Marokkó, utolsó nap

2010.02.24.

Az egész nap a medina még számomra fekete foltjainak felderítésével és a helyi konyha néhány fogásának kipróbálásával telt. Ja, meg még egy parkban megnéztem egy szép fotókiállítást. Ennyi. Semmi érdekes. Holnap már csak utazom vissza Valenciába, úgyhogy most röviden leírnék egy-két tapasztalatot az itt töltött pár napról.

A túra teljes költsége 138 euró lett végül (mai árfolyamon 37.286 forint). Ebben benne van a repjegy, a néhány apró szuvenír, meg egy halom zokni. Ittlétem során 108 eurót költöttem, tehát nyolc euróval túlléptem a tervezett keretet, de ez csak a zoknik miatt volt. Kilenc teljes nap alatt száznyolc euró azért nem olyan rengeteg szerintem. Ezzel két dologra szeretnék rávilágítani. Marokkó egy olcsó ország, és az utazgatás nem feltétlenül drága mulatság. Jó, az igaz, hogy ez az összeg erősen behatárolta a lehetőségeimet, de úgy érzem, hogy az első néhány nap szörnyű időjárása ellenére is hasznosan és élvezetesen telt az itt töltött időm. Ha mondjuk százötven euróval többel gazdálkodhattam volna, akkor lehet belevágok egy dakhlai kiruccanásba (Dakhla egy nyugat-szaharai város), ami tuti nagyobb élményeket és izgalmakat hozott volna, mint ez a végül nyugdíjas kocanyaralásra sikeredett kiruccanás. Sajnos végül nem így lett.

Egyedül utazni annyira nem rossz dolog, bár én mindenképp a többszemélyes változatot pártolom, csak épp néha nehéz útitársakat találni. Egyedül is lehet élvezetesen bejárni helyeket, de a magány egyetlen nagy előnyével, a teljes függetlenséggel szemben több hátrány is létezik, amiket jó szem előtt tartani.

Egyedül utazni drága. A hotelszobák is többe kerülnek relatíve, ha egyszemélyeset kérsz. A tömegközlekedés ugyanannyi, mintha többed-magaddal mennél. Viszont a céltaxi és a sima taxi egyből megfizethetetlenné válik, ha csóró diák vagy és nincs kivel elosztani a viteldíjat. Emiatt több célpont is elérhetetlenné válik.

Kiszolgáltatottság. Ha valami probléma adódik, általában könnyebb megtalálni a megoldást, ha egynél több agy dolgozik az ügyön. Amikor valami egészen másképp történik és beáll a szívás állapota, jobb ha nem egyedül szívsz. A régi igazság, mely szerint a cida sokkal élvezetesebb, ha többen csinálják, ebben az esetben is teljesen helytálló. Például éjszaka kóricálni a sötét és kihalt sikátorokban sokkal viccesebb, ha nem egyedül van az ember. Az önjelölt idegenvezetők is könnyebben húzzák csőbe és rántják le a magányos báránykánkat, mint a csoportokat.

Néha unalmas. Amikor már nincs mit megnézni, éppen valamire várakozni kell, a jelenlévők nyelvismerete egyáltalán nem fed át a tieddel és pénzed sincs, hogy valami elfoglaltságot vásárolj, akkor egy idő után az olvasás, a naplóírás és még a szendvicsről lehámozott alufóliából gyúrt galacsin gyűrögetése is unalmassá tud válni. Egy olyan hotelben, ahol gyakorlatilag egyedül vagy, relatíve nehéz társaságot találni az esti beszélgetéshez.

Marokkó, 8. nap: körtúra a medinában

2010.02.23.

A mai napra a medina déli részének bejárását és látnivalóinak felkutatását terveztem. A Téren elfogyasztott elmélkedős kávé után el is indultam a Kasbah felé (kasbahnak az erődöket nevezik, Marrakechben a medina egy plusz fallal körülvett kis déli részét jelenti gyakorlatilag). Az itt eltöltött néhány óra után benéztem egy palotába, ahol feltűnés nélkül beépülve egy angol majd egy spanyol idegenvezető csoportjába még egy kis történeti hátteret is hallottam. Ezután elindultam a bőrcserzők negyede felé. A Marrakechről szóló utifilmek mindegyike szentel néhány percet ezeknek a manufaktúráknak, úgyhogy mindenképpen meg akartam nézni.

