költözés

Átköltözik a cuccos a danimadarasz.blog.hu-ra

Madrid TOP 5

Madridban örökre nem laknék. Hogy miért? Mert drága, néha túl nagy, túl zsúfolt, a számomra oly kedves sok madárral kecsegtető vizes élőhelyekből kevés van arrafelé, ráadásul nincs egy árva tengerpartja sem.

De…

…Madrid egy fantasztikus város. Kellett egy kis idő mire beleszoktam, de az előbb felsorolt hátrányok mögé nézve láthatóvá váltak azon tulajdonságai is, amiért minden Madrid-fan folyton arról áradozik, hogy mennyire jó ez a hely.

Az általam első ránézésre egyhangúnak ítélt városképről hamar megváltozott a véleményem, leesett, hogy Madrid baromira sokszínű. A hangulatos és bulis La Latina, a turistás, de látványos Sol környéke, az extravagáns Chueca, az egyetemisták lakta Moncloa és Tetuán, és persze a multikulti-underground Lavapiés vagy a számomra legkedvesebb fiatalos

Malasana mind-mind olyan kerületek, amelyeknek van saját karakterük és mindegyikben van valami, amit lehet vagy szeretni vagy nagyon szeretni. És akkor a külsőbb részekről még nem is beszéltem. Halkan megjegyzem, hogy Malasanát nem csak én csipázom, hanem Manu Chao is megénekli a „Me gustas tu” című, amúgy nem túl bonyolult szövegű slágerében.

A másik dolog, ami nagyon bejött Madridban, az általam még soha nem tapasztalt hihetetlenül pezsgő kulturális élet. És most nem csak a bulikra kell gondolni. Habár a partizásnak is megszámlálhatatlan módja akad, a szórakozás szelídebb, általam eddig kevésbé bebarangolt, avagy ritkábban látogatott világában is a végtelenhez közelít a lehetőségek száma. Koncertdömping, szépművészet, kortárs dolgok, ismeretterjesztő kiállítások, kulturális rendezvények, civil kezdeményezések, spontán önszerveződések, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. A turistás, képeslapokon szereplő „kötelező megnézni” típusú madridi látnivalókat kis túlzással egy délután alatt ki lehet pipálni, de a többire négy hónap sem volt elég. (Persze úgy négy hónap, hogy heti öt munkanap azért be kellett menni a dolgozóba.)

Végül következzen 5 nagyon jó kis madridi szórakozási lehetőség, amelyek mindegyike talán nem szerepel a turistakönyvekben, de ha valakit véletlenül arra sodor a keleti szél, annak jó szívvel ajánlom.

Tabacalera

Megközelítés: Embajadores metrómegálló mellett.

Na erről az underground helyről már sokat írtam. Egy ilyen kéne Pestre is. A multikulti Lavapies negyed közepén a hatalmas régi dohánygyár hangulatos épülete, amit befoglaltak a civilek és a legenda szerint pénz hiányában a város hagyta is nekik. A hely honlapján (www.tabacalera.net) bővebb infó van a bulikról, tanfolyamokról és miegymásról. Nyáron a hét vége felé fergeteges bulik vannak a gyárudvarban.

Retiro

Megközelítés: Retiro és Ibiza metrómegállók.

A Retiroról is írtam már elég sokat, a csónakázótavat le is fikáztam rendesen, de a park maga szép időben kihagyhatatlan. A legtöbb program és a legnagyobb tömeg vasárnap van.

La Latina vasárnap délután

Megközelítés: La Latina metrómegálló.

Ha van madridi népszokás, akkor a La Latina bárjainak vasárnap délutáni meglátogatása az. A komplett madridi lakosság fogja magát és vasárnap hat fele elözönli a Latina hangulatos bárjait tapaszozás és iszogatás céljából. Rettenetes tömeg van, sokszor az utca is csordultig van emberekkel. Meg kell szokni, de fíling.

Cantamananas

Megközelítés: La Latina metrómegálló.

Civil dolog. A La Latina metrómegálló melletti lepukkant udvarban néhány művész összedobott raklapokból és kábeldobokból pár asztalt és széket, néhány lelkes zenész pedig vasárnap délután kettő és hat között kiáll örömzenélni a színpadra. Ingyen van, sört is árulnak, egy erősebb szombat éjszaka után príma program kimenni oda, sörözgetni, beszélgetni és zenét hallgatni. Tökéletes példa a baromi aktív madridi civil élet szuperzsír kezdeményezéseire.

Malasana

Megközelítés: Tribunal metrómegálló.

Na ez is egy olyan hely, ahonnan nem tudnék egy konkrét legjobb dolgot kiemelni. Tele van apró és kevésbé apró helyekkel, részletekkel, amiket érdemes felfedezni. Talán az is elég, ha annyit mondok, hogy ez a diáknegyed közepe, a fiatalosabb éjszakai élet lelke, állítólag Almodovar régi törzshelye. Na ez Manu Chao Malasana-ja. A legpezsgőbb élet csütörtöktől vasárnapig, a délutáni és esti órákban fogadja a fiatalokat.

Madrid jelképe, a maci

¡Adiós Madrid!

Lassan már két hete, hogy egy fantasztikusra sikeredett búcsúhétvége után magamra aggattam potom 78 kilós poggyászomat és izzadva kivergődtem a reptérre, hogy ismét búcsút vegyek Spanyolországtól, most Madridtól.

Ez a négy hónap nagyban különbözött eddigi spanyol pályafutásomtól. Még csak köszönőviszonyban sem volt a féktelen valenciai hónapokkal, ez most egészen másról szólt. Baromi jó tapasztalat volt lehúzni pár hónapot ’komolyan’ melózva spanyolokkal, főleg olyan rendes kollégákkal, mint akik nekem jutottak. Mondjuk biztos az is rátett, hogy ők is madarászok voltak és ugye létezik a világhíres madarászösszetartás. Már szinte az első munkanapomon betáblázták a kintlétemet madaras programokkal (gyűrűzések, Huelva), de amúgy is szörnyen rendesek voltak velem. Ráadásul nem csak ők, hanem a családtagok is. Például a főnököm férje. Ő is gyűrűző és jóban lettem vele. Olyannyira, hogy amikor egy pénteken elmeséltem a főnökömnek, hogy a hétvégén találkozom egy szupercsajjal, akivel komoly terveim vannak, a következő hétfő reggel fél kilenckor felhívta Evat, és az első kérdése volt, hogy összejött-e nekem a dolog. Aki valamennyire képben van a csetlős-botlós csajozós történeteimmel, annak nem újság, hogy a főnök kicsit kiszínezve a helyzetet hosszasan ecsetelte az urának, hogy mennyire magamba vagyok roskadva és már félórája ott zokogok. Ez persze nem volt igaz. Bírtam könnyek nélkül, már hozzászoktam. Szóval jól megvoltunk a kollégákkal, nem volt olyan szörnyű ott melózni.

Az igazi élmények természetesen műszak után, illetve a hétvégéken jöttek. Habár finoman szólva most sem éltem királyként, de még úrként sem, sőt, a diákok átlagos életszínvonalát is csak távcsővel skubiztam alulról, de azért erősen spórolva futotta utazgatásra és egy kis madarászásra is távolabbi vidékeken. Az ösztöndíjasok többségével rendesen egymásra találtunk. Szabadidőnk többségét kisebb-nagyobb csapatokban csapattuk. Kollégáinknak, barátainknak és más jótevőinknek hála programokkal is rendesen el voltunk látva. Valaki kiállításmegnyitókra, múzeumokba adott meghívókat, valaki koncertjegyekkel látott el minket, mások pedig más rendezvényekre szereztek belépőket vagy intézték el, hogy bemehessünk. Persze rengeteg egyéb lehetőségünk is akadt a szórakozásra. A múzeumoknak, kiállításoknak és egyéb látnivalóknak csupán töredékét sikerült megnéznünk a négy hónap alatt. Eskü’, hogy nem csak azért éltem a kultúrának olyan sokat, mert majdnem mindig ingyen volt.

És persze a mulatozás. A régebbi mennyiséghez képest elenyésző mértékben, de azért néha a szórakozás fiatalosabb, táncos-zenés módozatára kialakított helyekre is ellátogattunk többedmagunkkal, a szórakozás e speciális típusával rendszeresen konzorciumot alkotó populáris habituális aktivitását is kultiválva. Magyarul nem sok, de egy-két fergeteges bulit azért sikerült megejtenünk. Szóval egy szónak is száz a vége, k jó volt ez a pár hónap Madridban.

Madaras: négy nap madarászás Huelva környékén

12.13.

