátogatásával telt. Amikor Janicimborám felvásárolta az egyik paki teljes sörkészletét, már csak öten voltunk. (Paki: illegális sörárus az éjszakában, a sörmaffia a pakisztániak kezén van.) Amikorra elfogyasztottuk a nagy zacskó sört, végül már csak ketten maradtunk és a bulik is kezdtek behalni, ezért hazahúztunk.

Madaras: újabb gyűrűzés

2010-03-10T23:11:00.000+01:00

2010.03.09.

Egy kellemes, de különösebben érdekes faj megfigyelése nélkül eltöltött szombati albuferai madarászás után ma mentünk ittlétem során másodszor gyűrűzni. A nagyon rendes gyűrűzősrác, Pablo vett fel hajnalban, aztán vitt ki arra a helyre, ahol a múltkor is voltunk. Ez egy kis nádas-bokros természetvédelmi terület a rizsföldek között. Még sötétben nyomtuk fel a hálókat, aztán beugrottunk egy közeli település egyik lokáljába kávézni, aztán visszamentünk madarakat fogni. Összesen négyen voltunk, Pablo mellett még két gyűrűzőtanonc erősítette a csapat spanyol részét.

Nem a fogott madarak mennyiségéről lesz emlékezetes ez a nap, mivel csak nyolc madár esett be a hálóba egész délelőtt. A minőség viszont annál jobb volt. A nyolc madár között volt egy berki és egy kucsmás poszáta, valamint egy sempachi gyűrűs (svájci) nádisármány is. Chulo! (Ez valami spanyol szleng, asszem a magyar 'zsír' vagy 'süti' hangulatszavak megfelelője.) Jó lenne valami ilyesmi aránnyal dolgozni a Túzok utcában!

Nem madaras: elkeződött a Fallas

2010-03-10T23:10:00.001+01:00

2010.03.03.

Elkezdődött a Fallas. Erről annyit érdemes tudni, hogy egy háromhetes valenciai fesztivál, minden nap petárdázással, tűzijátékkal és felvonulásokkal. A fesztiválnak állítólag az utolsó hete a legdurvább. Ilyenkor lezárják az egész belvárost, meg néhány kerületet, telenyomják az utcákat zenekarokkal és felvonulásokkal, meg papírmasé szobrokkal, amiket az utolsó nap a leghangosabb és leglátványosabb tűzijáték után felgyújtanak. Közben persze a komplett Valencia kint van az utcán, vedel és bulizik. Legalábbis ezt mondták nekem a többiek, majd meglátjuk mi lesz belőle.

Még kis csírakoromban, amikor az újhegyi lakótelepen laktam, november vége-december eleje felé elkezdődött a durrogtatás, vagy ahogy mi neveztük, a petárdaszezon. Ilyenkor már november utolsó napjaiban is időnként egy-egy hangos durranás zavarta meg a paneltelep csendjét. Aztán ahogy közeledett a szilveszter, úgy egyre gyakoribbá váltak a robbanások, majd karácsonytól újévig gyakorlatilag már percenként pukkantott valamelyik kis suttyó. Ennek Újhegy lakói nem igazán örültek és a kezdeti időkben én sem annyira. Aztán a bandánk elérkezett abba a korba, amikor elkezdtek érdekelni a luvnyák és nem csak azért, mert ha takonylabdát dobunk hajukba, akkor megkergetnek, hanem olyan dolgokat is ki szerettünk volna próbálni velük, amik az általános suliban még cikinek számítottak. Ebben az időszakban néha hétvégente megittunk egy üveg sört a haverokkal, de most az egy üveget szó szerint kell érteni, mert egyetlen üvegen osztoztunk négyen-öten. Ma már a gondolattól kiráz a hideg, hogy egy negyed sörrel kellett beérnem, de akkoriban ez raj volt így.

Ezekhez az évekhez köthető az is, amikor az imént említett újdonságok megismerésén kívül több, ma már értelmetlennek tűnő elfoglaltságot is találtunk. Például, hogy mennyire vicces egy már régen megunt mecsbokszot felrobbantani egy petárdával, meg ilyenek. Igen, ebben a korban a bandából néhányan már nem úgy viszonyultak a petárdaszezonhoz, mint előtte, vagy mint például most, hanem egy olyan időszakot láttak benne, amikor a petárdázást is fel lehet venni a délutáni elfoglaltságok, a kosárlabda, a bandázás és a padontespedés mellé. Volt egy tél, amikor gyakran nyomultam együtt egy, azóta megszállott pókerjátékossá lett spanommal, Temővel. Néha suli után, hazamenetel helyett, még iskolatáskával a hátunkon, a józsefvárosi piacra mentünk petárdát venni. Aztán vissza a lakótelepre és szórtuk. Én csak kispályásnak számítottam spanomhoz képest, de be kell valljam, azért énis durrogtattam néha. Viszont Temő a petárdázás hétdanos nagymestere volt. Mindent felrobbantott, amit egy petárdával fel lehetett. A kispoharas joghurttól elkezdve a banánon keresztül a kidobott mobiltelefonig megpróbált mindent a levegőbe repíteni. Egész délutánokat töltött és néha töltöttünk a hideg utcákon ezekkel a trükkökkel szórakozva, miközben végig ritkán látható megszállott gyermeki lelkesedés ült a mester arcán.

Na de miért is írtam le ezt az egészet? Mert ugyan még csak néhány napja tart a Fallas és még csak alapjáraton pörög a dolog, de már ez is elég ahhoz, hogy ez a város elkezdjen még jobban megőrülni. Gyakorlatilag már most olyan itt, mint Újhegyen szilveszter előtt. Minden fiatal, de becsléseim szerint legalább a fiatalok 87%-a petárdázik. Vagy még több. Ráadásul élvezik. Ugyanazt a megszállott gyermeki lelkesedést fedezem fel az itteniek arcán, miközben alámdobják a petárdát, vagy amikor majdnem elviszi a fejem egy, szerintem házikészítésű tűzijáték, mint amit még évekkel ezelőtt Temőhaverom arcán láttam. Az itteniek nem kispályáznak. Reggeltől estig szórják. Amolyan helyi szokás lehet ez. Nemcsak a tizenévesek, de a tíz alattiak is, bár szülői felügyelettel és közreműködéssel, de ők is ezzel szórakoznak egész nap. Rá kellett jönnöm, hogy anno mi Temővel szerencsétlen újoncok voltunk, amikor a profiban vásárolt tízes csomag gyufákkal gyújtottuk meg a petárdát. Itt, Valenciában egy ideig nem értettem, hogy miért sétálnak a kissrácok a boltban az egyik kezükben az anyukájukkal, a másikban pedig egy füstölgő kötéldarabbal. Aztán leesett, hogy miért van ez. A helyiek fognak egy húszcentis kötéldarabot, aminek az egyik végét izzásig hevítik, majd ezzel járják az utcákat és ezen gyújtják be a petárdákat. Ilyen módon egységnyi idő alatt sokkal több durranást lehet produkálni. Nagyon profik. Képzelem, hogy mi lesz itt a Fallas utolsó hetében, de a ferde esték utáni déligalvás már most kivitelezhetetlen a durrogtatások miatt.

Marokkó, utolsó nap

2010-03-01T21:22:00.000+01:00

2010.02.24.