Aranyszabály, hogyha arab országba megy turistáskodni valaki, akkor legalább egyszer átverik illetve csúnyán lerántják. Eddig ez nem történt meg velem az elmúlt hét napban, tehát már várható volt, hogy bekövetkezik. A bőrcserző negyed nagyon érdekelt, meg hogy miként is válik a lenyúzott véres bőr szép sárga virágmintás bőrpapuccsá, ezért még egy önjelölt gájd felfogadását is beterveztem. Nem is kellett sokat várni, már félúton betalált valami csávó, hogy szívesen körbevisz, hát elfogadtam a felajánlást. A negyed egy szemetes kis utcáról nyíló telepekből áll, ahol különböző színű és szagú medencék sorozatában kezelik a bőröket. Csávókám bevitt a legszutykosabb ilyen üzembe, ahol az egyik spanja két percig magyarázott valamit a munkafolyamatról, amiből túl sok újat nem tudtam meg. Aztán ki is mentünk a telepről. Amikor megkértem, hogy mutassa meg, hogy hol dolgoznak a medencékből kikerülő bőrökkel, akkor bevitt egy másik haverjának a boltjába, aki teljes érdektelenségem hatására három perc után feladta, hogy rám tukmáljon valamit. Miután kijöttem, utcáról guberált idegenvezetőm már tartotta a markát, hogy az egész ötperces produkcióért, amiből mellesleg hármat a cimbijének a boltjában töltöttem, szóval gyakorlatilag két perc meséért fizessek száz helyi pénzt. Anno Torgyán Józsi sztárügyvédként nem szakított két perc alatt száz dirhamot! Kicsit felment bennem a pumpa. Végül egy ideges hangulatú alkudozás után adtam neki egy húszast, bár szívem szerint azért a fosért, amit ő idegenvezetésnek hívott még én vettem volna le a köcsögöt egy húszassal. Megint túl vajszívű voltam. Nem az összegen van a hangsúly, mert ha valaki korrekten körbevezet és elmagyarázza a dolgokat, akkor boldogan fizetek neki többet is (amúgy 20 dirham~500 Ft), de hogy két perc semmiért egy százast!? Aztán még volt pofája megkérdezni, hogy boldog vagyok-e. Szívesen mondtam volna neki, hogy sokkal boldogabb lennék, ha tudnám, hogy ezek után este valakitől elkapja a szifiliszt vagy előjön az aranyere, vagy inkább mindkettő egyszerre, de sajnos nem tudtam hogy van a szifilisz meg az aranyér angolul. Van még mit fejleszteni az angoltudásomon. Végezetül, miután otthagytam, még a spanja utánam rohant, hogy adjak neki is valamit. Ha lett volna nálam egy hólapát, akkor szinte biztos, hogy egyszer-kétszer derekasan hátbacsapom vele, de hólapátot viszonylag ritkán hordok a hátizsákomban 25 fokos melegben. Így csak simán egy erőteljes „na mész te a p***ába, I have already paid to your friend”-et böktem oda neki. Hazafelé azért még be-belestem egy-egy ilyen bőrcserző telepre, hogy azért lássak is valamit a dolgokból. Innen tudom, hogy a leggagyibba vitt be az emberem.

Marokkó, 7. nap: újra Marrakech

2010.02.22.