Madridi főnököm, a spanyol gyűrűzőközpont koordinátora, Eva annyira jófej volt, hogy az utolsó előtti itteni hetemre leszervezett nekem egy hivatalos négynapos andalúz kiküldetést. Egy nyolcórás éjszakai buszút után kedd reggel héttől főnökasszonyom jóbarátja, Sayago, az andalúz gyűrűzősztár vett a szárnyai alá. Legendás terepi tapasztalata van sok fajból. Az egész országból, de még külföldről is járnak hozzá madarászok egy-két technikát ellesni. Ráadásul Spanyolország legjobb és legnagyobb limikóla-gyűrűző állomásának is ő az alapembere. Jópár éve jópár napot és éjszakát töltött a Marismas del Odiel természeti területen a limikólák mozgásának figyelésével és próbálkozással, mire kitalálta a megfelelő szisztémát minél több madár megfogására. Most már sok éve működik az állomás önkéntesek tucatjainak segítségével. Távoli megkerüléseket produkálva nagy adag limikólát és más vízimadarat fognak minden évben, köztük igen jó kis fajokkal (bengáli csér, szerecsenhojsza, stb.), természetesen Sayago irányítása alatt. Szóval nála lakhattam és ő pátyolgatott négy napig. Az általam megismert személyek többségéről azt írom, hogy nagyon kedvesek voltak, meg zavarbaejtő vendégszeretettel fogadtak, meg ezek különbözőképpen megfogalmazva. Egyébként általában tényleg úgy is volt, de Sayagora és családjára ezek a jelzők hatványozottan igazak. Az még hagyján, hogy andalúz vezetőm négy napig mindenhova vitt magával és az általam óhajtott madárfajokból fogott egyet-egyet nekem, de ezeken kívül megengedte, hogy a hétvégi házukban lakjak. Minden étkezésnél a családdal ebédeltem tengeri finomságokat, aztán amikor véletlen nem volt idő visszamenni a lakásukba kajálni és egy lokálba kellett betérnünk, a már szinte erőszakos unszolásomra sem engedte, hogy akárcsak egy euróval is beszálljak a számlába. Megajándékozott egy-két andalúz madaras könyvvel és még sorolhatnám a jócselekedeteket, amiket értem tett. Egy jóbarátot vagy egy családtagot ennyire jóltartani teljesen rendben van, de hogy engem, egy vadidegen csóró magyar fiatalt így elhalmozni, úgy, hogy nem is igazán beszélem a nyelvet (spanyolul azért elvagyok, de az andalúz akcentus annyira eltér a hagyományos félszigeti nyelvjárástól, főleg Sayago tájszólása, hogy szerintem még a portugált is jobban megértem), na ez szerintem már tényleg meglepő vendégszeretet. Köszönet érte, gracias!

Sayago és családja

A négy nap alatt bejártunk néhány jó kis élőhelyet. Elsősorban a vizes területeknek örültem, de voltunk hegyesebb és pusztásabb részeken is. Mivel az előzőekben már röviden írtam ezekről a helyekről, időrendes beszámoló helyett néhány sort írok az egyes meglátogatott helyekről általánosságban. Így legalább csak részben ismétlem önmagam.

Aki a tipikus spanyol célfajokra hajt, az nyugodtan kihagyhatja ezt a környéket az útitervből, de ha valaki csak véletlen erre jár és madárhiánya van, az bátran beugorhat. Pontosabb helyszíneket szívesen mondok szóban.

Huelva környéki dombvidék

Szárazabb puszták narancs- és olívaültetvényekkel, valamint erdőfoltokkal tarkítva. A kuhi hazája. Az egyik éjszakázóhelyen minimum 25 kuhit számoltunk, tehát szerintem kijelenthetjük, hogy nem ritka a környéken. Még a hálónkba is beesett egy, de erről már írtam. A kuhi mellett rengeteg a kékszarka, sok a pacsirta, van pár jobb ragadozó, de egyéb, magyar madarász számára izgalmas fajjal nem kecsegtet a terület.

Marismas del Odiel

Látkép flamingókkal

Szűk értelemben az Odiel folyó torkolata és lagúnái, de a Huelva közvetlen tőszomszédságában fekvő Marismas del Odiel természetvédelmi terület magába foglal tengerparti dűnesorokat, néhány erdőfoltot és egy hatalmas sólepárlót. A terület számunkra legérdekesebb faja a bütykös szárcsa, amiből kábé egy pár költ itt, úgyhogy a kifejezetten tvíccsereknek nem a legjobb célpont. Viszont aki élménymadarászni szeretne és nem mega, de jó kis fajokat látni, annak tökéletes. A dagály-apály váltakozás megfelelő szakaszában nagy tömeg limikóla, réce, vöcsök, flamingó és sirály járja a lagúnákat, partszegélyeket és sólepárlókat. A pár kilométer hosszú tengerbe nyúló mólóról főleg viharos időben tengeri fajokra van jó esély, a dűnesorokon és a strandon az azokra jellemző partimadárfajok várják a látogatókat. Költési időszakban itt van Európa állítólag legnagyobb kis csér telepe, de költenek itt sziki fajok is, mint pl székicsér, ugartyúk, széki lile. Télen az Odiel folyón a telelő alkákat, esetleg más északról érkező tengeri fajokat lehet látni.

A hely szép lenne - ilyen tengerparti élőhely-típusok nem nagyon vannak otthon - csak sajnos Huelva ipartelepe csúnyán belerondít a háttérbe. (A gyárrengetegnek köszönhetően Huelva Spanyolország legszennyezettebb városa, a lakosok, főleg a gyerekek komoly egészségügyi problémákkal küzdenek a szennyezőanyagok miatt.) Néhány nap alatt azonban nem hal bele senki sem a szennyezésbe, úgyhogy aki nem rohadt tvícser, csak madarászna, annak érdemes benéznie ide. Ami még nekünk, belföldi gyerekeknek kihagyhatatlan, az a terület tengerpartja. Gyönyörű kagylók, öklömnyi tengeri csigák, cápatojások, és egyéb óceáni nyalánkságok hevernek tonnaszám a tengerparti homokban.

A terület nagy része zárt, a park állatkórháza melletti igazgatóságon lehet engedélyt kérni a belépéshez. Érdemes lehet előre e-mail-ben egyeztetni.

A park állatkórházába, ehhez a bájos keselyűhöz is benéztünk

Veta de Palma

Néhány márványos réce

Sajnos ez a P.N. Donana egyik szigorúan zárt területe, vezető nélkül nem lehet belépni, úgyhogy nem is áradozok a madártömegekről, amik ezt a rizsföldekkel körbevett halastórendszereken húzzák ki a telet. Meg asszem nagy vonalakban írtam is már róla. Maradok a puszta számoknál: 100.000 réce, melyek között ott jártunkkor legalább 200 márványos récét láttunk, sokszáz főleg feketenyakú vöcsök, 20.000 körüli flamingó, melyek közé néha elvegyül egy-egy vad eredetű kis flamingó. Az átrepülő sokszázas limikólacsapatok látványától egyből megdobban az amerikai ritkaságokra áhítozók szíve, a nádasokból pedig kék fú ugrik ki kábé minden tíz méteren. Szóval nagy fajok itt sincsenek, csak hihetetlen tömegek. A fajvadászoknak ne fájjon a szívük ha nem mehetnek be.

Madaras: így kell kuhit fogni!

A napot egy látogatással kezdtük Sayago egyik ismerősénél, ahol megejtettek egy jó órás beszélgetést valami cölöpről. Magyarul kábé két perc alatt ki lehetne cserélni azt az információmennyiséget, amit andalúzul végülis egy bő hatvan perc alatt sikerült abszolválni, dehát ilyen ez az andalúz spanyol:)

A következő állomásunk Huelva tengerpartja volt, ahol az Odiel folyó medre, a használaton kívüli sólepárlók és a strand mentén nagyon jót madarásztunk. A terep nagyon jó és elég nagy, dugig van madárral, az egyetlen aprócskább baja, hogy a hely tőszomszédságában egy akkora és olyan büdös ipartelep van, amihez képest a dunaújvárosi gyárkomplexum csak egy apró illatos szappangyár. A madarak itt se riadnak vissza a büdös helyektől. Jobb fajok: alka, dolmányos sirály, vcs sirály, szula, partfutók, kőfori, csigaforgató, ugartyúk, stb. Innen rohantunk helyi vezetőm lakásába, mert a tegnap estéhez hasonlóan ma is meghívtak a családi étkezésre. Gyorsan befaltuk a sok finomságot és rohantunk is kuhit fogni. Sayago kifejlesztett kifejezetten kuhikra egy egeres kandliféleséget, amikből kettőt raktunk ki a kuhis mezőre. A halászsas mellett a kuhi a másik kedvenc faja, rengeteg tud erről is és rengeteget megfogott már. Ezeket is jelölte szárnykrotáliával és néha jeladót is tett rájuk.