Az egész nap a medina még számomra fekete foltjainak felderítésével és a helyi konyha néhány fogásának kipróbálásával telt. Ja, meg még egy parkban megnéztem egy szép fotókiállítást. Ennyi. Semmi érdekes. Holnap már csak utazom vissza Valenciába, úgyhogy most röviden leírnék egy-két tapasztalatot az itt töltött pár napról.

A túra teljes költsége 138 euró lett végül (mai árfolyamon 37.286 forint). Ebben benne van a repjegy, a néhány apró szuvenír, meg egy halom zokni. Ittlétem során 108 eurót költöttem, tehát nyolc euróval túlléptem a tervezett keretet, de ez csak a zoknik miatt volt. Kilenc teljes nap alatt száznyolc euró azért nem olyan rengeteg szerintem. Ezzel két dologra szeretnék rávilágítani. Marokkó egy olcsó ország, és az utazgatás nem feltétlenül drága mulatság. Jó, az igaz, hogy ez az összeg erősen behatárolta a lehetőségeimet, de úgy érzem, hogy az első néhány nap szörnyű időjárása ellenére is hasznosan és élvezetesen telt az itt töltött időm. Ha mondjuk százötven euróval többel gazdálkodhattam volna, akkor lehet belevágok egy dakhlai kiruccanásba (Dakhla egy nyugat-szaharai város), ami tuti nagyobb élményeket és izgalmakat hozott volna, mint ez a végül nyugdíjas kocanyaralásra sikeredett kiruccanás. Sajnos végül nem így lett.

Egyedül utazni annyira nem rossz dolog, bár én mindenképp a többszemélyes változatot pártolom, csak épp néha nehéz útitársakat találni. Egyedül is lehet élvezetesen bejárni helyeket, de a magány egyetlen nagy előnyével, a teljes függetlenséggel szemben több hátrány is létezik, amiket jó szem előtt tartani.

Egyedül utazni drága. A hotelszobák is többe kerülnek relatíve, ha egyszemélyeset kérsz. A tömegközlekedés ugyanannyi, mintha többed-magaddal mennél. Viszont a céltaxi és a sima taxi egyből megfizethetetlenné válik, ha csóró diák vagy és nincs kivel elosztani a viteldíjat. Emiatt több célpont is elérhetetlenné válik.

Kiszolgáltatottság. Ha valami probléma adódik, általában könnyebb megtalálni a megoldást, ha egynél több agy dolgozik az ügyön. Amikor valami egészen másképp történik és beáll a szívás állapota, jobb ha nem egyedül szívsz. A régi igazság, mely szerint a cida sokkal élvezetesebb, ha többen csinálják, ebben az esetben is teljesen helytálló. Például éjszaka kóricálni a sötét és kihalt sikátorokban sokkal viccesebb, ha nem egyedül van az ember. Az önjelölt idegenvezetők is könnyebben húzzák csőbe és rántják le a magányos báránykánkat, mint a csoportokat.

Néha unalmas. Amikor már nincs mit megnézni, éppen valamire várakozni kell, a jelenlévők nyelvismerete egyáltalán nem fed át a tieddel és pénzed sincs, hogy valami elfoglaltságot vásárolj, akkor egy idő után az olvasás, a naplóírás és még a szendvicsről lehámozott alufóliából gyúrt galacsin gyűrögetése is unalmassá tud válni. Egy olyan hotelben, ahol gyakorlatilag egyedül vagy, relatíve nehéz társaságot találni az esti beszélgetéshez.

Marokkó, 8. nap: körtúra a medinában

2010-03-01T21:16:00.000+01:00

2010.02.23.

A mai napra a medina déli részének bejárását és látnivalóinak felkutatását terveztem. A Téren elfogyasztott elmélkedős kávé után el is indultam a Kasbah felé (kasbahnak az erődöket nevezik, Marrakechben a medina egy plusz fallal körülvett kis déli részét jelenti gyakorlatilag). Az itt eltöltött néhány óra után benéztem egy palotába, ahol feltűnés nélkül beépülve egy angol majd egy spanyol idegenvezető csoportjába még egy kis történeti hátteret is hallottam. Ezután elindultam a bőrcserzők negyede felé. A Marrakechről szóló utifilmek mindegyike szentel néhány percet ezeknek a manufaktúráknak, úgyhogy mindenképpen meg akartam nézni.

Aranyszabály, hogyha arab országba megy turistáskodni valaki, akkor legalább egyszer átverik illetve csúnyán lerántják. Eddig ez nem történt meg velem az elmúlt hét napban, tehát már várható volt, hogy bekövetkezik. A bőrcserző negyed nagyon érdekelt, meg hogy miként is válik a lenyúzott véres bőr szép sárga virágmintás bőrpapuccsá, ezért még egy önjelölt gájd felfogadását is beterveztem. Nem is kellett sokat várni, már félúton betalált valami csávó, hogy szívesen körbevisz, hát elfogadtam a felajánlást. A negyed egy szemetes kis utcáról nyíló telepekből áll, ahol különböző színű és szagú medencék sorozatában kezelik a bőröket. Csávókám bevitt a legszutykosabb ilyen üzembe, ahol az egyik spanja két percig magyarázott valamit a munkafolyamatról, amiből túl sok újat nem tudtam meg. Aztán ki is mentünk a telepről. Amikor megkértem, hogy mutassa meg, hogy hol dolgoznak a medencékből kikerülő bőrökkel, akkor bevitt egy másik haverjának a boltjába, aki teljes érdektelenségem hatására három perc után feladta, hogy rám tukmáljon valamit. Miután kijöttem, utcáról guberált idegenvezetőm már tartotta a markát, hogy az egész ötperces produkcióért, amiből mellesleg hármat a cimbijének a boltjában töltöttem, szóval gyakorlatilag két perc meséért fizessek száz helyi pénzt. Anno Torgyán Józsi sztárügyvédként nem szakított két perc alatt száz dirhamot! Kicsit felment bennem a pumpa. Végül egy ideges hangulatú alkudozás után adtam neki egy húszast, bár szívem szerint azért a fosért, amit ő idegenvezetésnek hívott még én vettem volna le a köcsögöt egy húszassal. Megint túl vajszívű voltam. Nem az összegen van a hangsúly, mert ha valaki korrekten körbevezet és elmagyarázza a dolgokat, akkor boldogan fizetek neki többet is (amúgy 20 dirham~500 Ft), de hogy két perc semmiért egy százast!? Aztán még volt pofája megkérdezni, hogy boldog vagyok-e. Szívesen mondtam volna neki, hogy sokkal boldogabb lennék, ha tudnám, hogy ezek után este valakitől elkapja a szifiliszt vagy előjön az aranyere, vagy inkább mindkettő egyszerre, de sajnos nem tudtam hogy van a szifilisz meg az aranyér angolul. Van még mit fejleszteni az angoltudásomon. Végezetül, miután otthagytam, még a spanja utánam rohant, hogy adjak neki is valamit. Ha lett volna nálam egy hólapát, akkor szinte biztos, hogy egyszer-kétszer derekasan hátbacsapom vele, de hólapátot viszonylag ritkán hordok a hátizsákomban 25 fokos melegben. Így csak simán egy erőteljes „na mész te a p***ába, I have already paid to your friend”-et böktem oda neki. Hazafelé azért még be-belestem egy-egy ilyen bőrcserző telepre, hogy azért lássak is valamit a dolgokból. Innen tudom, hogy a leggagyibba vitt be az emberem.