Az volt a tervem, hogy egy éjszakai busszal jövök vissza Marrakechbe, mert ha a buszon alszom, akkor megspórolom egy éjszaka árát. Az éjjel fél 12-es buszra vettem is egy jegyet. Éjjel fél kettőkor már el is indultunk. Az odafelé hétórás utat visszafele lenyomtuk három óra alatt. Ennek az lett a következménye, hogy fél ötkor már a teljesen kihalt, épphogy kivilágított utcákon botorkáltam menedéket keresve. Az olcsóbb hotelek mind zárva voltak. Tudom, hogy az arab országokban Európához képest nagyságrendekkel jobb a közbiztonság, de bevallom, néha azért megremegett a térdem, amikor egy szinte koromsötét szemetes sikátorban kerestem a hotelt, azt sem tudtam, hol vagyok és a semmiből egyszer csak előtűnt valami olyan csávó, akitől még tüzet sem kérnék, mert olyan ijesztő feje van. Aztán az egyik éppen nyíló étteremnél találtam három finnt, akik hasonló problémával küzdöttek. A hotelek nyitásáig velük vészeltem át a hajnalt, az éppen kinyitott étteremben kávézgatva. Megjegyzem el is ment az éjszakai úttal megspórolt lóvé. A kávézás után ezzel a három hátizsákossal jártuk az óvárost. A turistáktól mentes éppen ébredező medinának egész más hangulata van, mint amikor tele van emberekkel. Ilyenkor csak a munkába igyekvő helyiek, a napközbeni nyüzsgés előtt a boltjukat takarító árusok, a pár dirhamért a földön ülve teát áruló öregasszonyok és a kapualjakban szundító koldusok vannak az utcán. A séta után még beültünk egy kávéra a tér egyik elitebb kávézójába. A srácok egyből be is aludtak. Nekik ez volt zsinórban a harmadik utcán vagy buszon töltött éjszakájuk. Nekem nem ment az alvás, úgyhogy a szomszéd asztalnál ülő helyi tanárral próbáltam kommunikálni. Valenciában mindenki áradozott arról, hogy az itteniek mindegyike nagyon jól beszél legalább angolul vagy spanyolul, ha nem mindkét nyelven, de ezt nekem nem sikerült megtapasztalnom. A 'hogy vagy' és a 'honnan jöttél' kérdések még mindenkinek mennek, de a 'mit dolgozol'-nál már általában activitybe megy át a beszélgetés. Az árusok persze vágják az eladáshoz szükséges szókincset, de az időjárás témájánál már ők is bajban vannak. Mondjuk az igazság az, hogy itt mindenki tökéletesen beszél arabul és franciául is, úgyhogy lehet az a gond, hogy én nem tudok franciául.

Fél tíz fele elköszöntem a srácoktól (ők az esti továbbindulásukig az utcán akarták túlélni a napot) és kerestem egy olcsó hotelt. Szerintem sikerült Marrakechnek is a legolcsóbb és egyben legputtóbb hoteljét megtalálnom. Miután elfoglaltam az amúgy nem zárható szobámat, még frissnek éreztem magam, ezért a kevésbé értékes, de nehéz dolgokat a szobában hagyva megindultam városnézni. Az óvároson kívüli Marrakech kellemes csalódást okozott. Teljesen kulturált, modern és szép. Parkok, pálmafás sugárutak kiülős éttermekkel. Persze azért itt is van putrinegyed, de ennek ellenére tetszik a város nem turistás része is. Kis kontrasztot érzek az európai stílusú gazdagabb új-Marrakech és a teljesen afrikai vidéki falvak között. Lövőpetri és a Rózsadomb között nincs ekkora szakadék. Délután még rájöttem, hogy igenis el lehet úgy veszni az óváros sikátoraiban, hogy ne tudd a kiutat. Próbáltam új barátokat keresni, de egy kivételével végül mindegyik hasist vagy füvet akart rámsózni, aztán amikor nem vettem, hamar odébb is álltak. Nehéz itt új barátokat szerezni, pedig arról már letettem, hogy svéd bikinimodell barátokat akarok. Már beérném kevesebbel is. Majd talán holnap.

Marokkó, 6. nap: újra ázás

2010.02.21.