Kábé fél óra várakozás után már rohantunk is az egyik csapdához kiszedni a beleakadt kuhit! Fantasztikus egy madár. Kézben még jobban néz ki, mint terepen. Meglepett, hogy mennyire kicsi madár. Ami még nem tűnt fel terepen, hogy rövid a farka. Sayago még korábban magyarázta, hogy a kuhi az éjszakai ragadozókhoz közel áll rendszertanilag és ez néhány jellegzetességen is megmutatkozik. Kézben sikerült megnézni, hogy a kuhi külső evezőinek külső oldalán a baglyokhoz hasonlóan apró tollhorgok vannak, amelyek a hangtalan repülést segítik elő. A megfogott fiatal, még narancssárga íriszű madarat (az öregeknek vörös a szeme) én gyűrűzhettem meg, a szárnykrotáliát már a gyűrűzőmester rakta fel. A madár elengedése után még benéztünk egy kuhi éjszakázóhelyre, ahol összesen 25-öt számoltunk össze ebből a pöpec kis fajból.

Madaras: így kell halászsast fogni!

Első andalúziai madarásznapomat halászsasfogással kezdtünk a Huelvától kicsit odébb található Veta de Palmas szigorúan zárt területen, amely a néhány tíz halászsas mellett többek között 20.000 flamingó és 100.000 réce telelőhelye. A terület egy nagy halastórendszer rizsföldekkel körbevéve, ezért vízimadarászként végre igazán otthonéreztem magam ezen a madarakkal túlzsúfolt vizes élőhelyen. Sajnos zárt magánterület, így a véletlen erretévedt madarászoknak komoly szervezés árán oldható meg a bejutás, bár a madarak mennyiségét tekintve Sayago szerint az egyik legjobb élőhely egész országban. Habár több híres spanyol területet még nem láttam, de a madártömegeket látva hihetőnek tartom az állítását.

A napot a csapdák felállításával nyitottuk. Sayago kifejlesztett egy speciális csapdát a telelő halászsasok megfogására. Van önkioldó és távirányításos változat is és egész jó hatékonysággal működnek. Már több mint 150 halászsast kapott el a módszerrel. Több nagy halászsasos meglátogatta már a csapda miatt, mert Európában kevesen tudnak nem fészkelő vagy revírtartó halászsast fogni. Többek között emiatt és a fogott telelő halászsasok nagy száma miatt a faj elismert specialistájának számít Sayago. Nagyon sokmindent vág a halászsasról. Majd húsz éve kezdte a projektet, azóta a rengeteg kiszórt színesgyűrűnek és néhány rádiós-, illetve műholdas nyomkövetőnek hála számos megkerülés történt, rengeteg új információval bővítve a fajról rendelkezésre álló tudást.

A csapda tulajdonképpen egy hurokkal ellátott beülőfa. Három ilyet raktunk ki. A sokórás várakozás közben a területen mozgó százezres récetömeg átnézésével foglaltuk le magunkat, aztán fél három fele végre megakadt egy fiatal hím halászsas! Miután meggyűrűztük és lemértük mindenét, el is engedtük. Nem kis élmény kézben tartani egy ilyen madarat.

apró tüskék a halászsas talpán, hogy ne csússzon ki a hal az ujjai közül

Ezután beszedtük a csapdákat, majd kocsival jártuk körbe a területet. Mindenhol tele volt madárral, a csatornák mentén szinte mindenhol néhány méterről megugró rengeteg kék fún, az eddig is nagy számban látott kacsákon és flamingókon kívül sok partimadár, sirály, batla és néhány ragadozó került a szemünk elé. Aztán az egyik tavon két kis flamingót vettünk észre egy rózsás flamingó csapatban táplálkozni. Utána kell még azért járni, de andalúz vezetőm szerint ezek elkószált vadmadarak, nem pedig állatkerti szökevények.

Bevesszük Lisszabont

12.12.

Péntek este érkeztünk Madeiráról Lisszabonba, ahol este egy hostelben találkoztunk portoi ösztöndíjastársunkkal, Szaszával és Andrissal, szokásos útitársammal. Andrissal se rossz utazni, de bevallom őszintén, hogy Vikivel csak kellemesebb volt, többek között például azért, mert Viki nagyságrendekkel csinosabb, mint Andris.

Éjfélkor már koccintottunk is a diákszállás közös helyiségében a találkozásra, ahol amúgyis egy komolyabb házibuli kezdett kialakulni a nemzetközi diákközösség részvételével. Az egyik srác le akarta nyúlni az egyetlen megmaradt pulcsimat (a másik pulcsimat egy diszkóban lopták el pár héttel korábban), amit most szerencsére észrevettem és visszaszereztem. Egy amcsi lány invitálására mi is csatlakoztunk a szórakozni induló fiatalokhoz, így az internacionális bandával együtt indultunk a lisszaboni éjszakába. Egy elég lepukkant és kivilágítatlan, ám annál hangulatosabb és nyüzsgőbb kocsmanegyedbe, a Bairro Altoba érkeztünk. Az utca olyan szinten tele volt iszogató fiatalokkal, mint valami jobb diszkó tánctere szombat éjjel háromkor. Megint tülekedni kellett, hogy eljussunk ából bébe, de ez egyáltalán nem baj. Itt is szeretnek szórakozni a fiatalok. A kocsmába bejutást komolyabb várakozás és taktikázás előzte meg, majd még egy jó kis sorban állás következett, mire kérhettünk. Kárpótlásul azonban kiderült, hogy Lisszabon olcsó! Legalábbis Madridhoz képest. A pestiekhez hasonló áron mérik a nedűt. Úgy néz ki, hogy itt is válság van, ami nemcsak az italárakon látszik, hanem azon is, hogy az egész portugál nép egy emberként szídja Merkelt és Sarkozyt, még fizetős óriásplakátokon is viccet űznek belőlük.

Na mindegy, vissza a kocsmanegyedbe. Szóval a néhány frissen szerzett cimboránkkal az utcán fagyoskodva és iszogatva vártuk meg a kocsmák bezárását, aztán megindultunk az orrunk után a hűvös, ködös, félhomályos és romos utcákon, bokáig gázolva a szemétben, amit a rengeteg fiatal halmozott fel. Az egyik sarkon betalált minket egy nem túl bizalomgerjesztő nagydarab portugál és felajánlotta, hogy elvisz valami minimáltechno buliba. Gondoltuk miért ne,ezért megindultunk utána az amúgy elég ijesztő utcákon, egyre furcsább társaságok között lavírozva. Aztán elértünk egy pontig, ahol társaságunk nagyobb része okosabbnak látta visszafordulni. Ketten azért még követtük kissé rémisztő ismerősünket, míg elértünk a célig. Itt aztán nem akarták beengedni újdonsült idegenvezetőnket a klubba. Lehet, hogy nem bíztak benne annyira, mint mi. Mivel a sok sétától el is fáradtunk és fogalmunk sem volt hol vagyunk, ráadásul sejtettük, hogy hosszú lesz az út vissza a hostelba, hát mi is hazafelé vettük az irányt. Jó egy óra séta után a város addig soha nem látott, de legalább hangulatos részeit megismerve végülis kilyukadtunk a hostelnél. A bandából azok, akik nem akartak jönni a furcsa nagydarab portugállal, előttünk néhány perccel futottak be, ők majd másfél óráig bolyongtak. Megbeszéltük még kalandjainkat a közös helyiségben sörözgetve, majd mentünk is aludni. Szegény szobatársaink biztos nem kellemes emlékként gondolnak majd vissza a velünk töltött éjszakára, mert amikor Viki feltépte a szobaajtót szakadva a röhögéstől olyan fél öt fele, szerintem a többség felébredt. Aztán még egy kis "amit találunk és puha, azt hozzávágjuk a másikhoz, pl az éppen levett melltartót" csatát is lenyomtunk, hogy biztosan emlékezzen rá mindenki, mikor érkeztünk meg. A kis négyes magyar bandánk egész komoly istenverése lehetett szegény fiataloknak, de sebaj, szenvedtem már énis eleget a hozzánk hasonló jókedvű hülyéktől az évek során.

Másnap a rosszidőre való tekintettel Sintra városába mentünk kirándulni. Szép kis hely szép kis kastélyokkal, de szétfagytunk. Az esti lisszaboni városnézés után egy kis melegségre egy buffet libre étteremben találtunk végül, majd onnan ismét Vandáékhoz, itteni ösztöndíjastársainkhoz vitt az utunk, mert voltak olyan kedvesek, hogy időközben háromfősre apadt társaságunkat befogadták baromi hangulatos kis lakásukba (Szasza még délelőtt lelépett Coimbrába). Nagyon kellemesen eldumáltunk a három házigazda lánnyal, majd végre egy megbízható helyi, Vanda vezetésével vettük nyakunkba az éjszakát. Olcsó kocsma - utcasarok - ingyendiszkó útvonalon haladtunk, egész hamar, öt fele hazaértünk. Hála Vandának most nem tévedtünk el és nagyon jól elvoltunk.