Marokkó, 7. nap: újra Marrakech

2010-03-01T21:08:00.000+01:00

2010.02.22.

Az volt a tervem, hogy egy éjszakai busszal jövök vissza Marrakechbe, mert ha a buszon alszom, akkor megspórolom egy éjszaka árát. Az éjjel fél 12-es buszra vettem is egy jegyet. Éjjel fél kettőkor már el is indultunk. Az odafelé hétórás utat visszafele lenyomtuk három óra alatt. Ennek az lett a következménye, hogy fél ötkor már a teljesen kihalt, épphogy kivilágított utcákon botorkáltam menedéket keresve. Az olcsóbb hotelek mind zárva voltak. Tudom, hogy az arab országokban Európához képest nagyságrendekkel jobb a közbiztonság, de bevallom, néha azért megremegett a térdem, amikor egy szinte koromsötét szemetes sikátorban kerestem a hotelt, azt sem tudtam, hol vagyok és a semmiből egyszer csak előtűnt valami olyan csávó, akitől még tüzet sem kérnék, mert olyan ijesztő feje van. Aztán az egyik éppen nyíló étteremnél találtam három finnt, akik hasonló problémával küzdöttek. A hotelek nyitásáig velük vészeltem át a hajnalt, az éppen kinyitott étteremben kávézgatva. Megjegyzem el is ment az éjszakai úttal megspórolt lóvé. A kávézás után ezzel a három hátizsákossal jártuk az óvárost. A turistáktól mentes éppen ébredező medinának egész más hangulata van, mint amikor tele van emberekkel. Ilyenkor csak a munkába igyekvő helyiek, a napközbeni nyüzsgés előtt a boltjukat takarító árusok, a pár dirhamért a földön ülve teát áruló öregasszonyok és a kapualjakban szundító koldusok vannak az utcán. A séta után még beültünk egy kávéra a tér egyik elitebb kávézójába. A srácok egyből be is aludtak. Nekik ez volt zsinórban a harmadik utcán vagy buszon töltött éjszakájuk. Nekem nem ment az alvás, úgyhogy a szomszéd asztalnál ülő helyi tanárral próbáltam kommunikálni. Valenciában mindenki áradozott arról, hogy az itteniek mindegyike nagyon jól beszél legalább angolul vagy spanyolul, ha nem mindkét nyelven, de ezt nekem nem sikerült megtapasztalnom. A 'hogy vagy' és a 'honnan jöttél' kérdések még mindenkinek mennek, de a 'mit dolgozol'-nál már általában activitybe megy át a beszélgetés. Az árusok persze vágják az eladáshoz szükséges szókincset, de az időjárás témájánál már ők is bajban vannak. Mondjuk az igazság az, hogy itt mindenki tökéletesen beszél arabul és franciául is, úgyhogy lehet az a gond, hogy én nem tudok franciául.

Fél tíz fele elköszöntem a srácoktól (ők az esti továbbindulásukig az utcán akarták túlélni a napot) és kerestem egy olcsó hotelt. Szerintem sikerült Marrakechnek is a legolcsóbb és egyben legputtóbb hoteljét megtalálnom. Miután elfoglaltam az amúgy nem zárható szobámat, még frissnek éreztem magam, ezért a kevésbé értékes, de nehéz dolgokat a szobában hagyva megindultam városnézni. Az óvároson kívüli Marrakech kellemes csalódást okozott. Teljesen kulturált, modern és szép. Parkok, pálmafás sugárutak kiülős éttermekkel. Persze azért itt is van putrinegyed, de ennek ellenére tetszik a város nem turistás része is. Kis kontrasztot érzek az európai stílusú gazdagabb új-Marrakech és a teljesen afrikai vidéki falvak között. Lövőpetri és a Rózsadomb között nincs ekkora szakadék. Délután még rájöttem, hogy igenis el lehet úgy veszni az óváros sikátoraiban, hogy ne tudd a kiutat. Próbáltam új barátokat keresni, de egy kivételével végül mindegyik hasist vagy füvet akart rámsózni, aztán amikor nem vettem, hamar odébb is álltak. Nehéz itt új barátokat szerezni, pedig arról már letettem, hogy svéd bikinimodell barátokat akarok. Már beérném kevesebbel is. Majd talán holnap.

Marokkó, 6. nap: újra ázás

2010-03-01T20:28:00.000+01:00

2010.02.21.

Ismét esőre keltem, de mire elindultam, már elállt. Kizúztam a folyótorkolathoz, hátha beesik pár új színesgyűrű vagy valami jó kis csér. Egy holland heringen és egy gyűrűs kanalasgémen kívül nem láttam semmi extrát. Aztán szépen lassan feltámadt a szél és újra elkezdett zuhogni. Mondhatni ez már a szokásos marokkói időjárás, viharos szél és eső. Nem tudom, de földrajzon azt tanultuk még az általánosban, hogy Marokkó elvileg egy száraz ország a Szahara határán. Szerintem valamit nagyon elírtak abban a tankönyvben, mert hat nap alatt ez volt az ötödik esős nap és már négyszer áztam bőrig. Vagy tényleg elszúrták azt a tankönyvet, vagy pedig a rám jellemző balszerencse talált ismét meg. Ha kocsival lennék, akkor pont nem érdekelne a vihar, de mindenhova gyalogolok.

A nap maradék részére tervezett váditúrát töröltem és inkább visszajöttem Agadirba. A 14-es számú helyközi lélekvesztőre két órát kellett várnom. Nem baj, legalább figyelhettem hogy töltik a napjukat a helyiek. Leginkább semmivel. Legalábbis ha csinálnak valamit, akkor azt úgy teszik, hogy véletlen se lehessen észrevenni. Mondjuk vasárnap van, ami valószínűleg megmagyarázza a semmittevést.

Agadirba érve a busszal végre karamboloztunk egyet. Valami jobb francia terepjáró sofőrje még nem szokott hozzá a helyi farkastörvényen alapuló kreszhez, ezért elvittük a kocsija orrát. Az itteni közlekedés az arab világ más országaihoz viszonyítva teljesen nyugat-európai, bár Nyugat-Európához képest egy kicsit arabos. Eddig csodálkoztam, hogy a viharba nem láttam még egy koccanást sem, de most végre megtört a jég.