Ismét esőre keltem, de mire elindultam, már elállt. Kizúztam a folyótorkolathoz, hátha beesik pár új színesgyűrű vagy valami jó kis csér. Egy holland heringen és egy gyűrűs kanalasgémen kívül nem láttam semmi extrát. Aztán szépen lassan feltámadt a szél és újra elkezdett zuhogni. Mondhatni ez már a szokásos marokkói időjárás, viharos szél és eső. Nem tudom, de földrajzon azt tanultuk még az általánosban, hogy Marokkó elvileg egy száraz ország a Szahara határán. Szerintem valamit nagyon elírtak abban a tankönyvben, mert hat nap alatt ez volt az ötödik esős nap és már négyszer áztam bőrig. Vagy tényleg elszúrták azt a tankönyvet, vagy pedig a rám jellemző balszerencse talált ismét meg. Ha kocsival lennék, akkor pont nem érdekelne a vihar, de mindenhova gyalogolok.

A nap maradék részére tervezett váditúrát töröltem és inkább visszajöttem Agadirba. A 14-es számú helyközi lélekvesztőre két órát kellett várnom. Nem baj, legalább figyelhettem hogy töltik a napjukat a helyiek. Leginkább semmivel. Legalábbis ha csinálnak valamit, akkor azt úgy teszik, hogy véletlen se lehessen észrevenni. Mondjuk vasárnap van, ami valószínűleg megmagyarázza a semmittevést.

Agadirba érve a busszal végre karamboloztunk egyet. Valami jobb francia terepjáró sofőrje még nem szokott hozzá a helyi farkastörvényen alapuló kreszhez, ezért elvittük a kocsija orrát. Az itteni közlekedés az arab világ más országaihoz viszonyítva teljesen nyugat-európai, bár Nyugat-Európához képest egy kicsit arabos. Eddig csodálkoztam, hogy a viharba nem láttam még egy koccanást sem, de most végre megtört a jég.

A városba érve a szemerkélő esőben még kolbászoltam egy kicsit, majd a várható időjárást megismerve elhatároztam, hogy mostantól csak a kulturális programoknak élek. Múzeumok, városnézés meg ilyenek. Asszem ezek is kulturális programok, nem csak a kocsmába járás. Kocsma itt úgysincs, csak teázók. Olyan helyre pedig, ahol nem kapni sört, csak nő miatt vagy egy kávét bedobni érdemes bemenni. Legalábbis otthon. A húszcentis puffokra vagy a szőnyegekre leülni sem lehet rendesen. Max annak, aki jógázik vagy mit csinál. Ez egy másik olyan dolog, amiről elég karakteres véleménnyel vagyok, de ezt inkább máskor fejteném ki, mondjuk miután megtudtam, hogy mi is az a jóga. Asszem valami kapcsolatban van a csincsenggel, de nem biztos. Na mindegy, hagyjuk. Inkább vissza a teázókhoz. Szóval ezekben az otthoni trendi teázókban lehet venni két korsó sör áráért egy kupica hiper-szuper extra teát, aminek úgysem érzem az ízét, mert már az első kortynál leégettem a nyelvem. A tömény füstölőszag, meg a langyi csilingelős távolkeleti zene meg alapból felnyomja bennem a pumpát, amikor meg rá akarnék gyújtani, hogy lenyugtassam magam, akkor kiderül, hogy nem lehet cigizni a helyiségben. Tehát igen jó nőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy elcsaljon egy ilyen trendi helyre. Miért nem jó nekik egy, a cigifüsttől és a padlóra kifolyt kannásbor szagától áporodott levegőjű hagyományos becsületsüllyesztő? Jól van, paraszt vagyok, tudom, de egy péntek esti sörözés árát otthagyni egy teázóban valami szeszmentes meleg fekete löttyért, ami nem kávé, na az nem az én világom. Ha majd hazaértem, indítok is egy klubot a facebookon, hogy le a teázókkal. Itt, Marokkóban legalább nincs más lehetőség az esti kultúrprogramra. Itt a teázóknak kocsmahangulata van, amitől mindjárt kellemesebben érzi magát az ember. Sőt, az arányok is fordítottak. Itt egy kupica sör árából két korsó teát lehet venni. Rendes székek vannak, cigizni is lehet, sőt, néha még focimeccset is közvetítenek. Az itteni teázókkal semmi bajom, még szeretem is őket, akár nő nélkül is szívesen beülök.

Marokkó, 5.nap: Tamri – első igazi madarászás

2010.02.20.