Vasárnap egész korán, fél dél fele sikerült kimászni az ágyból és célba vennünk Belém-et, Lisszabon történelmi városrészét. Ez a kerület túlélte a nagy földrengést, ráadásul régen is kulcsfontosságú volt a város életében, itt volt a kikötő és innen indult jónéhány középkori felfedező az ismeretlenbe. Van itt egy pofás kolostor, egy emlékmű a felfedezőknek, a folyó/tengerpart is teljesen jó és maga a kerület is hangulatos. El lehet ütni itt egy délutánt, sőt érdemes is, teljesen zsír hely. A monumentális Április 25-e-híd árnyékában sétálni és a folyó/tengerparton leülve meginni egy sört is nagyon jó dolog és nem csak azoknak, akiknek a hídfétisük van (Andris).

Ezután ismét éjszakai lisszaboni városnézéssel folytattuk, majd vissza Vandáékhoz. Mindhárom éjszaka, amit náluk töltöttünk, nagyon jó hangulatban telt, nagyon vendégszeretőek voltak a házigazdáink, mindent megtettek értünk. Köszönet érte, baromi jól éreztük magunkat!

Lisszabon nem olyan, mint a legnépszerűbb turistacélpontok. Kicsit kopott, de nagyon egyedi, van egy semmilyen más városra nem hasonlító utcaképe. Fekete-fehér macskakővel fedték be a járdákat aszfaltburkolat helyett, szűk és kanyargós sikátorok félhomálya váltogatja a fényes sétálóutcák csillogását, időnként hangulatos terek bukkanak fel a dimbes-dombos felszínen, a leejtőket pedig szinte mindenhol behálózzák a régimódi villamosok sínei. A házak enyhe kopottsága csak dob erre a hangulatra, ráadásul Lisszabon rendelkezik jónéhány mutatós látnivalóval. Habár gyakorlatilag csak sötétben láttuk, kijelenthetem, hogy Lisszabonban is érdemes eltölteni néhány napot, ha errejár az ember.

Másnap hajnalban kimentünk a reptérre, majd miután a duty free-ben rendbevágtuk és beparfümöztük magunkat, elváltunk Vikitől, Andrissal pedig repültünk Madridba, ahol a reptérről egyenesen a dolgozóba vezetett az utunk.

Nem madaras: Madeira

Még kiutazásom előtt -ismerve a madridi fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket- elhatároztam, hogy spanyolországi szabad hétvégéimen bejárok néhány szigetcsoportot. Aztán elkezdett zuhanni a forint, ami az ellátmányunk jelentős csökkenését eredményezte. Az utazgatós terveim sorra bedőltek, de úgy döntöttem, hogy Madeirából nem engedek, akkor is megyek, ha tartóskenyéren és lídeles sörön kell kihúznom a hátralévő időt. Meg is vettem a jegyeket, lisszaboni átszállással három nap Madeira, aztán két nap a portugál fővárosban. Még útitársat is találtam. Barcelonai ösztöndíjas társamat, Vikit kábé két percig tartott befűzni a kiruccanásra.



Vikivel a lisszaboni reptéren találkoztam kedd este. Ottani ösztöndíjastársaink, Vandáék befogadtak minket az átszállás éjszakájára (is). Másnap hajnalban indultunk tovább az európai trópusi paradicsomba, Madeirára. Kora délelőtt tett le minket a fapados Funchalban, aztán a hotelünk gyors megtalálása után a portugálok vendégszeretét élveztük, ingyen végigittuk a helyi italkínálatot, és végigkóstoltuk a helyi trópusigyümölcs felhozatalt. A madeiraiak megdöbbentően segítőkészek, sőt, amikor spanyolul szólunk hozzájuk, akkor hihetetlen lendülettel kezdenek el portugálul mesélni. A két nyelv annyira hasonló, hogy még az én spanyolommal is meglepően mély beszélgetéseket sikerült folytatnunk egyik-másik helyivel. Ők portugálul, mi spanyolul nyomtuk. Igazságtalan a világ. A spanyolt a többi újlatin nyelvet beszélő nép is megérti, de a magyart senki más. Mondhatnám a többi finnugornak, például a finneknek magyarul, hogy kérek egy sört, de van rá egy fémhuszasom, hogy nem azt kapnám, amit kérek, már ha egyáltalán kapnék valamit. Lehet az ugoroknál kellene próbálkozni, de nemtom ők hol laknak.
Csóró magyar hátizsákos módjára egy tengerparti padon költöttük el borozós ebédünket, majd felmentünk a város Monte nevű hegyi kerületébe. Merő véletlenségből belefutottunk IV. Károly Habsburg király sírjába a fantasztikus kilátással és még királyabb környezettel megáldott negyed egyik templomában. A napi művelődés kipipálása után lassan ereszkedtünk a tengerpartra a hihetetlen panorámát és az út mentén lévő bárok borkínálatát kiélvezve.
Este kipipáltuk egyik nagy vágyamat, Funchal tengerparti sétányán éjszaka elszűrcsöltünk egy üveg madeirai bort, aztán egy közeli zenés hely felé vettük az irányt. A főleg helyi közönségből rendesen kilógtunk, így hamar kiderült, hogy magyarok vagyunk. Az éppen fellépő venezuelai zenekar egyik tagjának exneje is magyar volt, úgyhogy egyből meglett a kapcsolódási pont. Miután kiderült, hogy voltam Venezuelában és ezt néhány kifejezetten venezolano kifejezéssel is meg tudtam erősíteni, egyből nagy spanba kerültünk a bandával és hozzátartozóikkal. A nagy egymásra találás miatt bulizás helyett csak dumálgatásra és rumkóla mellett a helyi szesz, a Poncha fogyasztására jutott idő. Nagyon büszkék erre az italra az itteniek, de szerintem ízre nem nagyon különbözik egy olcsó vodkából és szénsavmentes fantából kevert vodkanaracstól. A mondás szerint ajándék lónak ne nézd a fogát, hát az ajándék ponchának se néztük az ízét. Végülis hajnaltájt sikerült visszaérnünk a szállásra.
Másnap néhány óra alvás után a sziget egyik legnépszerűbb kirándulóhelyére, Riberio Frioba vettük az irányt. A közlekedés nem túl jó Madeirán, a legtöbb útvonalon csupán napi két busz megy. Majd egyórás padlógázas szerpentinezés után csodálatos helyen tett le minket a kis sárga lélekvesztő. Több túraútvonal is indul a faluból, melyek szebbnél szebb helyekre visznek. Némelyik ösvény mentén kis fogadók várják a kirándulókat. Ezek teraszairól káprázatos kilátás mellett lehet fogyasztani. A környék bejárása és néhány pohárka bor elfogyasztása után este stoppal mentünk vissza Funchalba. Az út kicsit megviselte Vikit, úgyhogy a városba visszaérve egyedül vágtam neki az esti sétának.
Utolsó napunkon Európa legnagyobb sziklaszirtjét vettük célba, ahonnan a kilátópontra települt, Madeira felirattal ellátott tipikus gagyi turistaajándékokat áruló asszonyok portékáinak végigpróbálgatása után leereszkedtünk egy helyijárattal az igen hangulatos Camara de Lobos-ba. A táj és a falucska is lenyűgöző, és habár strandolásra nem a legideálisabbak a strandok, mindenképpen érdemes egy kicsit megállni itt, ha már erre jár az ember. A kötelező tengerparti séta után a kikötőben besegítettünk a halászoknak a hajófestésbe, majd indultunk is vissza Funchalba. Ott a búcsúvacsora után kábé a fél várost mozgosítva sikerült megtalálni a megfelelő reptéri busz megállóját, aztán este nyolc fele el kellett köszönnünk ettől a csodálatos szigettől.

Madeira nem ideális célpont azoknak, akik strandolni és bulizni szeretnének nyaralás címén. Szép kiépített strandból kevés van, bulihelyből pedig még kevesebb, legalábbis télen biztosan. Viszont aki szereti a varázslatos tájakat, a tengerből kinövő hatalmas hegyeket, a hihetetlen panorámát, a szinte érintetlen természetet és hangulatos falvakat, esetleg egy kis túrázástól sem riad vissza, annak kihagyhatatlan úticél. A sziget hegyeit sokszor kényelmes turistáknak kitalált gyakorlatilag vízszintes levada-kon járhatjuk körbe, és nálam reklamálhat az, akinek nem esik le az álla a kilátástól. A partokon a tengertől az égig érő meredek hegyek és sziklafalak, a buja sötétzöld növényzetből helyenként kitörő feketés sziklák ismét csak képeslapokról és útifilmekből ismert trópusi paradicsomokat idézik. A természet mellett a települések is lebilincselőek, a több helyen fellelhető sötétszürke kövekkel körberakott hófehérre meszelt épületek és a macskaköves utcácskák rettenetesen mutatósak. A kevésbé sűrűn lakott részeken pedig minden talpalatnyi nem lebetonozott területen burjánzik az élővilág. Olyannyira, hogy az elhanyagoltabb építményeket egyből körbe is öleli a sötétzöld növényzet.

