Rock, diszkó, Liszt és breakbeat, avagy egy mozgalmas hétvége (11.28.)

Hol is kezdjem? Ja, megvan. Csütörtökön az ingyenes kiállítások listáján a Reina Sofia volt soron (sok Picasso, más spanyol festők és kortárs, illetve modernebb kiállítások, mindent végignézni még szinte futva is 8 óra). Innen sietősen rohantam haza, mert Viki jött látogatóba Barcelonából. Viki egy bevállalós, szuperlaza, nagyon jófej tündérvirágszál, akivel tulajdonképpen még csak egyszer találkoztam, de az zsír volt. Történt ugyanis, hogy jött meglátogatni a barátait, aztán úgy hozta az este, hogy a régebbi ismerősök helyett néhány mexikói cimbora kíséretében kettesben kötöttünk ki egy bárban, ahol néhány amerikai oktalan lesajnálása és pár ottfelejtett guiness beszerzése után nagyon jól elmúlattuk az időt. Aztán a cimborái lakása helyett a mi kutyás kecónkban kötött ki éjszakára, ő az ágyamban én a kanapén. Jóban is lettünk, azóta is jóban vagyunk. Sőt, annyira bevállalós, hogy nagyjából kettő teljes percig tartott rábeszélni, hogy jöjjön Madeirára két hét múlva. Szóval Viki jött hozzánk, az első két nap hozzám látogatóba. Meglepi gyanánt biztos, ami biztos alapon készültem egy kis forraltborral is, mert manapság igen hideg van errefelé. Elég lájtosra vettük az estét, másnap ugyanis a helyieknek (pl nekem) munkanap volt.
Péntek este Malasanát, a kedvenc bulinegyedemet vettük célba. Rockkocsma hegyek, hangulatos bárok, fiatalokkal tömött utcák és hatalmas fíling jellemzik a környéket. Anno Almodovar is itt csapatta fiatalként, sőt a legenda szerint a 15-M, az egyre nagyobb diákmozgalom is innen indult útjára, egész pontosan a kerület botellonos parkjából. Idementünk hát mi is csapatni. Kettesben is baromi jó, de a bulizás bandával az igazi, úgyhogy egyből le is spanoltunk néhány utcán talált fiatallal, azt velük nyomtuk az egyik hangulatosabb rockkocsmában zárásig. Aztán gyorsan összeszedtük magyar és mexikói barátainkat és be is mentünk a következő, reggelig nyitva tartó bulihelyre. Itt megint részesültünk a sajnos már többször megtapasztalt, nem túl szimpatikus spanyol népszokásból, a verekedésből. Szerencsére most is baj nélkül megúsztuk, leszámítva, hogy egyikünket kidobták és már vissza se engedték. Ez már a harmadik alkalom volt ittlétem során, hogy bármiféle ok nélkül vagy belénk kötöttek, vagy a mellettünk kitörő verekedés felénk mozdult el és óhatatlanul is eggyé váltunk a bunyózókkal a kidobók szemében. Furcsa ez a helyi szokás, de tényleg úgy tűnik, hogy Madridban az átlagosnál gyakoribbak az ilyen problémák. Aki ismer, tudja, hogy soha nem kerestem a balhét, és ezzel itteni cimboráim is így vannak. Jobb észnél lenni, mert itt nagyon sok olyan van, aki viszont folyton keresi a bajt és meg is találja, általában tök ismeretlen és ártatlan partiarcok estéjét elrontva.
Egy karácsonyi vásáros, kiállításos, házibulis és diszkózós szombat után másnap hajnali délután három felé sikerült is megindulnom a TempoLiszt-re, a madridi városháza és a magyar Nagykövetség szervezésében megvalósuló igen nagyszabású, és 98%-ban teljesen ingyenes hangverseny-maratonra. A Liszt Ferenc-év tiszteletére ugyanis az egyik madridi kultúrközpontot, a Teatro Canal-t birtokba vehették a komolyzene és a magyar zeneszerző iránt érdeklődők. Már többször írtam, hogy a spanyolok nagyon áldoznak a kultúrára és ez valami baromi jó dolog. Liszt tiszteletére is egy koncert kivételével teljesen ingyenesen bő húsz hangversenyt, előadásokat és kiállítást szerveztek a nagyérdeműnek, nem éppen kispályás módon. Első programpontnak, a szombat éjszakáról visszamaradt fáradtságot kezelendő, beugrottam a magyar boltba eladóskodni egy kicsit. Adrienn, világutazó jótevőnk mellett eredeti ékes magyar akcentussal próbáltam eladni az otthonról importált portékákat. Egész jól ment, meg nagyon élveztem. Nem csak a társaság miatt, hanem mert minden spanyol, aki már járt Magyarországon, nem volt rest megosztani az ott szerzett élményeit. Rosszat nem hallottam és a spanyolok amúgy is marha rendesek, úgyhogy ez is hozzátett a jó hangulathoz. Nyolckor aztán követségi jótevőinknek hála ingyen beülhettünk a rendezvény csúcspontját jelentő hangversenyre. Szuper volt.