A városba érve a szemerkélő esőben még kolbászoltam egy kicsit, majd a várható időjárást megismerve elhatároztam, hogy mostantól csak a kulturális programoknak élek. Múzeumok, városnézés meg ilyenek. Asszem ezek is kulturális programok, nem csak a kocsmába járás. Kocsma itt úgysincs, csak teázók. Olyan helyre pedig, ahol nem kapni sört, csak nő miatt vagy egy kávét bedobni érdemes bemenni. Legalábbis otthon. A húszcentis puffokra vagy a szőnyegekre leülni sem lehet rendesen. Max annak, aki jógázik vagy mit csinál. Ez egy másik olyan dolog, amiről elég karakteres véleménnyel vagyok, de ezt inkább máskor fejteném ki, mondjuk miután megtudtam, hogy mi is az a jóga. Asszem valami kapcsolatban van a csincsenggel, de nem biztos. Na mindegy, hagyjuk. Inkább vissza a teázókhoz. Szóval ezekben az otthoni trendi teázókban lehet venni két korsó sör áráért egy kupica hiper-szuper extra teát, aminek úgysem érzem az ízét, mert már az első kortynál leégettem a nyelvem. A tömény füstölőszag, meg a langyi csilingelős távolkeleti zene meg alapból felnyomja bennem a pumpát, amikor meg rá akarnék gyújtani, hogy lenyugtassam magam, akkor kiderül, hogy nem lehet cigizni a helyiségben. Tehát igen jó nőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy elcsaljon egy ilyen trendi helyre. Miért nem jó nekik egy, a cigifüsttől és a padlóra kifolyt kannásbor szagától áporodott levegőjű hagyományos becsületsüllyesztő? Jól van, paraszt vagyok, tudom, de egy péntek esti sörözés árát otthagyni egy teázóban valami szeszmentes meleg fekete löttyért, ami nem kávé, na az nem az én világom. Ha majd hazaértem, indítok is egy klubot a facebookon, hogy le a teázókkal. Itt, Marokkóban legalább nincs más lehetőség az esti kultúrprogramra. Itt a teázóknak kocsmahangulata van, amitől mindjárt kellemesebben érzi magát az ember. Sőt, az arányok is fordítottak. Itt egy kupica sör árából két korsó teát lehet venni. Rendes székek vannak, cigizni is lehet, sőt, néha még focimeccset is közvetítenek. Az itteni teázókkal semmi bajom, még szeretem is őket, akár nő nélkül is szívesen beülök.

Marokkó, 5.nap: Tamri – első igazi madarászás

2010-03-01T20:22:00.000+01:00

2010.02.20.

Korai kelés után hamar meglett a buszmegálló, ahonnan Tamriba megy a helyközi járat. Háromnegyed óra várakozás után jött is. Tíz előtt már Tamriban, a jófekvésű porfészekben voltam. Két dolog miatt jófekvésű. Először is, mert a Nyugat-Palearktisz egyik legveszélyeztetettebb madarának itt van az egyetlen vadonélő populációja. Másodszor peig ert egy gyönyörű völgyben fekszik. Egyetlen újépítésű kis hotel van a völgyben, így nem nagyon tudtam válogatni, a tengerparton alváshoz pedig ég túl hideg van, mivel nincs hálózsákom. A szoba árát sikerült lealkudni száz dirhamra, de lehet ment volna még lejjebb is az ár, mert a csávó nagyon könnyen belement. A szoba nagyon igényes, simán megért volna többet is, még kábeltévé is van. Gyönyörű a panoráma a hatalmas teraszról és tiszta minden, de teljesen kihalt. Egyedül vagyok az emeleten. Úgy néz ki, hogy az Agadirtól északra fekvő partokat elárasztó szörfösök hada még nem ért ide. A mai séta célpontja a tarvarjútelep volt. Kisebb megszakításokkal el is jutottam odáig. Nem mentem rá teljesen a telepre, csak kicsit távolabbról figyeltem a ki- és berepülő tarvarjakat. Utána visszamentem a Tamri folyóhoz. Az időjárás most sem segített, folyamatosan erős és hideg szél fújt, ami jelentősen megnehezítette az énekesezést útközben. Ez a nap sem fog bekerülni az év tíz legobb madarásznapja közé. A folyótorkolatnál legalább még állvány nélkül is sikerült leolvasnom 12 színesgyűrűt, javarészt korallsirályokat.

Marokkó, 4. nap: az özönvíz nyomai

2010-03-01T20:16:00.000+01:00

2010.02.19.

Ismét esőre ébredtem, de hamar elállt, úgyhogy nekiláttam megvalósítani a tegnapra tervezett programot. Egy kisebb vargabetű után (egy óráig bolyongtam egy Agadir melletti szegénynegyed labirintusszerű sikátoraiban a kiutat keresve) végül megtaláltam a folyót, amit kerestem. Jóval nagyobb volt, mint vártam, ugyanis bő 700 méter szélességben hömpölygött a víz az óceán felé. Az elmúlt napok esőzései miatt kicsit megáradt. Azt az infót kaptam otthonról, hogy a torkolat a jó azokra a fajokra, amiket keresek, tehát elindultam arrafelé. Félúton katonákba akadtam, akik nem engedtek tovább. Próbáltam meggyőzni őket, végül leesett, hogy ez nem a szokásos arab szívózás, hogy nem lehet erre távcsövezni, hanem azért állítottak meg, mert a kis esőcske miatt a folyó eltüntette az utat. Ahol meghagyta, ott is alámosta. Szóval ez a cséres folyótorkolat ma sem adta meg magát, úgyhogy visszaindultam egy jó kis dűnés bozótosba madarászni. Szépen jöttek a fajok, aztán valami lovaskatona elhajtott, hogy ez a király földje és itt nem lehet madarászni. Na ez már a szokásos arab szívózás volt, de őt nem sikerült meggyőznöm arról, hogy távcsővel még senki nem ölt meg senkit. Ezután az óceánpart felé vettem az irányt.

A tegnapi vihar szépen elrendezte a strandot. Mondjuk inkább úgy, hogy elfújta és elmosta. Erős látvány volt. A homokos plázs helyén törmelék és szemét lett. Az óceán a strand helyére hordta a dzsuvát, a homokot elvitte, a kisebb sűrűségű mocskot pedig odapakolta. Hazafelé még az épületeken éjszakázni gyülekező nagyobb billegetőcsapatoknak örültem, meg még vagy négyen megpróbáltak hasist rámsózni. Lehet meg kéne tanulnom hogy mondják arabul a 'nem azért beesett az arcom, mert minden este szétszívom az agyam, hanem mert a kaján spórolok' mondatot és akkor hamarabb leszállnának rólam.

Pár szó Agadirról. Ha nem egy hetvenéves német nyugdíjas vagy, akkor nincs itt számodra semmi érdekes. Agadir két részből áll. Egy koncepció nélkül összedobált luxusszálloda és apartmanhalom, azaz egy hotelhányás és a mellette lévő lepukkant újkori negyed, ahol a helyiek laknak. Azt ennyi. Egyik sem érdekes. Ráadásul arab viszonylatban drága hely. Semmi látnivaló. Szóval ha nem vagy arra kíváncsi, hogy egy török dervisnek öltözött marokkói kornyikáljon neked, amíg kihozzák az eredeti olasz pizzát egy puccos és drága európai stílusú étteremben, akkor irány a buszállomás és húzz el valami érdekesebb helyre. Ez egy tipikus last-minuta város. Sorra nőnek ki a földből a luxushotelek, mellé éttermek s nightclubok európai mintára, európai turistáknak. Egy üdülőváros a sok közül, semmivel sem több vagy kevesebb, éppen olyan unalmas mint a többi.

Marokkó, 3. nap: ítéletidő

2010-03-01T20:11:00.000+01:00

2010.02.18.