Korai kelés után hamar meglett a buszmegálló, ahonnan Tamriba megy a helyközi járat. Háromnegyed óra várakozás után jött is. Tíz előtt már Tamriban, a jófekvésű porfészekben voltam. Két dolog miatt jófekvésű. Először is, mert a Nyugat-Palearktisz egyik legveszélyeztetettebb madarának itt van az egyetlen vadonélő populációja. Másodszor peig ert egy gyönyörű völgyben fekszik. Egyetlen újépítésű kis hotel van a völgyben, így nem nagyon tudtam válogatni, a tengerparton alváshoz pedig ég túl hideg van, mivel nincs hálózsákom. A szoba árát sikerült lealkudni száz dirhamra, de lehet ment volna még lejjebb is az ár, mert a csávó nagyon könnyen belement. A szoba nagyon igényes, simán megért volna többet is, még kábeltévé is van. Gyönyörű a panoráma a hatalmas teraszról és tiszta minden, de teljesen kihalt. Egyedül vagyok az emeleten. Úgy néz ki, hogy az Agadirtól északra fekvő partokat elárasztó szörfösök hada még nem ért ide. A mai séta célpontja a tarvarjútelep volt. Kisebb megszakításokkal el is jutottam odáig. Nem mentem rá teljesen a telepre, csak kicsit távolabbról figyeltem a ki- és berepülő tarvarjakat. Utána visszamentem a Tamri folyóhoz. Az időjárás most sem segített, folyamatosan erős és hideg szél fújt, ami jelentősen megnehezítette az énekesezést útközben. Ez a nap sem fog bekerülni az év tíz legobb madarásznapja közé. A folyótorkolatnál legalább még állvány nélkül is sikerült leolvasnom 12 színesgyűrűt, javarészt korallsirályokat.

Marokkó, 4. nap: az özönvíz nyomai

2010.02.19.

Ismét esőre ébredtem, de hamar elállt, úgyhogy nekiláttam megvalósítani a tegnapra tervezett programot. Egy kisebb vargabetű után (egy óráig bolyongtam egy Agadir melletti szegénynegyed labirintusszerű sikátoraiban a kiutat keresve) végül megtaláltam a folyót, amit kerestem. Jóval nagyobb volt, mint vártam, ugyanis bő 700 méter szélességben hömpölygött a víz az óceán felé. Az elmúlt napok esőzései miatt kicsit megáradt. Azt az infót kaptam otthonról, hogy a torkolat a jó azokra a fajokra, amiket keresek, tehát elindultam arrafelé. Félúton katonákba akadtam, akik nem engedtek tovább. Próbáltam meggyőzni őket, végül leesett, hogy ez nem a szokásos arab szívózás, hogy nem lehet erre távcsövezni, hanem azért állítottak meg, mert a kis esőcske miatt a folyó eltüntette az utat. Ahol meghagyta, ott is alámosta. Szóval ez a cséres folyótorkolat ma sem adta meg magát, úgyhogy visszaindultam egy jó kis dűnés bozótosba madarászni. Szépen jöttek a fajok, aztán valami lovaskatona elhajtott, hogy ez a király földje és itt nem lehet madarászni. Na ez már a szokásos arab szívózás volt, de őt nem sikerült meggyőznöm arról, hogy távcsővel még senki nem ölt meg senkit. Ezután az óceánpart felé vettem az irányt.

A tegnapi vihar szépen elrendezte a strandot. Mondjuk inkább úgy, hogy elfújta és elmosta. Erős látvány volt. A homokos plázs helyén törmelék és szemét lett. Az óceán a strand helyére hordta a dzsuvát, a homokot elvitte, a kisebb sűrűségű mocskot pedig odapakolta. Hazafelé még az épületeken éjszakázni gyülekező nagyobb billegetőcsapatoknak örültem, meg még vagy négyen megpróbáltak hasist rámsózni. Lehet meg kéne tanulnom hogy mondják arabul a 'nem azért beesett az arcom, mert minden este szétszívom az agyam, hanem mert a kaján spórolok' mondatot és akkor hamarabb leszállnának rólam.

