Népszerű bejegyzések

2010. szeptember 8., szerda

Hazaút, avagy a második karibi hétvége

2010.08.30.

Utolsó munkahetünk fárasztóra sikerült, még a venezuelai kollégák is arról beszéltek, hogy milyen jó lesz pihenni kicsit a hétvégén. Szerdán vendéglátóink szerveztek nekünk kultúrestet vacsorával, aztán éjszaka az olaszokat búcsúztattuk el kötetlenebb formában (rumba). Ők csütörtökön haza is mentek, mi magyarok maradtunk még a péntekig, azaz a gyerektábor utolsó napjáig. A táborzárás után viszont nem tököltünk sokat, egyből rohantunk az esti buszhoz. Négyen magyarok és a helyi olasz kisfőnökünk elhatároztuk, hogy a hazaindulásig hátralevő két bónusznapot a strandon akarjuk eltölteni. Másnap délre már oda is értünk egy Cuyagua nevű tengerparti falucskába. Ez egy egészen apró település mindentől távol egy egészen gyönyörű tengerparttal. Tudván, hogy csupán bő másfél napunk van a hazaindulásig, egyből át is adtuk magunkat a karibi életérzésnek, ami nem más, mint kókuszlikőr, tenger, pálmafák és reggae. Este a strand egyetlen melegételt is felszolgáló helyére mentünk kajálni, ahol viszonylag gyorsan sikerült új spanokat szerezni, egy fiatal házaspárt a kislányukkal és néhány barátjukkal. Az itteniek vendégszeretetéről már írtam régebben, és újdonsült barátaink hasonló kedvességet és közvetlenséget mutattak felénk. Már voltak négyen a kocsiban, de azért beültettek minket ötünket is, hogy még véletlenül se kelljen sétálnunk. A kocsiban egyből következett is a vacsorameghívás, úgyhogy Samuval ketten a szálloda helyett a lakásukra mentünk. Ott egy kis családi éjszakai fürdőzéssel folytattuk a ház mögötti folyóban, aztán iszogatós beszélgettünk venezuelai módra amíg a feleség meg nem jelent a kislányával, hogy itt az ideje bulizni menni. Egy olyan kis falucskában, mint Cuyagua nincs túl sok bulilehetőség, viszont szerencsénkre minden este van dobolás. Úgy néz ki, hogy ez itt, a Karib-tenger partján bevett szokás. Néhány dobos elkezd dobolni, az emberek körbeállják őket, énekelnek, táncolnak és rumoznak. Így tettünk mi is. A dobolásnak egyszer csak vége lett, úgyhogy továbbindultunk egy kis zsákutcába, ahova valaki kirakott két jó nagy hangfalat, amellyel diszkóvá változtatta az utcát. Sajnos az átlagéletkor olyan 17 év lehetett, ezért Samuval és vendéglátóink közül azokkal, akik még nem morzsolódtak le vagy dőltek ki, és néhány újonnan szerzett cimborával a szomszédos pályán nyomtunk egy kosármeccset hajnalig.

Másnap el kellett kezdeni szervezni az utunkat Caracasba, ami egy ilyen kis porfészekben annyira nem tűnt egyszerű feladatnak. Ebben a falucskában az egyetlen hivatalos dolog a néhanapján erre járó busz megállója. Ezen kívül mindent a helyiek szerveznek maguknak. A közbiztonságért három huszonéves fogatlan csávó felel, a lopás ellen „lophatsz, de akkor megverünk” feliratú táblákkal védekeznek, a hajósok egymásnak az unokatesói, a boltosok a hajósok unokatesói, a strandon az úszók felügyeletét és az életmentést a szörfösök végzik, akik nem tudom, hogy kiknek az unokatesói, de valakiknek biztosan; az egyetlen étterem a falufőnök nagymamájáé, a többi kis bodega nagy része meg szintén unokatesóké. Szóval olyan az egész falu mint egy nagy család. Ennek megfelelően mindenki kedves és segítőkész. Ha bármire szüksége van valakinek, akkor bárkit meglehet kérdezni, mert ha az adott fickó nem is, de az egyik unokatesója biztosan meg tudja oldani az adott problémát. Így sikerült végülis több lehetőség közül az egyik boltos taxis unokatesóját felbérelni, hogy vigyen el minket a reptérre másnap reggel.

Még első este a csajok lespanoltak a falu főnökével, aki egy jó negyvenesnek látszó raszta szörföscsávó és úgy néz ki, mint aki folyamatosan be van szívva, bár lehet, hogy nem véletlen néz ki pont úgy. Ez a csávó magát szerényen a tenger farkasának nevezte és tényleg ő lehetett itt a mufti, mert mindenkit ismert és mindenki azt csinálta, amit ő mondott. Utolsó esténket a falu főterén töltöttük a doboláson, ahol a tenger farkasával is összefutottunk. Bemutatta még pár unokatesóját, akikkel érdekes beszélgetéseket folytattunk a helyi kedvencnek számító ánizslikőr fogyasztása közben. A farkas kiadta utasításba, hogy mi a barátai vagyunk, ezért mindenki különleges kedvességgel és szolgálataik felajánlásával jött oda hozzánk. Itthon egy ilyen külsejű fazontól még az időt sem kérdezném meg, de ez csávó tényleg nagyon jó arc volt. Másnap hajnalra rendeltük a taxit, úgyhogy nem rúgtunk ki nagyon a hámból, korán visszatértünk a szállásra.