Manapság már fapadosok is mennek Madeirára, így egy kis utánajárással főszezonon kívül egészen olcsón el lehet jutni erre a madárfajok alacsony számát és a kiváló közbiztonságot leszámítva minden szempontból trópusi paradicsomokra hajazó szigetre.

Madaras: Madeira

Még kiutazásom előtt -ismerve a madridi fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket- elhatároztam, hogy spanyolországi szabad hétvégéimen bejárok néhány szigetvilágot. Aztán elkezdett zuhanni a forint, ami az ellátmányunk jelentős csökkenését eredményezte. Az utazgatós terveim sorra bedőltek, de úgy döntöttem, hogy Madeirából nem engedek, oda akkor is elmegyek, ha tartóskenyéren és lídeles sörön kell kihúznom a hátralévő időt.

Madeirára az endemikus szárazföldi fajok és alfajok, valamint a késő nyáron és kora ősszel látható baromi jó tengeri fajok miatt mennek a madarászok. Decemberre sikerült jegyet szereznem, ilyenkor minden trip riport szerint szinte kihalt a tenger madaras szempontból, ezért inkább a szárazföldi fajokra összpontosítottam. Ráadásul volt még egy elbűvölő útitársam is, ezért tényleg csak a kötelező nem tengeri madarakat akartam megnézni. Szerencsére ezek igen könnyen hozhatóak, még decemberben is. A több trip riport által említett Riberio Frio nevű település Balcoes nevű kilátópontján még borozgatás közben is nagyjából tíz perc alatt beesett minden, aminek be kellett esnie a babérerdőből. A többi érdekességet a települések zöldebb területein szedtük össze. Kopár sziklás élőhelyre nem sikerült eljutnunk a két és fél nap alatt, így a nyíltabb részeket kedvelő fajok kimaradtak, de a lényeg meglett máshol. A funchali kikötő jó sirályokra, néha-néha felbukkan itt egy-két eltévedt ritkaság is. Ottjártamkor egy dolmányos sirályt sikerült kiszedni a parton pihenő csapatból, amerikai fajhoz nem volt szerencsém.

erdei pinty helyi alfaja

Madeira egy tipikusan olyan hely, ahova még a hardtvícsereknek sem csak a madarak miatt érdemes jönni, hanem mert szörnyen rettenetesen k szép. A táj, a természet és a települések is. Gyakorlatilag egy gyönyörű trópusi sziget.
Az igen rövidre sikeredett maderiai szárazföldi madarászat tapasztalatai: baromi kevés faj él itt, de azokból legalább van bőven, és a természet is gyönyörű. Nagyon könnyű madarászni, csak egy idő után unalmas és már csak a funchali kikötő környékén tanyázó bizalmas sirálycsapatok szűrésével lehet a madarak iránti igényt csillapítani. A tengeri fajokért pedig vissza kell jönni a megfelelő időszakban.

Petinek:-)

Rock, diszkó, Liszt és breakbeat, avagy egy mozgalmas hétvége (11.28.)

Hol is kezdjem? Ja, megvan. Csütörtökön az ingyenes kiállítások listáján a Reina Sofia volt soron (sok Picasso, más spanyol festők és kortárs, illetve modernebb kiállítások, mindent végignézni még szinte futva is 8 óra). Innen sietősen rohantam haza, mert Viki jött látogatóba Barcelonából. Viki egy bevállalós, szuperlaza, nagyon jófej tündérvirágszál, akivel tulajdonképpen még csak egyszer találkoztam, de az zsír volt. Történt ugyanis, hogy jött meglátogatni a barátait, aztán úgy hozta az este, hogy a régebbi ismerősök helyett néhány mexikói cimbora kíséretében kettesben kötöttünk ki egy bárban, ahol néhány amerikai oktalan lesajnálása és pár ottfelejtett guiness beszerzése után nagyon jól elmúlattuk az időt. Aztán a cimborái lakása helyett a mi kutyás kecónkban kötött ki éjszakára, ő az ágyamban én a kanapén. Jóban is lettünk, azóta is jóban vagyunk. Sőt, annyira bevállalós, hogy nagyjából kettő teljes percig tartott rábeszélni, hogy jöjjön Madeirára két hét múlva. Szóval Viki jött hozzánk, az első két nap hozzám látogatóba. Meglepi gyanánt biztos, ami biztos alapon készültem egy kis forraltborral is, mert manapság igen hideg van errefelé. Elég lájtosra vettük az estét, másnap ugyanis a helyieknek (pl nekem) munkanap volt.
Péntek este Malasanát, a kedvenc bulinegyedemet vettük célba. Rockkocsma hegyek, hangulatos bárok, fiatalokkal tömött utcák és hatalmas fíling jellemzik a környéket. Anno Almodovar is itt csapatta fiatalként, sőt a legenda szerint a 15-M, az egyre nagyobb diákmozgalom is innen indult útjára, egész pontosan a kerület botellonos parkjából. Idementünk hát mi is csapatni. Kettesben is baromi jó, de a bulizás bandával az igazi, úgyhogy egyből le is spanoltunk néhány utcán talált fiatallal, azt velük nyomtuk az egyik hangulatosabb rockkocsmában zárásig. Aztán gyorsan összeszedtük magyar és mexikói barátainkat és be is mentünk a következő, reggelig nyitva tartó bulihelyre. Itt megint részesültünk a sajnos már többször megtapasztalt, nem túl szimpatikus spanyol népszokásból, a verekedésből. Szerencsére most is baj nélkül megúsztuk, leszámítva, hogy egyikünket kidobták és már vissza se engedték. Ez már a harmadik alkalom volt ittlétem során, hogy bármiféle ok nélkül vagy belénk kötöttek, vagy a mellettünk kitörő verekedés felénk mozdult el és óhatatlanul is eggyé váltunk a bunyózókkal a kidobók szemében. Furcsa ez a helyi szokás, de tényleg úgy tűnik, hogy Madridban az átlagosnál gyakoribbak az ilyen problémák. Aki ismer, tudja, hogy soha nem kerestem a balhét, és ezzel itteni cimboráim is így vannak. Jobb észnél lenni, mert itt nagyon sok olyan van, aki viszont folyton keresi a bajt és meg is találja, általában tök ismeretlen és ártatlan partiarcok estéjét elrontva.
Egy karácsonyi vásáros, kiállításos, házibulis és diszkózós szombat után másnap hajnali délután három felé sikerült is megindulnom a TempoLiszt-re, a madridi városháza és a magyar Nagykövetség szervezésében megvalósuló igen nagyszabású, és 98%-ban teljesen ingyenes hangverseny-maratonra. A Liszt Ferenc-év tiszteletére ugyanis az egyik madridi kultúrközpontot, a Teatro Canal-t birtokba vehették a komolyzene és a magyar zeneszerző iránt érdeklődők. Már többször írtam, hogy a spanyolok nagyon áldoznak a kultúrára és ez valami baromi jó dolog. Liszt tiszteletére is egy koncert kivételével teljesen ingyenesen bő húsz hangversenyt, előadásokat és kiállítást szerveztek a nagyérdeműnek, nem éppen kispályás módon. Első programpontnak, a szombat éjszakáról visszamaradt fáradtságot kezelendő, beugrottam a magyar boltba eladóskodni egy kicsit. Adrienn, világutazó jótevőnk mellett eredeti ékes magyar akcentussal próbáltam eladni az otthonról importált portékákat. Egész jól ment, meg nagyon élveztem. Nem csak a társaság miatt, hanem mert minden spanyol, aki már járt Magyarországon, nem volt rest megosztani az ott szerzett élményeit. Rosszat nem hallottam és a spanyolok amúgy is marha rendesek, úgyhogy ez is hozzátett a jó hangulathoz. Nyolckor aztán követségi jótevőinknek hála ingyen beülhettünk a rendezvény csúcspontját jelentő hangversenyre. Szuper volt.
Utána Pedrocimborám kitalálta, hogy vasárnap este 10-kor még korai hazamenni, úgyhogy igazán leugorhatnánk a Tabacalérába (http://latabacalera.net) a hétvége komolyzenei szakasza után, mert valami minimal techno-breakbeat buli van. Finom stílusváltás. A minimáltechnonál jobban fekszik a komolyzene nekem, de a Tabacalera az egyik legjobb hely Madridban, meg általában nem vagyok a jó dolgok elrontója, hát vele tartottam. A Tabacalera egy hatalmas régi dohánygyár, illetve annak a civilek által elfoglalt gyárcsarnoka, termei, udvara és alagsora, ahol az elsősorban underground koncertek és bulik mellett ezernyi műhelyt, képzést és tanfolyamot tartanak teljesen ingyen, bárkinek. Nemcsak nagyon jó dolgok vannak benne, de a régi dohánygyár dizájnja még baromi fílingessé is teszi a helyet. Még szerencse, hogy a madridi városházának elfogyott a pénze és nem tudta felújítani és valami mássá átalakítani.
Fél óra alatt az inkább öltönyös, kiskosztűmös komolyzenebarátok köréből egyenesen a város legalternatívabb, leglepukkantabb multikulti társaságába keveredtünk. A sokszínű társaság minket se nézett ki a makkoscipőnk és elegáns ingeink miatt, így hát éjfélig csapattuk a gyárcsarnok szélén brékelgető füves feketék mellett elvegyülve.