Pár szó Agadirról. Ha nem egy hetvenéves német nyugdíjas vagy, akkor nincs itt számodra semmi érdekes. Agadir két részből áll. Egy koncepció nélkül összedobált luxusszálloda és apartmanhalom, azaz egy hotelhányás és a mellette lévő lepukkant újkori negyed, ahol a helyiek laknak. Azt ennyi. Egyik sem érdekes. Ráadásul arab viszonylatban drága hely. Semmi látnivaló. Szóval ha nem vagy arra kíváncsi, hogy egy török dervisnek öltözött marokkói kornyikáljon neked, amíg kihozzák az eredeti olasz pizzát egy puccos és drága európai stílusú étteremben, akkor irány a buszállomás és húzz el valami érdekesebb helyre. Ez egy tipikus last-minuta város. Sorra nőnek ki a földből a luxushotelek, mellé éttermek s nightclubok európai mintára, európai turistáknak. Egy üdülőváros a sok közül, semmivel sem több vagy kevesebb, éppen olyan unalmas mint a többi.

Marokkó, 3. nap: ítéletidő

2010.02.18.

Hétkor keltem, mert hosszú napot terveztem. Amikor kimásztam az ágyból, érzékeltem, hogy a szobámban áll a víz. Az orkán erejű szél miatt a vízszintes eső simán egy kis tavat hozott létre az ajtó alatti kis résen keresztül. Hozzájött még az is, hogy kint még tombolt a monszunszerű eső a viharos széllel társulva, ezért a tóprobléma gyors orvosolása után visszafeküdtem. Tízre el is állt az eső, így megindultam madarászni egy kicsit távolabbi folyóhoz. Már félúton voltam, amikor ismét elkapott a vihar. Özönvíz orkánnal. Csupán tíz percig tartott, de úgy ömlött hogy két perc alatt bőrig áztam. Az esernyőm kevesebb, mint két percig tartotta magát a szél ellen, utána már minden mindegy volt. Aztán tíz perc esőszünet következett, majd ismét dézsával öntötték. A negyedik ilyen ciklus után visszafordultam. Nem vagyok egy tapasztalt vén róka, de azt megtanultam, hogyha valami szívásnak indul és utána a helyzet csak romlik, akkor néha jobb visszafordulni. A mindennapi harcok során amikor már a csata elején vesztésre állsz és semmi esélyed még egy döntetlenre sem, olyankor jobb tűzszünetet kötni és valami békés elfoglaltságot keresni. Hát így tettem énis és inkább a városnézés mellett döntöttem. Utólag kiderült, hogy jól tettem, hogy visszafordultam, mert az egyre erősödő záporok alatt a szállodasorok között könnyebb volt menedéket találni, mint a tengerparti dűnesoron. A szél annyira felerősödött, hogy a parton az egy helyben állás is gondot jelentett. A homokfúvás miatt csak ezernyi apró tűszúrás árán meglátható háborgó óceán színe pedig vörösesbarnára változott. Késő délután visszamentem a hotelbe, ahol a szobámban ujjnyi mély víz fogadott. A portás segítségével jó félóra alatt lecsapoltuk az újabb tavamat. Az este folyamán az özönvíz orkánnal és csak sima orkán ciklusok egyik sima orkán szakaszában már csak a vacsoráért, egy narancsért és egy egyeneskifliért ugrottam ki.

Marokkó, 2. nap: út Agadirba.

2010.02.17.