Hétkor keltem, mert hosszú napot terveztem. Amikor kimásztam az ágyból, érzékeltem, hogy a szobámban áll a víz. Az orkán erejű szél miatt a vízszintes eső simán egy kis tavat hozott létre az ajtó alatti kis résen keresztül. Hozzájött még az is, hogy kint még tombolt a monszunszerű eső a viharos széllel társulva, ezért a tóprobléma gyors orvosolása után visszafeküdtem. Tízre el is állt az eső, így megindultam madarászni egy kicsit távolabbi folyóhoz. Már félúton voltam, amikor ismét elkapott a vihar. Özönvíz orkánnal. Csupán tíz percig tartott, de úgy ömlött hogy két perc alatt bőrig áztam. Az esernyőm kevesebb, mint két percig tartotta magát a szél ellen, utána már minden mindegy volt. Aztán tíz perc esőszünet következett, majd ismét dézsával öntötték. A negyedik ilyen ciklus után visszafordultam. Nem vagyok egy tapasztalt vén róka, de azt megtanultam, hogyha valami szívásnak indul és utána a helyzet csak romlik, akkor néha jobb visszafordulni. A mindennapi harcok során amikor már a csata elején vesztésre állsz és semmi esélyed még egy döntetlenre sem, olyankor jobb tűzszünetet kötni és valami békés elfoglaltságot keresni. Hát így tettem énis és inkább a városnézés mellett döntöttem. Utólag kiderült, hogy jól tettem, hogy visszafordultam, mert az egyre erősödő záporok alatt a szállodasorok között könnyebb volt menedéket találni, mint a tengerparti dűnesoron. A szél annyira felerősödött, hogy a parton az egy helyben állás is gondot jelentett. A homokfúvás miatt csak ezernyi apró tűszúrás árán meglátható háborgó óceán színe pedig vörösesbarnára változott. Késő délután visszamentem a hotelbe, ahol a szobámban ujjnyi mély víz fogadott. A portás segítségével jó félóra alatt lecsapoltuk az újabb tavamat. Az este folyamán az özönvíz orkánnal és csak sima orkán ciklusok egyik sima orkán szakaszában már csak a vacsoráért, egy narancsért és egy egyeneskifliért ugrottam ki.

Marokkó, 2. nap: út Agadirba.

2010-03-01T20:09:00.000+01:00

2010.02.17.

Késői kelés után kicaplattam a buszállomásra. A deles buszra sikerült jegyet venni. Agadirba hét órán keresztül zötykölődtünk, úgyhogy a néhol szép táj nézegetésén kívül semmi érdemlegeset nem tettem. Agadirban ahogy leszálltam a buszról, elkezdett esni. A gyéren kivilágított utcákon két órát szívattam magam a zuhéban, mire megtaláltam a város legolcsóbb és legputtóbb hoteljét. Legalább mínusz két csillag, de még így is hatvan dirham egy éjszakára. Viszont nem vagyok egyedül, néhány csótánnyal osztozom a szobán. Ők sokkal jobb lakótársak, mint Valenciában Stefano volt, mert ők legalább nem zabálják meg isszák fel a készleteim. Utána nem kérik ki maguknak, hogy miért baj, hogy megették a reggelimet és ezért üres gyomorral kellett egész napos kirándulásra mennem. Mondván, hogy hozzászokhattam volna már, hogy az én kajámat eszi, mert mindig is azt ette. A csótányok nem hagynak szemetet és rendetlenséget minden mozdulatuk után és várják el, hogy én vagy a vendégeim takarítsanak utánuk. Nem úgy mint olasz exlakótársam. Sőt, új szobatársaim nem is olyan büdösek, mint a régi. Rájöttem, hogy csótányokkal sokkal jobb lakni, mint Stefanoval. Nem ő az egyetlen digó, akivel negatív tapasztalataim vannak higiéniai kérdésekben, ő csupán a végső megerősítés, hogy kimondjam az aranyszabályt. Digó csávóval még véletlenül se lakj együtt! (Olasz lánnyal még nem próbáltam, lehet más lenne a véleményem.)

Marokkó, 1. nap: Marrakech

2010-03-01T20:05:00.000+01:00

2010.02.16.

Egy átbulizott este után végül kettő körül sikerült kikúsznom az ágyból, aztán a vásárolgatás, jegynyomtatás és pakolás után húztam a reptérre. Este tízre már Madridban voltam, ahonnan a reptér márványpadlóján eltöltött éjszaka után indultam Marrakechbe. Itt eső fogadott, ami miatt úgy döntöttem, hogy maradok egy éjszakát. Spórolás gyanánt gyalog jöttem be a városba, ahol az arab országokban szokásos önjelölt gájdok lekoptatása és pénzváltás után hetven dirhamért (1 dirham~25 Ft) találtam egy király hotelt. Még tetőterasza is van kilátással a Jemaa el Fna-ra, Marrakech jelképére, a világörökség részét képező térre. Félek, hogy a későbbiek során majd lejjebb kell adnom.

Kis csendespihenő után nekiindultam az óvárosnak. Ide vásárolni jönnek az emberek és belátom, okkal. Az egész óváros a vásárlásról szól, bármit meg lehet venni és mindenért fizetni kell. Egy útbaigazítás, egy mosoly vagy egy fotó után is tartják a markukat a helyiek. Egy csávó azért is le akart venni, mert megmutatta a hoteljét, de nem ment neki. Ez az üzletiesség elsőre sokkoló és visszataszító. Koldus is rengeteg van, még sokkal több, mint régen Kökin. Ideszoktak a milliónyi turista miatt.

Az estét természetesen a Téren töltöttem a mutatványosok, zenészek és kajastandok közti kolbászolással. Öt egység helyi pénzért még egy kis tál főtt csigát is betoltam. Sokkal finomabb volt, mint ahogy kinézett. Olyan íze volt, mint egy enyhén csípős májízű gumidarabnak. Lehet, hogy drogos fejem van, mert vagy hatan kínáltak hasissal és fűvel, de nem éltem vele.

A bóklászás után visszajöttem a hotelbe. Felmentem még a tetőre elszívni egy cigit. Ahogy ott álltam egyedül a térről felszálló fűszeres sülthús illatú párában a turisták pénzéért verbuválódott enyhén szólva sem profi zenekarok zaját hallgatva a kellemesen enyhe marrakechi éjszakában, ismét elfogott a szabadságnak az a bizonyos érzése. Amikor ott állsz egyedül a béke egy apró szigetén egy másik világban és azt gondolod, hogy abban a néhány pillanatban minden tökéletes és nem vágysz semmi többre. Csak csendben nézelődsz, élvezed a hangokat, ízeket és szagokat és hagyod, hogy átjárjon a hely hangulata. Kizársz a fejedből minden gondolatot és élvezed a perc varázsát. Azt hiszem ez az a boldogság, amit ha átél valaki akkor az utazás rabjává válik. Eddig mindig, amikor elfogott ez az érzés, távol voltam otthonról, egy másik kultúrában szinte egy másik világban. Ez a fajta józan részegség nem talál rá az emberre a kisszobájában vagy a kedvenc kocsmájában. Ehhez bizony el kell indulni. Najó, mára ennyi elég is az ömlengésből.

Marokkó, előkészületek

2010-02-25T23:29:00.001+01:00

2010.02.15.

A Ryanair fapados cég holtszezonban néha csinál akciókat, amelyek ideje alatt egy vagy öt euróért lehet venni repjegyeket. Ilyenkor a cserediákok között elindul a forródrót, hogy most van akció. Ilyenkor esténkén mindenki otthon ül és szervezkedik, hogy kivel és hova kéne menni. Ha ügyes az ember, akkor össze lehet hozni egy utat a Kanári-szigetekre négy euróért oda-vissza, vagy egy négy várost érintő Európa-túrát huszonöt euróból, mint ahogy azt néhány jó barát meg is tette. Rynair rocks!