Egy gulyásleves históriája

Mindenkinek beugrik valami jelkép egy ország nevének hallatán. Megfigyeléseim szerint Spanyolország esetében ez a jelkép talán a bikaviadal az Európa keleti részében élők számára. A kontinens nyugati felének népei Magyarországot a gulyás és a pálinka hazájaként ismerik és nagyon úgy érzem, hogy az ittenieknek ez a két dolog ugrik be kishazámról.
Eddigi utazgatásaim miatt már tudom, az első külföldi napok romantikájához hozzátartozik, hogy a frissen szerzett kollégákkal, barátokkal egyből számtalan közös programot tervezünk el, hát most sem volt másképp. A főnököm férjének egyik kedvence a gulyás, ezért kedves főnökasszonyomnak viszonylag gyakran kell elkészítenie e népszerű ételünket. Örült a lehetőségnek, hogy végre egy igazi magyar mutathatja meg neki, hogyan is készül az eredeti Ungarische Gulasch. Meg is állapodtunk: egyszer majd átmegyek hozzájuk, ő készít egy gulyást és én majd megkóstolom és értékelem.
Nagyon tetszett ez az alku, vártam is az alkalmat, hogy megtudjam, milyen is a spanyol gulyás. Idővel az alku egy kicsit módosult, az új verzió szerint nekem otthon kell majd készítenem egy gulyást, azt átvinni Eváékhoz, ahol ő is készít egyet, és ott összehasonlítjuk, ergó megversenyeztetjük a magyar és a spanyol verziót. Aztán a dolog még tovább finomodott, a legújabb változatban már abban maradtunk, hogy egyszer valakinél lesz majd egy összejövetel, ahova én majd hamarabb megyek és ott megcsinálom az igazi magyar gulyást. Természetesen ez a verzió valósult meg.
Egy szerdai munkaszüneti napra tűztük ki az időpontot. A kollégák vállalták, hogy a vásárlást elintézik, úgyhogy kedden a műszak vége felé össze is ültünk, hogy lediktáljam az összetevőket, pontosabban mondva leültünk megvitatni, hogy mit vegyenek. Mindenki tudja, hogy az igazi gulyás disznózsíron készül. Sajnos az egyik vendég nem ehet disznózsírt, úgyhogy mondták, hogy extraszűz olívaolajon kell majd abszolválnom a gulyáslevest. A következő kihagyásra kerülő, relatíve fontosabb alkotórész a bors lett hasonló okokból. A fehérrépánál kisebb tanácstalansággal fogadták, amikor megpróbáltam elmagyarázni, milyen is a fehérrépa. Kollegínám rá is keresett a neten, de errefelé a fehérrépa (nabo) még csak nem is hasonlít az otthonira, itt valami retekszerű dolog. Hát elkezdtem magyarázni, hogy ennek a zöldségnek semmi köze a hazaihoz, és a vitát lezárandó bejelentettem, hogy rendben, akkor megmutatom nekik az én fehérrépámat. Mielőtt elkezdtek fetrengeni a röhögéstől az irodatársak, még annyit sikerült mondaniuk, hogy jobb ha nem mutatom meg a fehérrépámat. Spanyolul ugyanis az a mondat, hogy "megmutatom a fehérrépámat", egyáltalán nem a zöldségre vonatkozik, hanem durva erotikus jelentéstartalommal bír. A Casa de campoban, a bokrok között portyázó mutogatós bácsik szájába való ez így, nem egy gasztronómiai vitába. Erről a kifejezésről egy spanyol se gondolja, hogy valaki tényleg egy zöldségre gondol, amit meg akar mutatni. Miután rájöttem a tévedésre, énis elkezdtem könnyezni a nevetéstől és már sejtettem, hogy ez az elszólásom (is) még hosszú ideig viccelődések alapja lesz. Az is lett.
Másnap már fél egyre megérkeztem Anabel kolléganőm lakásába, ahol neki is láttunk a gulyás elkészítésének disznózsír, bors és fehérrépa nélkül. (Mikor végre sikerült megmutatnom, hogy milyen is a magyar fehérrépa, kiderült, hogy olyan nem nagyon van errefelé, így kihagyásra került ez is.) Eddig mindig, amikor külföldieknek csináltam gulyást, hatalmas sikere lett, de őszintén szólva most rendesen izgultam a kihagyásra kerülő, amúgy nem lényegtelen alkotórészek miatt. Nem akartam beégni a tízfős vendégsereg előtt, ezért különleges figyelemmel és gyakran kóstolgatva hajtottam végre minden lépést, míg végül egész jó kis ízvilágot sikerült adni a levesnek. Ekkor hozzáadtam a zöldségeket, felöntöttem és szóltam a főnökömnek, hogy mostantól lezárhatja a csúcsnémet kuktáját és átveheti a befejezést. Le is zárta a kuktát, majd felrakta főni. Amikor felcsavarta csutkára a gázt, talán egy kicsit bizonytalan tekintetem lehetett, mert egyből mondta, hogy ne aggódjak, ez szuperedény, ezzel így kell csinálni. Kimentünk cigizni egyet és mire visszaértünk, füst és égett szag fogadott minket, ugyanis a néhány perc alatt teljesen odaégett gulyás. Nem elég, hogy ízében köze sincs az igazihoz, még oda is égett. Szuper. Sejtettem, hogy hamarosan követem a levest és énis teljesen leégek.
Spanyol szokás szerint valami könnyűvel, most tonhalsalátával vezettük fel a csődösre sikeredett gulyást :-)))))), aztán nekiestünk. Politikusi énemet elővéve fapofával próbáltam elhitetni az emberekkel, hogy ennek teljesen ilyennek kell lennie, és hogy a kis széndarabok ne tévesszenek meg senkit, azok is hozzátartoznak a dologhoz. Vagy bevették, vagy tényleg ízlett nekik. Valószínűleg csak illemből, de mindenki bőszen dicsérgette a főztömet, a többség kétszer is szedett és így el is fogyott az adag. Legalább a teljes égést megúsztam. Őszintén szólva én ilyen rettenetes gulyást még nem sokszor ettem, de mentségemre legyen mondva, hogy nem teljesen az én hibám, hogy odaégett.
Utólag kiderült, hogy mégsem lett teljes a csőd! Ma a főnökkel lementünk a lídelbe (spanyolul a Lidl-t "lídel"nek ejtik) és ott elújságolta, hogy a hétvégén gulyást kell főznie a férjének, de nem is akármilyet, hanem olyat, mint amilyet én csináltam:-))). Egyszer remélem azért majd lesz alkalmam, hogy megmutassam a kollégáknak, milyen is a minden összetevőjében igazi, nem odaégett gulyásleves.

Látogatás az őrült városba, Valenciába

Csütörtök este érkeztem Valenciába, ahol Betti ismét fantasztikus vacsorával fogadott. Yamila, Betti argentín nagyon jó barátnője is csatlakozott hozzánk, majd a lasagne és néhány liter sör elfogyasztása után bele is vetettük magunkat az estébe. Nagy tervünk nem volt, csak meglátogatni néhány ismerőst, beugrani Betti olasz pasijának a bárjába, aztán átbeszélgetni és átsörözni az éjszakát. Hát így is lett. Csatlakozott hozzánk Janicimborám is, és végülis az ő lakásán kötöttem ki éjszakára, volt mit megbeszélnünk, már nagyon régen nem találkoztunk. Aztán jött a péntek.

Pénteken egy nagyon frankó kis madarászás után közös argentín jóbarátunk szülinapjának apropóján befizettünk egy tapaszbárba egy menüre, ami mellé barra libre (ingyen ital, amennyi belédfér) is társult. A két argentín jóbaráttal és két brazil sráccal kellemesen elütöttük az estét az étteremben, aztán mentünk is vissza Bettihez, mert ott várt minket az egyik nagyon kedves rokonom.
Van nekem egy rokonom, akivel újabban nagyon sokat találkozunk és aki általában mindig a legjobbkor van a legjobb helyen. Ez a rokonom nagyon sokszor elkísér és mivel igen tapasztalt az élet rengeteg területén, a problémák többségére tudja a megoldást. Legyen az szívügyi probléma, egy kis vita két ember között, rosszkedv vagy szorongás, ez a rokonom mindegyikre tudja a megoldást. Mindig feldobja a bulikat, általában megoldja a gondokat és néha még a félénk fiataloknak is segít, hogy egymásra találjanak. Őt Ginbácsinak hívják és nagyon jó arc. Éppen ezért sokszor elhívom magammal amikor szórakozni megyek, vagy csak beszélgetni valakivel, mert jobb az úgy, ha ő is ott van. Ginbácsinak nagyon sok barátja van, még nemzetközi szinten is, Bettiékkel és az argentínokkal is igen jóban van, ezért nem maradhatott ki a péntek estéből sem. Mire visszaértünk az étteremből, Ginbácsi már ott várt minket Betti lakásában.