Utána Pedrocimborám kitalálta, hogy vasárnap este 10-kor még korai hazamenni, úgyhogy igazán leugorhatnánk a Tabacalérába (http://latabacalera.net) a hétvége komolyzenei szakasza után, mert valami minimal techno-breakbeat buli van. Finom stílusváltás. A minimáltechnonál jobban fekszik a komolyzene nekem, de a Tabacalera az egyik legjobb hely Madridban, meg általában nem vagyok a jó dolgok elrontója, hát vele tartottam. A Tabacalera egy hatalmas régi dohánygyár, illetve annak a civilek által elfoglalt gyárcsarnoka, termei, udvara és alagsora, ahol az elsősorban underground koncertek és bulik mellett ezernyi műhelyt, képzést és tanfolyamot tartanak teljesen ingyen, bárkinek. Nemcsak nagyon jó dolgok vannak benne, de a régi dohánygyár dizájnja még baromi fílingessé is teszi a helyet. Még szerencse, hogy a madridi városházának elfogyott a pénze és nem tudta felújítani és valami mássá átalakítani.
Fél óra alatt az inkább öltönyös, kiskosztűmös komolyzenebarátok köréből egyenesen a város legalternatívabb, leglepukkantabb multikulti társaságába keveredtünk. A sokszínű társaság minket se nézett ki a makkoscipőnk és elegáns ingeink miatt, így hát éjfélig csapattuk a gyárcsarnok szélén brékelgető füves feketék mellett elvegyülve.

Egy gulyásleves históriája

Mindenkinek beugrik valami jelkép egy ország nevének hallatán. Megfigyeléseim szerint Spanyolország esetében ez a jelkép talán a bikaviadal az Európa keleti részében élők számára. A kontinens nyugati felének népei Magyarországot a gulyás és a pálinka hazájaként ismerik és nagyon úgy érzem, hogy az ittenieknek ez a két dolog ugrik be kishazámról.
Eddigi utazgatásaim miatt már tudom, az első külföldi napok romantikájához hozzátartozik, hogy a frissen szerzett kollégákkal, barátokkal egyből számtalan közös programot tervezünk el, hát most sem volt másképp. A főnököm férjének egyik kedvence a gulyás, ezért kedves főnökasszonyomnak viszonylag gyakran kell elkészítenie e népszerű ételünket. Örült a lehetőségnek, hogy végre egy igazi magyar mutathatja meg neki, hogyan is készül az eredeti Ungarische Gulasch. Meg is állapodtunk: egyszer majd átmegyek hozzájuk, ő készít egy gulyást és én majd megkóstolom és értékelem.
Nagyon tetszett ez az alku, vártam is az alkalmat, hogy megtudjam, milyen is a spanyol gulyás. Idővel az alku egy kicsit módosult, az új verzió szerint nekem otthon kell majd készítenem egy gulyást, azt átvinni Eváékhoz, ahol ő is készít egyet, és ott összehasonlítjuk, ergó megversenyeztetjük a magyar és a spanyol verziót. Aztán a dolog még tovább finomodott, a legújabb változatban már abban maradtunk, hogy egyszer valakinél lesz majd egy összejövetel, ahova én majd hamarabb megyek és ott megcsinálom az igazi magyar gulyást. Természetesen ez a verzió valósult meg.