December elején is volt egy ilyen akció, úgyhogy elkezdtem útitársakat keresni Marrakechbe. Egyértelműen ez volt az az úticél, ami a legjobban érdekelt. Az akció egy péntek éjfélig tartott. Este 11-ig még nem sikerült társat találnom, úgyhogy péntek este ¾ éjfélkor nekiálltam jegyet foglalni. Két olcsó lehetőség adódott: négy vagy tíz napra megyek. Tamás Ádám pont ekkor volt látogatóban nálunk, aminek a következménye az volt, hogy ¾ éjfélre már levertünk egy-két kalimocsot. Abban a kissé bátrabb állapotomban pedig rezzenéstelen kézzel kattintottam a tíznapos verzióra. Február 15-én irány Marokkó! Oda-vissza harminc euróért!

Decemberben még nagyobb körutazásokat terveztem, aztán ahogy fogyott a pénzem, február elején rájöttem, hogy jó ha két város bele fog férni. A készülődést nem szoktam túlzásba vinni, hát most sem vittem, lásd előző bejegyzésem. Madarászbarátaim küldtek GPS-pontokat jó madaras helyekről, átfutottam néhány tripriportot, a látnivalókról szóló infók és a térképek beszerzését az AC-buli törte meg. Az otthoni haveri bandából hárman tíz napot Valenciában vendégeskedtek, emiatt is csak csökkent a költségvetésem. Rájöttem, hogy összesen 100 euróm van a tíznapos túrára, mart ha a maradék 35 eurómat is elverem, akkor eg cent nélkül érek vissza Valenciába.

Tehát a feladat adott: száz euróból úgy kihozni tíz napot Marokkóban, hogy legyen benne madarászás is meg kultúra is és éhen sem kéne halni közben. Amikor madarászokkal megyek külföldre, csak akkor foglalkozunk a nevezetességekkel, ha egy adott madárfajt csak ott lehet megfigyelni. Mindent jó fajt Marrokóban úgyse lehet tíz nap alatt behozni, úgyhogy íme a terv. Ultrakisköltségvetésű útiterv nélküli kirándulás élménymadarászattal és kulturálódással. Meglátjuk mi sül ki belőle.

Nem madaras: America's Cup

2010-02-25T23:24:00.000+01:00

2010.02.15.

Valencia kikötőjének a legszebb része régen gettó volt, de az America's Cup miatt kipofozták. Most már a város egyik legkirályabb része, a forma 1 pálya is itt van, a kikötő körül.
Na de mi is az America's Cup? Nekem, egy tenger nélküli ország fiának nincs sok jártaságom a hajós a versenyekbe, elsőre nekem is új volt. Egyszer régen, 1851-ben volt valami vitorlás verseny, amit megnyert egy amcsi jachtklub egy America nevű hajóval. Aztán kitalálták, hogy feldobják ezt a kupát egy újabb regatta fődíjának, aminek a szabályait ők határozzák meg. Viszont, ha valamelyik másik jachtklub nyeri meg a versenyt, akkor a következő megméretés játékszabályait (beleértve a hajóra vonatkozó előírásokat is), már az új nyertes írhatja. Így lett az America's Cup (AC), a hajó neve után. Egy címvédő a kihívók ellen, a bajnok csapat szabályai szerint. Ennyi. Ugyan én még nem hallottam Valenciába érkezésem előtt erről, de azokban az országokban, ahol a tengeri hajózás nem csak abból áll, hogy a Discovery channelen lenyomnak néhány filmet vitorláshajókról, ott ez egy baromira ismert dolog, állítólag az egyik legfontosabb vitorlásverseny.

2007-ben itt, Valenciában rendezték a 32. AC-t és valahogy úgy alakult, hogy idén a 33.-at is. Két csapat versenyzett, az Alinghi, a címvédő a kihívó BMW Oracle Racing Team (BOR) ellen. Két hajó az nem túl sok, épphogy csak több, mint egy, de amikor megláttam ezt a két hajót, akkor teljesen rákattantam erre a témára. Két k nagy katamarán, 90-szer 90 láb méretűek és az árbocuk is kb 70 méter magas. Tényleg gyönyörűek és mellbevágóak. Ráadásul emiatt a két hajó miatt akkora felhajtást csaptak, mintha maga John Lennon jött volna a városba.Íme a két hajó.

Február 8-ra írták ki az első futamot, de a szélviszonyok miatt többször is halasztottak, mire végül négy nap és hat óra késéssel, 12-én kora délután rajtoltak el a hajók. Előző este kicsit szétcsaptam magam, ezért csak a netes közvetítést láttam. Mondjuk nem is lett volna értelme kimenni a kikötőbe, mert maga a regatta a várostól hatvan kilométerre zajlott, a kikötőbe csak a rendezvényközpont és a szurkolói klub kapott helyet. Lényeg a lényeg, az Oracle nagyon simán nyert. Brutális egy hajó. Három talpa van, de ebből mindig csak az egyik van a vízen, így inkább repül a víz felett, mintsem úszna rajta. Azért is jó megfogalmazás, hogy a repül a víz fölött, mert vitorla helyett egy hetvenméteres szárny figyel a hajón. Sokkal hatékonyabban hasznosítja a szél erejét, mint a vitorla. Ráadásul amikor igazán gyorsan csapatja az Oracle, akkor a háromból két talp sok méterrel a víz fölött van és ez nem egy vacak látvány.
A második futamra vasárnap került sor. Már délelőtt kimentem a kikötőbe, de a sok halogatás miatt csak négy körül rajtoltak el. Ezt is simán hozta a BOR. Nem azt mondom, hogy akkora volt az ünneplés, mint amikor az Inter megnyeri a BL-t, de sok ember volt kint és még tűzijáték is volt. Lakótársaimmal még megvártuk a sajtótájékoztatók végét, aztán búcsút véve egymástól (többé nem találkozom velük), visszatértem ideiglenes lakhelyemre, Betti lakásába. Két napja lakom ott, mert Betti olyan rendes volt, hogy megengedte, hogy beköltözzek, amíg Magyarországon vizsgázik. Köszönöm, Betti!