Bettivel és az argentin jóbarátokkal

Ginbácsi most is sokat dobott a hangulatunkon, így jókedvűen vágtunk neki a péntek éjszakának. Egyik kedvenc valenciai helyünkre, a Rumboba mentünk, ahol nagyon kellemesen töltöttük az éjszaka maradék részét. A részleteket mellőzve csak annyit mondanék, hogy valaki megint letépte rólam az egyik kedvenc ingemet az este még igen korai szakaszában. Az elmúlt évben ez már a negyedik ruhám, ami egy buliban egy ruhatépkedős állat áldozatává vált. Nem tudom, de szerintem nincs ráírva a fejemre az, hogy "tépd le az ingem", de valamiért mégis többször történik meg velem ilyesmi, mint másokkal. Az elmúlt évben már négyszer. Lehet, hogy a patentos ing nem hülyeség, szerintem mostantól csak patentos felsőket kéne vennem. Aztán a Rumboban még arra is rájöttek a srácok, hogy milyen vicces dolgokra lehet használni egy szívószálat, és az is kiderült, hogy az arc és egyéb testrészek nyalogatása nem csak egy-két hülyegyerek régi fiatalkori szokása volt, hanem meglepő módon lányokra is rátör néha ez a dolog. Nagyon mókás. Főleg az, amilyen arckifejezéssel nézik a közeli srácok, ahogy a lányok "kóstolgatják" valamelyik havert. Másnap az este fotóit visszanézve felmerült bennünk a kérdés, hogy hogy a viharba nem dobtak ki minket a diszkóból, de aztán rájöttünk, hogy Valencia az egy ilyen város, itt kicsit kevesebb dolog furcsa, mint más városokban. Már ha egyáltalán van olyan dolog, ami túlzásnak, túl durvának vagy furcsának minősül errefelé. Szerintem nincs.

Szombaton argentín szülinapi mulatságba voltunk hivatalosak Cullerába, a Valenciától délre fekvő üdülővároskába. Jani dolgozott, úgyhogy Bettivel ketten mentünk. Természetesen vittük magunkkal Ginbácsit is, mert ő sem maradhatott ki egy ilyen buliból. A lakásba megérkezve a ház valenciai ura már mosolyogva és ujjal mutogatva fogadott minket, mondogatva, hogy ő már ismer minket. Kérdeztük, hogy honnan, mire nevetve válaszolta, hogy látta a tegnap esti fotókat. Bettivel csak kicsit akartunk elsüllyedni.

terülj-terülj asztalkám

A bulira olyan harmincan jöhettünk össze, elsősorban dél-amerikaiak és helyiek, de volt szenegáli és litván látogató is. Az argentín házigazdák rendesen kitettek magukért, hatalmas halom harapnivalóval várták a vendégsereget. Nagyon jól elszórakoztunk, sok új barátot szereztünk és ismét sokat tanultunk más kultúrákról. Nagyon tetszett, hogy ezen a születésnapi bulin, ugyan a fiatalok voltak túlsúlyban, de volt jópár idősebb anyuka, apuka és ismerős bácsi is. Baromi jól elvoltunk a nagy családi összejövetelen. Volt egy kihagyható félórás session, amikor a rokonság amúgy halál jófej tájcsi-oktató tagja levágott egy kisebb hisztit az egyik vendég miatt, de ezen is sikerült hamar túltennünk magunkat és folytatni a szórakozást. Olyan egy felé megindultunk az egyik helyi diszkóba, nagyjából az egész vendégsereg együtt ment, az ötven körüli anyukákat és apukákat is beleértve. Ők is ugyanúgy tartották a poharukat, amikor a diszkó előtt előkerült Ginbácsi és amikor minden elfogyott, ők is bejöttek mulatozni. Mint egy hatalmas család. Gyakorlatilag azok is voltunk. Együtt csapattuk hajnalig. A madridi árakhoz képest nevetségesen olcsó öteurós cubáták (long-drinkek) biztosították a folytatást reggelig. Az idősebbek persze hamarabb leléptek, mint mi, az afterpartiba csak egészen kevesen jutottunk el, de jött velünk a család ura is, aki addigra már meglepően őszinte állapotba került:-). Aztán nemsokára, egy-két világmegváltó beszélgetés után végülis vendéglátóink lakásában kötöttem ki. Reggel még szembesültem egy-két igen meglepő dologgal, többek között azzal, hogy előző este elittam minden pénzem és nem maradt a hazaútra, de szerencsére a házigazdáknak hála ezt is sikerült orvosolni. Futólépésben húztam a vonathoz, hogy nehogy lemaradjak a madridi buszról. A nagy rohanás ellenére még azért belefért egy nagyon gyors sör Bettivel és Janival, értékelendő az elmúlt két napot, de aztán rohantam a buszállomásra.
Van egy olyan elméletem, hogy amikor Sodoma elpusztult, nem halt meg mindenki, hanem a túlélők útra keltek és Valenciában találtak új otthonra, ahol folytathatták az addig megszokott életmódjukat. Tudom, nem túl valószínű, hogy ez így van, de már egy ideje Madridban lakok és Madridot Valenciával még csak egy lapon sem lehet említeni, ha az őrültségről és a duhajkodásról beszélünk, hogy a hupákolást már ne is említsem. Egészen újszerű, ahogy itt a párkapcsolatok működnek. Akinek van valakije, azok többsége is legalább még egy-két másik vasat tart a tűzben, vagy egy-két szeretője van, vagy legalábbis próbál szerezni még egy-két alkalmi hálótásat. Láttam már ilyet, de hogy itt szinte mindenki így csinálja, na ezen leesett az állam. Van egy-két konzervatívabb egyén, aki megmaradt a hagyományos egy fiú-egy lány felállásnál, de a többség nem, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy itt ez legalább annyira természetes, mint amikor Csöpi, a festőember a Saffer borozóba érve egy házmestert kér kezdésnek, és ha valami, hát akkor ez tényleg egy mindennapi szokványos dolog. Itt még a nagyon nagy csajozós srácok jelmondata, a "csak az foglalt, akin fekszenek" sem igaz, mert kis túlzással itt még az sem mindig számít foglaltnak. Még akkor is megy a kavarás másokkal, amikor ugyanabban a buliban ott van a pasijuk vagy a csajuk az új kalandokra vágyó partiarcoknak. Oké, ilyen van mindenhol, de hogy ez legyen a normális, bevett szokás?! Csak egy példa: egy igen jóképű srácnak egy olyan szupergádzsi barátnője van, akinek mindenki simán megkérné a kezét. Nos, ez a srác, amikor nem volt ott a barátnője, összekavart egy olyan lánnyal, akinek már jópár éve pasija van. Még ugyanezen az estén kicsit később ugyanez a lány összekavart egy másik sráccal is, akivel végül együtt is aludt, majd mindezt másnap megismételték úgy, hogy a lány barátja is ott volt. Eközben, ugyanabból a bandából egy másik srác úgy kavart egy lánnyal két este is, hogy neki is, meg a lánynak is már jóideje van kapcsolata. Első este a lány pasija volt jelen, második este pedig a srác barátnője. És ez csak egy szokásos, átlagos hétvége volt, egy kis társaság esetében. Bárki bárkivel bárhol bármikor. Nagyjából így tudnám jellemezni a párkapcsolat új fajtáját, ami Valenciában igen jellemző. Az összevissza kavarásokra és párórás alkoholmámoros szerelmekre még rájönnek a mindennapos féktelen, őrült partik, amelyekből most kettőt volt szerencsém megszemlélni. A pikáns részleteket, amelyek érdekessé tették volna ezt a bejegyzést, részben a megfakult emlékek, részben lelkiismereti okok miatt kihagytam, de kétkedik még valaki, hogy Valencia nem egy őrült város?