Egy szerdai munkaszüneti napra tűztük ki az időpontot. A kollégák vállalták, hogy a vásárlást elintézik, úgyhogy kedden a műszak vége felé össze is ültünk, hogy lediktáljam az összetevőket, pontosabban mondva leültünk megvitatni, hogy mit vegyenek. Mindenki tudja, hogy az igazi gulyás disznózsíron készül. Sajnos az egyik vendég nem ehet disznózsírt, úgyhogy mondták, hogy extraszűz olívaolajon kell majd abszolválnom a gulyáslevest. A következő kihagyásra kerülő, relatíve fontosabb alkotórész a bors lett hasonló okokból. A fehérrépánál kisebb tanácstalansággal fogadták, amikor megpróbáltam elmagyarázni, milyen is a fehérrépa. Kollegínám rá is keresett a neten, de errefelé a fehérrépa (nabo) még csak nem is hasonlít az otthonira, itt valami retekszerű dolog. Hát elkezdtem magyarázni, hogy ennek a zöldségnek semmi köze a hazaihoz, és a vitát lezárandó bejelentettem, hogy rendben, akkor megmutatom nekik az én fehérrépámat. Mielőtt elkezdtek fetrengeni a röhögéstől az irodatársak, még annyit sikerült mondaniuk, hogy jobb ha nem mutatom meg a fehérrépámat. Spanyolul ugyanis az a mondat, hogy "megmutatom a fehérrépámat", egyáltalán nem a zöldségre vonatkozik, hanem durva erotikus jelentéstartalommal bír. A Casa de campoban, a bokrok között portyázó mutogatós bácsik szájába való ez így, nem egy gasztronómiai vitába. Erről a kifejezésről egy spanyol se gondolja, hogy valaki tényleg egy zöldségre gondol, amit meg akar mutatni. Miután rájöttem a tévedésre, énis elkezdtem könnyezni a nevetéstől és már sejtettem, hogy ez az elszólásom (is) még hosszú ideig viccelődések alapja lesz. Az is lett.
Másnap már fél egyre megérkeztem Anabel kolléganőm lakásába, ahol neki is láttunk a gulyás elkészítésének disznózsír, bors és fehérrépa nélkül. (Mikor végre sikerült megmutatnom, hogy milyen is a magyar fehérrépa, kiderült, hogy olyan nem nagyon van errefelé, így kihagyásra került ez is.) Eddig mindig, amikor külföldieknek csináltam gulyást, hatalmas sikere lett, de őszintén szólva most rendesen izgultam a kihagyásra kerülő, amúgy nem lényegtelen alkotórészek miatt. Nem akartam beégni a tízfős vendégsereg előtt, ezért különleges figyelemmel és gyakran kóstolgatva hajtottam végre minden lépést, míg végül egész jó kis ízvilágot sikerült adni a levesnek. Ekkor hozzáadtam a zöldségeket, felöntöttem és szóltam a főnökömnek, hogy mostantól lezárhatja a csúcsnémet kuktáját és átveheti a befejezést. Le is zárta a kuktát, majd felrakta főni. Amikor felcsavarta csutkára a gázt, talán egy kicsit bizonytalan tekintetem lehetett, mert egyből mondta, hogy ne aggódjak, ez szuperedény, ezzel így kell csinálni. Kimentünk cigizni egyet és mire visszaértünk, füst és égett szag fogadott minket, ugyanis a néhány perc alatt teljesen odaégett gulyás. Nem elég, hogy ízében köze sincs az igazihoz, még oda is égett. Szuper. Sejtettem, hogy hamarosan követem a levest és énis teljesen leégek.
Spanyol szokás szerint valami könnyűvel, most tonhalsalátával vezettük fel a csődösre sikeredett gulyást :-)))))), aztán nekiestünk. Politikusi énemet elővéve fapofával próbáltam elhitetni az emberekkel, hogy ennek teljesen ilyennek kell lennie, és hogy a kis széndarabok ne tévesszenek meg senkit, azok is hozzátartoznak a dologhoz. Vagy bevették, vagy tényleg ízlett nekik. Valószínűleg csak illemből, de mindenki bőszen dicsérgette a főztömet, a többség kétszer is szedett és így el is fogyott az adag. Legalább a teljes égést megúsztam. Őszintén szólva én ilyen rettenetes gulyást még nem sokszor ettem, de mentségemre legyen mondva, hogy nem teljesen az én hibám, hogy odaégett.
Utólag kiderült, hogy mégsem lett teljes a csőd! Ma a főnökkel lementünk a lídelbe (spanyolul a Lidl-t "lídel"nek ejtik) és ott elújságolta, hogy a hétvégén gulyást kell főznie a férjének, de nem is akármilyet, hanem olyat, mint amilyet én csináltam:-))). Egyszer remélem azért majd lesz alkalmam, hogy megmutassam a kollégáknak, milyen is a minden összetevőjében igazi, nem odaégett gulyásleves.