És a buli...
Vasárnap este fél 11-re már otthon is voltam. Gondoltam, mivel hétfőn indulok Marokkóba, nem ártana kicsit felkészülni az útra, térképeket keresni, meg ilyenek. Mondanom sem kell, nem így lett.
Janicimborám az elmúlt három hetet a BOR konyháján melózva töltötte. Mivel nyert a csapat, rendeztek egy győzelmi bulit, amire a munkásokat is meghívták. Szerencsémre Jani kibulizta, hogy én is mehessek.
Már kábé fél órája gyűjtögettem az infót Betti lakásában, amikor Jani hívott, hogy mehetünk a BOR győzelmi bulijára. Habár a beszélgetés során elhangzott az 'ingyenpia' varázsszó, bár nehéz elhinni, mégsem ez jelentette a fő vonzerőt. Na ennyit a Marokkóra való felkészülésről. Este tízkor még a volt lakótársaimmal csorgattuk a nyálunkat a BOR győzelmi bulijának kerítése mellett és ácsingóztunk, hogy milyen jó lenne ott lenni, Janicimborámnak hála fél kettőkor már bent voltam.
Egy igazi VIP buliba csöppentünk. Az ilyeneknek általában a közelébe sem engednek, de most bent voltunk. Az elején kicsit feszélyezve éreztem magam a BOR team között, mondhatni izzadtam, mint ribanc a templomban. Ennél sokkal jobb hasonlat, hogy izzadtam, mint csóró magyar cserediák az AC győzelmi buliján, mert tuti, hogy egy prosti gyónás közben sem érzi magát annyira megszeppentnek, mint én akkor. Egy ideig azt vártam, hogy mikor kísér ki az egyik kidobó. E bajomat gyorsan sikerült tünetileg kezelnem néhány mojito gyors elfogyasztásával. Olyannyira jól sikerült ez a kúra, hogy kis idő elteltével már a csapat egyik kicsit langyinak látszó főmérnökével poénkodtunk azon, hogy mennyire ciki lett volna, ha verseny közben kettétörik a hajó, majd koccintottunk arra, hogy jó munkát végzett, mert mégsem így lett. Aztán Janival és kollégáival belevetettük magunkat a buliba. El lehet képzelni, hogy nézett ki mindenki egy olyan partin, ahol három év munkájának a gyümölcsét ünnepelték meg és négy bárpultból töltötték a népbe az ingyenszeszt. Erős látvány volt, de jól elvoltunk. Aztán reggel fél hat fele megjelent a rivális Alinghi csapat kabátjában néhány csávó. Gondolom jöttek ők is szűrcsölni. Később már csak bontatlan söröket adtak a népnek, ekkor kissé megugrott a népszerűségem a 'foggal is ki tudom nyitni a sört' mutatványom miatt. Fél 7 körül zárták be a boltot végül. Az éjszaka során összeszedett egy idősebb venezuelai gádzsi, aki mellé még beültem a taxiba, de szerencsére az őrangyalom észnél volt és végül még indulás előtt kiszálltam mellőle. Janicimborám másnap megerősítette, hogy jó döntés volt inkább egyedül gyalogolni Betti lakásába.

Nem madaras: szombat, rekordkísérlet

2010-01-31T22:05:00.000+01:00

2010.01.30.

Van egy kissé őrült olasz srác, a neve Francesco. Miért is őrült? A 'valamire még lehet használni talált tárgyak' vetélkedőt teljesen egyértelműen ő nyerte. A fél ruhatárát és a fél lakását az utcáról szedte össze. Talált ballonkabátot, kalapokat, biciklikereket, képeket, meg szinte mindent, amit csak el lehet képzelni. Nekünk eddig csak három székkel, egy pohárkészlettel és egy-két ruhadarabbal sikerült gazdagítani a lakásunkat, de neki szinte minden onnan van. Szóval a guberálás nem hivatalos versenyét simán hozta. Ma pedig elindult egy spanjával egy tandemen Gibraltárba. Szóval egy picikét őrült, de az néha inkább előny, mint hátrány.

Francesco főbérlője elkövette azt a hibát, hogy a távozás előtt visszaadta neki az albiért fizetett kaukciót. Elég komoly hiba volt, mert olasz barátunk ezért belevágott egy rekordkísérletbe. Meg akarta rendezni a félév legnépesebb házibuliját. Ehhez a nemes célhoz természetesen mi is hozzájárultunk a jelenlétünkkel, plusz még hívtunk mi is vagy huszonöt résztvevőt. Szerintem nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy kábé 140 ember megfordult a lakásban. Aki nem fért be, az hamar hazament, de sosem esett a létszám olyan nyolcvan alá. Tényleg erős buli volt, de még sokkal inkább zsúfolt. Néhány apróbb észrevételt azért leírnék arra az esetre, ha valaki hasonló rekordkísérletre készülne, akkor mire számíthat. Egy ilyen tömegrendezvényen olyan sűrűn állnak az emberek, mint egy George Michael koncert első soraiban a sikoltozó gádzsik. Vagy mint egyforintos sörakciókor a bárpult előtt a szomjas tömeg. Amikor melletted gyújt rá valaki, akkor előbb-utóbb megtalálja szerencsés esetben a kezedet az égő cigijével. Azért szerencse, hogyha a kezedet találja meg, mert akkor érzed, hogy valami éget. Ha az ingedet találja meg, akkor nem. Általában csak később veszed észre, hogy a kedvenc inged már csak játszósruhának lesz jó ezentúl, mivel a bulin nem kapcsoltál időben, hogy éppen kiégetnek. Ha mégis a kezedet találták meg, ami ugyebár a jobbik eset, akkor általában hirtelen elrántod, még mielőtt másodfokú égési sérülés keletkezne rajta. Viszont ha elrántod, akkor a mozdulat során a könyököd jó eséllyel beleakad valakinek a poharába, amitől az vagy kiborul vagy leesik. Az biztos, hogy csont nélkül a padlóra sosem ömlik a pia ilyen tömegben. Legalább egy emberrel találkozik útközben. Ha mákod van, akkor nem te vagy az, de még ekkor is kétesélyes a dolog. Rosszabbik esetben vagy egy nagydarab srácra ömlik vagy arra a gádzsira, akit épp szeretnél kicsit jobban megismerni. A nagydarab srácokkal néha nehéz megdumálni, hogy nem a te hibád, amiért dobhatja ki az új fehér ingét, mert a vörösbort csak az arielreklámban szedi ki a mosópor, a valóságban csak az ecetes olló. Ha azt a lányt öntötted le, akit éppen fűztél, akkor egészen biztos, hogy ezután egészen más irányt fog venni a beszélgetés.

Házibulikba mindig innivalóval érkezik az ember. Egy ilyen zsúfoltabb házibuliban ha szem elől téveszted az itókádat, akkor azt már felejtheted is el. Amikor nem látod ott ahova tetted, az azt jelenti, hogy már megitták, nem pedig azt, hogy valaki jófejségből betette a hűtőbe. Cigire ugyanez igaz. Azt is érdemes átgondolni, hogy mikor gyújtasz rá, mert aki körülötted áll az úgyis kérni fog. Ez sose baj, de egy tömegbuliban mindig legalább hatan vannak körülötted. Az is közismert tény, hogy egy házibuliban mindenki cigizik, úgyhogy egyetlen cigi elszívása esetünkben hét szállal csökkentette a készleted. Most röviden visszautalnék a kicsit feljebb ismertetett jelenségre, hogy mi történik egy ilyen zsúfoltabb buliban, amikor valaki rágyújt (kiégetős-kézelrántós-pohárkiborítós rész). Tehát nagyon körültekintőnek kell lenni a dohányzással, mert egyetlen cigivel tömegkatasztrófát okozhatsz.

Lássuk mit érdemes tudni a csajozásról. Mint minden házibuliban, egy tömegbuliban is a többség arra a nőre hajt, akire te is. Ezen nem kell csodálkozni, ez mindig így van, a srácok ízlése alapjában véve egyforma. Szóval ismerkedés terén erős konkurenciával kell számolni egy tömegbuliban. Ha sikerült odaküzdened magad ahhoz, akit be akarsz fűzni és még dumálni is tudtok, még akkor is vannak dolgok, amiket érdemes észben tartani. Pia legyen a közelben és a pisilést el kell felejteni. Elmenni vécére vagy piát keresni legalább egy negyed órás, előbbi néha félórás program. Ennyi ideig tart átfúrni magad a masszán. Ráadásul kétszer kell megtenned a távod. Ha egy jó sunát egy ilyen típusú buliban magára hagysz akár csak két percre is, már el is felejtheted. A konkurencia nem hagy kihasználatlanul két percnyi lehetőséget.