Madaras: látogatás Albuférában

Az hagyján, hogy itt nincs tengerpart, de Madridnak még a közelében sincsenek értékelhető vízes élőhelyek. Ebben a szottyadt esős őszi időben a strandnélküliséget még valahogy kibírnám, de hogy gyakorlatilag két hónapja néhány eltévedt szürkegémen, kormoránon és kis kócsagon kívül más vízimadarat nem láttam, na ez már kezdett elviselhetetlenné válni. A hétvégére meghívást kaptam egy cullerai szülinapi bulira, és amúgy is meg akartam látogatni Bettit és Janit, a valenciai jóbarátokat, úgyhogy összekötve a kellemeset a még kellemesebbel, végre egy kis vízimadarázást is beterveztem. A feszített hétvégi program miatt még pénteken sikerült kijutnom Albuférában az egyik kedvenc helyemre, Devesa del Salerbe, a golfpálya melletti tengerparti dűnesorra.
Ez a hely a viszonylag nagyszámú partimadár, sirály, vészmadár, a bokrosok poszátái és az itt telelő sarkantyús pityerek miatt lopta be magát a szívembe, de maga az élőhely is elég baba. Ráadásul gyönyörű időt is sikerült kifognom, november közepén a 27 fok itt sem mindennapi jelenség. Sejtettem, hogy a télre érkező sarkantyús pityerekhez és a decembertől a partközelben portyázó százas vészmadárcsapatokhoz kicsit korai az időpont, de legalább az időjárás kárpótolt. A tengerpartra érve sokszáz partimadár, főleg fenyérfutó fogadott, amik jó szokásukat megtartva most is meglepően bizalmasak voltak. A sirályok nem produkáltak valami jól és vészmadarat sem sikerült látnom, viszont a dűnesor már sokkal izgalmasabb volt, mint legutóbbi látogatásomkor. A sarkantyús pityert próbáltam megtalálni a réti pityer csapatokban, és miközben sűrű cikkcakkban fésültem át a terepet, néhány régen látott madárfaj is a szemem elé került. Több tíz vörös fogoly, néhány vadászgató törpesas, a mindenhol tömeges pásztorgémek néhány képviselője és a dűnéken telelő gyakoribb énekesfajok színesítették a napot. Megérkeztek végre a bujkáló poszáták is, amikről ismét bebizonyosodott, hogy nem véletlen ez a nevük. Fotózni gyakorlatilag lehetetlen őket, de még bokron ülő madár megpillantásához is szerencse kell, mert valamiért mindig egyből a bokor belsejébe vágódik be, amikor sikerül kiszúrni egy repülő példányt. Habár baromira kerestem, a sarkantyús pityer nem került elő. Ennek ellenére végre egy nagyon jó, főleg vízimadaras napot sikerült megejteni.

Jobb fajok: törpesas, csigaforgató, hpf, apf, fenyérfutó, ezüstlile, széki lile, parti lile, szürke cankó, korallsirály, heringsirály, kenti csér, vörös fogoly, bujkáló poszáta, kucsmás poszáta, stb.

La noche de Halloween - hálovínparti spanyol módra

A két évvel ezelőtti picit félresikerült hálovínparti (http://daniamadarasz.blogspot.com/2009/11/nem-madaras-fake-halovin.html) óta sikerült beleszeretnem ezekbe a bulikba annak ellenére is, hogy Magyarországon sajnos nincs túl nagy hagyománya az ilyen mulatságoknak. Tavaly például egy Joker-profi sátánista-bohóc-agyonvert srác-kezdő sátánista összeállítású ötösfogat kezdő sátánistának beöltözött tagjaként estem neki a hálovín éjszakájának Budapesten. Ha annyi ezresem lenne, ahány beöltözött emberrel találkoztunk azon az estén a belvárosi utcákon bolyongva, nemhogy gazdag nem lennék, de még egy lepukkant harmincéves kempingbicikli is nehezen jönne ki belőle, annyira kevesen követik otthon ezt az amúgy nagyon jó kis hagyományt. Mondanom sem kell, itt egészen más a helyzet.
Budapesten akkor érzed magad hülyének, ha be vagy öltözve. Az éjszakai buszon is mindenki próbál akkora távolságot tartani a jelmezes arcoktól, mint egy járni is nehezen tudó öklendező mosdatlan alkesztől. Itt az a vérciki, ha ezen a neves napon normális ruhákban járod az utcákat. Az abszolut többséget képező beöltözött fiatalok nem nézik ki az antipartiarcokat, de tényleg gáz, ha valaki legalább egy-két vérfoltot vagy fehér arcfestéket nem ken magára. Aki pedig kicsit jobban elengedi a fantáziáját és bevállal valami igazán extrémet, azt igazi üdvrivalgással fogadja helyenkét a fiatalság. Ilyen általános hozzáállás mellett tényleg felejthetetlen élményeket garantál a Halloween éjszaka a bevállalósabbaknak, amiből itt szerencsére jó sok akad.
A hosszú hétvégén kettő+kettő lányt láttunk vendégül itt Madridban, és nem titkoltuk, hogy a puskaporunk nagyrészét az utolsó estére, hálovínra tartogatjuk. Október 31-ét a kínai boltban kezdtük, mert a kínai boltokban egész halom amúgy teljesen használhatatlan jelmezt és eszközt lehet beszerezni bagóért, amikből egy kis fantáziával nagyon extrém maskarákat lehet alkotni. A kínai bolt valaki szerint tele van gagyikkal, mások szerint viszont egy igazi aranybánya. A négy tündérvirágszál vendégünk meglepő lelkesedéssel vetette rá magát a kínai bolt polcaira, aminek az lett a vége, hogy amíg a csajok elmentek városnézni én öt zacskó vacakkal vettem hazafelé az irányt.
Este egy baszk nemzeti étel és egy üveg ütős bor elfogyasztása megteremtette az alaphangulatot a beöltözéshez. A csajok bukott angyaloknak öltöztek, belőlem végülis Gene Simmons, a Kiss énekesének hasonmása lett. Mondtam Tündinek, az este sminkmesterének, hogy milyen arcot is szeretnék, de ő ezt kiegészítette a saját elképzeléseivel. Szerencsére. Amikor belenéztem a tükörbe, nemtom ki a fene nézett vissza rám, de hogy nem én, az tuti. Tündi tehát jól dolgozott. Aztán meg is indultunk a városba, mert egy beöltözős házibuli is jó dolog, de az utcán kószálni ilyenkor baromi nagy feeling, nemhogy bemászni valami nagyobb diszkóba.
Meg sem álltunk Madrid egyik Botellonos parkjáig, a Plaza de Espana-ig. Amikor megérkeztünk, ezernyi beöltözött iszogató fiatal látványa fogadott minket. A metrón is raj volt utazni vámpírok, zombik, pankrátorok és tündérkék között, két brazil vámpírral össze is spanoltam, de a hálovínes botellon egy fantasztikus dolog. A fiatalok itt annyira komolyan veszik a jelmezdolgot, hogy órákat és sok tíz eurót áldoznak arra, hogy igazán durván nézzenek ki. Többezer ilyen fiatal között pedig zsír a buli előtti melegítés. Sosem felejtem, amikor Valenciában az egyetem parkjában nagyjából ötezer beöltözött diákkal körülvéve az egyik autó nyitott csomagtartójából bömbölő zenére táncoló pár tíz ember között kavartam egy baromi csinos szőke svájci boszorkánylánnyal, miközben tőlünk jobbra egy búvár békatalpakkal, kezében egy hétdákás vodkával próbálta ordítva elmagyarázni mobilon a spanjának hol is van. A másik oldalon pedig a mexikói pankrátorválogatottnak beöltözött fiúcsapat mókázott, körös-körül pedig zombik, vámpírok és ördögök nyomták. Na itt, Madridban is valami ilyesmi volt a helyzet, egyedül a bömbölő zene és a búvár hiányzott, az ezernyi iddogáló fiatal és a pankrátorok megvoltak. Ilyenkor pillanatok alatt születnek örökre szóló ötperces barátságok egymás jelmezének méltatása apropóján.
A parkban csatlakozott hozzánk állandó útitársam, Andris is. Ő annyira nem vitte túlzásba a beöltözést. Hetvenes évekbeli töritanárnak álcázta magát kötött kockás pulcsival. Szerencsére volt nálunk arcfesték, így fel tudtuk dobni a kinézetét. Az idő rohanása miatt hamarosan taxiba pattantunk és megindultunk egy, a lakótársaim által ajánlott diszkóba, ahova a lányok be is mentek. Mi sajnos kint rekedtünk, mert az alatt az öt perc alatt, amíg eldöntöttük, hogy mit csináljunk a maradékszesszel és megéri-e kifizetni a beugrót, olyan mennyiségű zombi, boszorkány, szabadságharcos és Freddy Krüger érkezett, hogy az este következő másfél óráját sorban állással töltöttük. Utána ki is jöttek a lányok, mert hatra a reptéren kellett lenniük. Úgyhogy gyorsan zúztunk is haza, ahol az idő rövidsége miatt se átöltözni se teljesen összepakolni nem volt idejük. Aztán már rohantak is a reptérre. Itt hagytak egy nagyobb adag sminkfelszerelést, amit sajnos nem tudok semmire használni még legalább egy évig. Majd visszaküldöm nekik postán.
A négy lányból csak három ment el, úgyhogy Vikivel még azért visszaindultunk az éjszakába. Teljesen spontán kóválygás után sikerült megtalálnunk Madrid eddig látott legjobb diszkóját. Normális méret, jó zene, rengeteg ember, tehát zsír hely. Ott csapattuk amíg fel nem kapcsolták a lámpát, a sok száz beöltözött partiarc között.