Biztonság

2010.08.09.

Már két hete nyomulunk Mérida egyik rossz hírű kerületében, Los Curosban. Régebben azt írtam, hogy a biztonság-kérdést túlparázzák a helyiek, de ezt az álláspontomat most jelentősen módosítanom kell.

Például Los Curosban tele az utca gyerekekkel, mindenki vidám, mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, de ez a nappal jókedvű és élettel teli kerület az éjszaka beköszöntével átváltozik egy teljesen más hellyé. Az ijesztő legendák helyett inkább csak azokat a tényeket és történeteket írom le, amik az elmúlt két hétben történtek, vagy amiket tapasztaltam. Az elmúlt két hétben három gyilkosság volt csak Los Curosban. Már ez a hír is mellbevágott minket, elkényeztetett pesti bunkókat. Az is meglepő volt, amikor egyszer vittük haza a Los Curosban lakó kollégákat egy buliból és a kerületbe érve a kocsiban ülő mindhárom helyi külön-külön megkérdezte, hogy biztosan felhúztam-e az ablakot és bezártam-e az ajtót rendesen. Az otthonukhoz érve pedig már kulccsal a kezükben ugrottak ki a kocsiból és rohantak a lakásukig, amíg mi a kocsiból vártuk, hogy becsukják maguk mögött az ajtót. Az is durva volt, amikor ma az egyik tízéves srác a táborban megkérdezte, hogy van-e fegyverem, majd közölte, hogy ő nem szereti a fegyvereket, mert a szomszédjainak van és embereket ölnek vele.

Félreértés ne essék, ezek a dolgok nem így vannak mindenhol, Meridában például csak ebben és egy-két másik rosszhírű kerületben. Viszont ezek után már egészen új értelmet nyer, hogy a tábornak, hol dolgozunk, miért éppen a béke és az emberi jogok a központi témája.

Más értelmet nyer az eddig általam túlzásnak minősített jelenség, hogy minden hely bemutatásánál az első két-három mondatban elhangzik, hogy biztonságos-e, amikor egy helyszínhez érve a megszokott „nem biztonságos” jelző után a munkatársunk akadozó hanggal elmeséli, hogy néhány éve ott rabolták el fegyveresek. A szüleinek hat órája volt vasárnap éjszaka összeszedni a váltságdíjat, hogy élve kaphassák vissza a lányukat. A történet végén hozzátette, hogy szerencséje volt, mert nem verték vagy erőszakolták meg és hogy ezekhez a dolgokhoz hozzá kell szokni, mert itt gyakoribbak annál, mint amit a hírek vagy egy-két akciófilm alapján gondolnánk. Csak itt éppenséggel nem jön az elitkommandó Chuck Norris vezetésével kiszabadítani a túszokat. A rendőrség bevonása a filmekkel ellentétben itt tényleg a túszok halálával jár, arról nem is beszélve, hogy a rendőrségben egyáltalán nem bízik a lakosság, mivel a közelmúlt néhány csúnyább emberrablási ügyében rendőrök is érintettek voltak. Itt a családnak és ismerősöknek kell hihetetlen erőfeszítéseket tennie a helyzet megoldására bármiféle külső segítség nélkül és utána megpróbálni élni tovább az életet.

Egyedül azt nem tudom, hogy hol laknak itt a rossz emberek. Mindezen dolgok ellenére a helyiek hihetetlenül életvidámak. Gyakorlatilag bárki, akivel eddig összehozott minket a sors, európai viszonylatban zavarba ejtően kedves és segítőkész volt. Valahol viszont lenniük kell a gonoszoknak, mert ebben az országban a gyilkosság jóval megelőzi a balesetet a halálozási statisztikákban. Nem hivatalos adatok szerint például Caracasban egy hétvége alatt 50-70 gyilkosság történik. Jelenleg Venezuela számít a világ legveszélyesebb helyének az egy főre jutó gyilkosságok száma alapján. Jóval megelőzi Irakot, Afganisztánt és a határvidéki bandaháborúkról hírhedt Mexikót is.

Amikor nem dolgozunk

2010.08.06.

Vendéglátóink gondoskodnak arról, hogy ne csak azt lássuk Venezuelából, amit a lonely planet alapján megnéznénk, hanem hogy úgymond –és ez nagyon közhelyesen hangzik-, de belelássunk kicsit a helyiek mindennapjaiba és az ország problémáiba is. Szerveztek nekünk történelemórát, a már említett látogatást Koszovóba, összehoztak egy párórás beszélgetést egy ellenzéki politikussal (úgy volt, hogy vele egy időben jön egy kormánypárti is, de ő a beszélgetés reggelén lemondta a szereplést, így később pótoltuk), a héten pedig jártunk egy helyi újságnál, egy melegekkel és prevenciókkal foglalkozó civil szervezetnél, valamint négyen élő riportot adtunk spanyolul egy rádióban. Ezen események során olyan történeteket és tényeket hallottunk amik alapján egy, a BBC és a CNN által felvázolttól nagyban különböző kép kezd kialakulni bennünk Venezueláról. Ami a legfontosabb azonban, hogy itt most nem úgy vagyunk, mint spanyolban voltam a cserediákok kissé zárt közösségében, hanem itt ha csak másfél hónapig is, de helyiekkel együtt élünk és dolgozunk.