Ami a mellékhelységek használatát illeti, sokkal jobb nem használni őket. Az idő előrehaladtával exponenciálisan romlik az állapotuk. Alap, hogy legalább negyed órát igénybe vesz ez a program. Egy száznegyven fős partin mindig öten állnak sorba legalább. Ha mákod van, akkor mindegyikük elintézi két perc alatt, de ez lehet sokkal több is. A hajnal közeledtével egyre sanszosabb, hogy valaki bemegy gondolkodni, aztán bealszik. Ha nincs mákod, akkor előtte magára zárta az ajtót.

Bevallom őszintén, annyira nagyon nem jött be heringként nyomorogni egész este, nyomorgok én eleget amúgy is, de poénnak azért jó volt.

Ezzel az utolsó fiesztával lezártnak tekintem a szülinapi bulihetemet. Vége, kiégtem. Úgy érzem, hogy ezen a héten kicsit túladagoltam e káros szenvedélyemet. Állítólag ha valamiről le akar szokni az ember, akkor azt jobb olyankor elkezdeni, amikor már undora van tőle. Nekem most buliundorom van. Nem azt mondom, hogy le akarok szokni teljesen, de mostantól visszaveszek. Egy pár napig kerülöm a partifüggő cimborákat, nehogy rábeszéljenek valami olyanra, amit nem szeretnék. Ráadásul Albuférában holnap véget ér a vadászszezon, úgyhogy végre ismét lehet majd normálisan madarászni.

Nem madaras: péntek, új lakótársak, új barátok

2010-01-31T18:56:00.000+01:00

2010.01.29.

Errefelé viszonylag gyakran vannak olyan napok, amikor váratlan meglepetések érnek és amikor nem minden úgy alakul ahogy tervezted. Ráadásul olyan iramban rohannak az események, hogy semmi esélyed nincs arra, hogy bármivel befolyásold a dolgok folyását. Amikor rájössz, hogy nem tudsz beleszólni abba, ami körülötted történik, olyankor nem érdemes idegeskedni. Semmi értelme, csak stressszes lesz az ember, amiről ugyebár tudjuk, hogy sokkal károsabb, mint a viszkirumkólafanta. Már ráálltam arra az errefelé igen elterjedt problémakezelésre, hogy ilyenkor idegeskedés helyett próbálom inkább hátratenni a kezem és hagyni, hogy az események vigyenek magukkal. Most akkor lássuk, hogy is történt ez tegnap.

A már szokásos reggeli takarítás után megdumáltuk, hogyha már péntek, akkor igazán megrendezhetnénk az ötödik házibulit is a héten. Kábé ez volt az utolsó döntés, amibe még volt beleszólásom. Aztán leültem kicsit levelezni a tanárjaimmal és amikor befejeztem, észrevettem, hogy gyanúsan sok csomag van a nappaliban és hogy eggyel többen vagyunk. Kiderült, hogy mexikói lakótársam egyik haverja mától itt lakik. Kábé két perccel később megjött Pedro, a jófej brazil srác, és mondta, hogy menjek neki segíteni áthozni a cuccait ide, mert ő is nálunk lakik mától. Ja, azt elfelejtettem, hogy szobatársam nővére is megjött tegnap, úgyhogy jelenleg nyolcan vagyunk. Voltunk már itt többen is, de főleg csak vendégek, nem állandó új lakótársak személyében. Rájöttem, hogy akik lakni jönnek ide, azoknak több a cuccuk.

Estefelé a komplett lakás elhúzott kajálni valahova. Engem itthagytak és mondták, hogy majd fogadjam a vendégeket meg ilyenek. Ezen majdnem kiakadtam kicsit, de új életfilozófiám nem engedte. Lassan el is kezdtek érkezni a népek, közben durrantottam egy forraltbort, mert annak mindig nagy sikere van. Elég lájtosan indult a buli, a létszám olyan egy körül lett teljes. Próbáltam fűzni az embereket, hogy menjünk valahova tovább, ne egész éjszaka csak a lakásban tespedjünk. Ötletemre csak a lengyelek és az örökké kanos Carlos volt vevő, úgyhogy hatosban indultunk bele az éjszakába. Carlosékat elhagytuk útközben, összefutottak pár spanyol gádzsival, úgyhogy csak később csatlakoztak ismét. Mi a lengyel sunákkal inkább bementünk az egyik tucatklubba. Nemsokára kiugrottam bepuszilni az otthonról hozott kalimocsot, ami az egyik bokor tövében várakozott rám. Nem igazán bírtam vele, úgyhogy a járókelők közül hívtam segítséget. Végül is két helyi srác szállt be mellém a harcba. Jól elpoénkodtunk, aztán visszamentünk a helyre, ahol egy helyi brigáddal kezdtünk összemelegedni jobban. Volt egy helyicsávó, aki odajött azt erősen beajánlott az egyik barátnőjének, mondhatni odalökött. Szegény csajnak komoly gondjai voltak a járással, úgyhogy menekülőre fogtam a dolgot. Igaz, hogy mindig jó ismerkedni, de azért ennyire ne alacsonyodjunk már le. A helyi társaság még megdobott minket néhány ingyenbelépővel egy másik helyre. A lengyel csajokat valahol elhagytuk, úgyhogy csupán a két újdonsült barátunkkal és Carlossal indultunk tovább. Kocsival. Ugyanis a srácoknak volt kocsijuk és minket is elvittek. Utána előkerült valahonnan egy üveg rum. Na ez volt a baj. Betoltuk. Aztán bementünk a diszkóba. Aztán passz. Najó, csak vicceltem. Egy darabig együtt buliztunk, aztán elhagytak engem vagy én hagytam el őket, nem tudom. A lényeg csak annyi, hogy egyszer csak nem voltak meg. Úgyhogy próbáltam ismét új barátokat szerezni, ami többé-kevésbé össze is jött. Kolumbiai barátnőket találtam. Eldumáltunk, aztán hirtelen rájöttem, hogy már reggel hat van, úgyhogy megindultam haza.

Nem madaras: csütörtök, peallaparti 2

2010-01-31T18:54:00.000+01:00

2010.01.28.

Délelőtt már egész gyorsan sikerült rendbevágni a lakást. Lassan annyira belejövünk, hogy alapíthatunk egy takarítócéget. Tegnapról itt maradt a paellafőző cucc, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy legyen ma is paellaparti. Így is lett. Bevásároltunk, hívtunk pár embert, aztán megcsináltuk mi a paellát. Tegnap minden mozzanatról csináltunk fotót, úgyhogy a fotókat visszanézve meg tudtuk fejteni az egyes lépéseket. Jobb lett, mint az, amit tegnap csinált a helyicsávó vagy legalábbis nem lett sokkal gázabb. Tegnapról megörököltem egy torokgyíkot, ezért ezt az estét lájtosra terveztem. Kajálás után kicsit dumálgattunk, elpusztítottunk néhány sört, azt olyan kettő fele megindultunk botellonra. Mivel visszatért a hideg, (éjjel akár hét fokra is lehűlhet az idő) nem voltak sokan, de azért jól eldumáltuk az időt.