Késői kelés után kicaplattam a buszállomásra. A deles buszra sikerült jegyet venni. Agadirba hét órán keresztül zötykölődtünk, úgyhogy a néhol szép táj nézegetésén kívül semmi érdemlegeset nem tettem. Agadirban ahogy leszálltam a buszról, elkezdett esni. A gyéren kivilágított utcákon két órát szívattam magam a zuhéban, mire megtaláltam a város legolcsóbb és legputtóbb hoteljét. Legalább mínusz két csillag, de még így is hatvan dirham egy éjszakára. Viszont nem vagyok egyedül, néhány csótánnyal osztozom a szobán. Ők sokkal jobb lakótársak, mint Valenciában Stefano volt, mert ők legalább nem zabálják meg isszák fel a készleteim. Utána nem kérik ki maguknak, hogy miért baj, hogy megették a reggelimet és ezért üres gyomorral kellett egész napos kirándulásra mennem. Mondván, hogy hozzászokhattam volna már, hogy az én kajámat eszi, mert mindig is azt ette. A csótányok nem hagynak szemetet és rendetlenséget minden mozdulatuk után és várják el, hogy én vagy a vendégeim takarítsanak utánuk. Nem úgy mint olasz exlakótársam. Sőt, új szobatársaim nem is olyan büdösek, mint a régi. Rájöttem, hogy csótányokkal sokkal jobb lakni, mint Stefanoval. Nem ő az egyetlen digó, akivel negatív tapasztalataim vannak higiéniai kérdésekben, ő csupán a végső megerősítés, hogy kimondjam az aranyszabályt. Digó csávóval még véletlenül se lakj együtt! (Olasz lánnyal még nem próbáltam, lehet más lenne a véleményem.)

Marokkó, 1. nap: Marrakech

2010.02.16.

Egy átbulizott este után végül kettő körül sikerült kikúsznom az ágyból, aztán a vásárolgatás, jegynyomtatás és pakolás után húztam a reptérre. Este tízre már Madridban voltam, ahonnan a reptér márványpadlóján eltöltött éjszaka után indultam Marrakechbe. Itt eső fogadott, ami miatt úgy döntöttem, hogy maradok egy éjszakát. Spórolás gyanánt gyalog jöttem be a városba, ahol az arab országokban szokásos önjelölt gájdok lekoptatása és pénzváltás után hetven dirhamért (1 dirham~25 Ft) találtam egy király hotelt. Még tetőterasza is van kilátással a Jemaa el Fna-ra, Marrakech jelképére, a világörökség részét képező térre. Félek, hogy a későbbiek során majd lejjebb kell adnom.

Kis csendespihenő után nekiindultam az óvárosnak. Ide vásárolni jönnek az emberek és belátom, okkal. Az egész óváros a vásárlásról szól, bármit meg lehet venni és mindenért fizetni kell. Egy útbaigazítás, egy mosoly vagy egy fotó után is tartják a markukat a helyiek. Egy csávó azért is le akart venni, mert megmutatta a hoteljét, de nem ment neki. Ez az üzletiesség elsőre sokkoló és visszataszító. Koldus is rengeteg van, még sokkal több, mint régen Kökin. Ideszoktak a milliónyi turista miatt.

Az estét természetesen a Téren töltöttem a mutatványosok, zenészek és kajastandok közti kolbászolással. Öt egység helyi pénzért még egy kis tál főtt csigát is betoltam. Sokkal finomabb volt, mint ahogy kinézett. Olyan íze volt, mint egy enyhén csípős májízű gumidarabnak. Lehet, hogy drogos fejem van, mert vagy hatan kínáltak hasissal és fűvel, de nem éltem vele.

A bóklászás után visszajöttem a hotelbe. Felmentem még a tetőre elszívni egy cigit. Ahogy ott álltam egyedül a térről felszálló fűszeres sülthús illatú párában a turisták pénzéért verbuválódott enyhén szólva sem profi zenekarok zaját hallgatva a kellemesen enyhe marrakechi éjszakában, ismét elfogott a szabadságnak az a bizonyos érzése. Amikor ott állsz egyedül a béke egy apró szigetén egy másik világban és azt gondolod, hogy abban a néhány pillanatban minden tökéletes és nem vágysz semmi többre. Csak csendben nézelődsz, élvezed a hangokat, ízeket és szagokat és hagyod, hogy átjárjon a hely hangulata. Kizársz a fejedből minden gondolatot és élvezed a perc varázsát. Azt hiszem ez az a boldogság, amit ha átél valaki akkor az utazás rabjává válik. Eddig mindig, amikor elfogott ez az érzés, távol voltam otthonról, egy másik kultúrában szinte egy másik világban. Ez a fajta józan részegség nem talál rá az emberre a kisszobájában vagy a kedvenc kocsmájában. Ehhez bizony el kell indulni. Najó, mára ennyi elég is az ömlengésből.