Proxima parada: Mérida, Venezuela

Egy nappal azután, hogy hazaértem Valenciából, már ott figyelt a postafiókomban egy e-mail egy venezuelai önkénteskedési lehetőségről. Elgondolkodtam. Voltam már takarító Kőbánya leggettóbb részében, pénztáros a havannai Pennyben, idomított majom éjszaka egy nyomdában, kisfőnök egy istenhátamögött mögötti török falucska gyűrűzőállomásán, kicsapongó csóró cserediák spanyolban, meg sokminden voltam már, de önkéntes egy venezuelai gyerektáborban még nem voltam. Úgyhogy megpályáztam ezt a dolgot is. Mindig is bejött amikor gyerektáborokban nyaraltam felvigyázóként rövidebb-hosszabb ideig. Most pedig mindezt spanyolul kellene majd tennem egy gyönyörű országban?! Naná, hogy jó lenne.
Aztán őrülten elkezdtem munkát keresni, mert a valenciai kiruccanás után megmaradt 17 eurós összes vagyonomra nem lehetett nagy jövőt építeni. Viszonylag hamar találtam is szellemi potenciálomnak megfelelő melókat, például két helyen lettem raktáros és még szórólaposnak is felvettek egy helyre. Persze beugrott egy-két alkalmi jól fizető meló is. Közben összedobtam a diplomámat, meg néha a bulizós énemet is elengedtem kicsit. Egyedül az ismerkedésre nem jutott idő most sem. Ja, mégsem. Volt egy randim egy antialkoholista lánnyal. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de valójában ez egy nagy kamu. Aki beleolvasgatott az előző bejegyzéseimbe, annak nem kell csodálkoznia azon, hogy nem volt második randim az antialkoholista lánnyal.
Ennyi elég is a magánéletemről. Térjünk inkább vissza Venezuelához. Kétkarikás válogatás után jött egy levél, hogy bekerültem az öt főbe, aki csatlakozhat az akciót lebonyolító szervezet tíz olasz önkénteséhez. A magyar csapat 80%-a lány. Kis fejszámolás után kiderül, hogy az ötfős csapat húszszázaléknyi fiúrészét egyedül teszem ki. Útitársaim eddigi életútjához képest az én kis nyugdíjas utazgatásaim unalmasabbak, mint egy NB2-es fociközvetítés kép és hang nélkül. Csak néhány szóban az útitársaimról: Ági jó négy éve gondolt egyet, kiugrott spanyolba néhány, a neten megismert dominikai feketéhez festményeket árulni a strandon. Azt amikor megunta, egy malagai javítóintézetbe ment nevelőnek. Azt mikor azt is megunta hazajött és azóta itthon szabadúszó világmegmentő. Judit egy halmozottan hátrányos helyzetű kamaszokból álló osztály lelkes osztályfőnöke. Panni néhány év nyóckeri önkéntes szocmunka után egy kórház gyerekpszichológusának állt. Zsuzsi egy diákújság nyughatatlan szerkesztője, akit munkája miatt már neveztek mindennek, amiknek a szélsőjobbos és szélsőbalos oldalakon az éppen aktuális közellenséget szokták nevezni. Néha eltűnik pár hónapra, hogy a Camino egyik-másik szakaszát lenyomja. Szóval nem értem, miért válogattak be egy ilyen elitcsapatba, de nagyon örülök neki.
Egy szónak is száz a vége, július 14-én irány Mérida!!!