Ott a senora azzal fogadott minket, hogy leszakadt a faluba vezető egyetlen út és másnap kettőig nem javítják meg, szóval neccesen fogunk délre a reptérre érni. A farkas már lefeküdt aludni, amikor valaki szólt neki erről a dologról, és ezért éjfélkor beállított hozzánk, hogy megmondja, hogy leszervezett egy csónakot ami átvisz egy faluba, ahonnan van járható út és ott fog várni minket egy taxis haverja, aki elvisz minket a reptérre. Azért ez a kedvesség tényleg megdöbbentő, de az itteniek többségére ez a jellemző.

Panni a tenger farkasávál az esti doboláson (Panni fotója)

Szerencsénkre az utat éjszaka járhatóvá tették és hajnalban ott várt minket a taxi a szállodánál, úgyhogy az utunk a reptérre kicsit sem sikerült olyan kalandosra, mint amilyennek előző este kinézett.

2010. szeptember 7., kedd

Los Llanos madarai

ringed kingfisher

buff-necked ibis

striated heron

orinocan saltator

parrotlet

whistling heron

wattled jacana

pale-headed jacamar

vermilion flycatcher

Los Llanos

2010.08.24.

Utolsó szabad hétvégénken Llanosra mentünk szafarizni. Ez Venezuela alföldje. Tájképileg nagyon hasonlít Hortobágyra vagy Apajra, csak valamicskével nagyobb, bő másfél Magyarországnyi területű. Különbség még az is, hogy Los Llanoson kicsit több anakonda, kajmán, krokodil, édesvízi delfin és piranha van, mint a Hortobágyon vagy Apajon. A madarak mennyiségét tekintve viszont nagyon hasonlít ez a síkság a fentebb említett két kedvenc területemre. Dugig van madárral. A három nap alatt 85 új faj került fel a listámra, pedig kifejezetten madarászni csak reggelente tudtam 1-2 órát. Bele se merek gondolni, hogy hány új fajom lehetett volna, ha több idő jut csak madarászásra. Ehelyett végig kis csapatunkkal csapattam. Voltunk motorcsónakozni delfinek között, anakondát keresni mezítláb, éjszakai szafarin kajmánt fogni, lovagolni pusztában és méteres vízben, és még piranhákat is fogtunk marhahússal. A gájdunk egy alapvetően jófej híres helyi idegenvezető volt, csupán egy-két, az európai túravezetőktől nem megszokott tulajdonsága zavart kicsit. Például, hogy igen erőteljesen hajtott egyik-másik lányunkra, vagy hogy az éjszakai szafarit annyira saturészegen vezette, hogy tolmács kellett az artikulálatlan részeges mondatainak a józan emberek által is megérthető formára fordítására. Mindegy, nagyon jó kis hétvége volt.


szürkemarhák helyett ilyen marhák rohangálnak


tiszta Apaj

pusztagiccs savanna hawk-kal

dzsippünk


vízi lovaglás (Papp Zsuzsi fotója)


folyami lélekvesztő (Papp Zsuzsi fotója)

piranha

függőágyban pihenő hangyászsül


kisméretű (3,5-4 méteres) anakonda



matamata nevű ősi édesvízi teknősfaj

kiskajmán

2010. szeptember 6., hétfő

Karibi hétvége

2010.08.20.


Húzósra sikeredtek a múlt hét munkanapjai. Le kellett bonyolítanunk a magyar kultúra estjét Los Curosban és egyik nap a táborban mi szerveztük a programot a gyerekeknek. Ez a két esemény sok tennivalót igényelt munkaidőn kívül is, szóval rendesen lefáradtunk. A magyar kultúra estjére egy másfél órás bemutatót készítettünk az országról videókkal és néptánccal, az est végére pedig lecsót főztünk a megjelent kb. 80 főnek. Ha a műsorunk nem is, de a lecsó bombasiker lett, mindenki nagyon dicsérte. Vicces lehetett, amikor öten magyarok, akik közül Ágin kívül csak én beszélek többé-kevésbé spanyolul, próbáltunk magyarázni Magyarországról a közösségnek. A lényeg, hogy túléltük.

Csütörtök este hullafáradtan indultunk a Karib-tenger partjára, hogy egyetlen négynapos szabadságunkat strandolással és pihenéssel töltsük.

Odafelé az eredetileg tízórásra tervezett utat 18 óra alatt sikerült lenyomni. Nem tudom, hogy nevezhetem-e a szocializmus csodájának, de útközben az egyik katonai ellenőrzőponton két órán keresztül szívatták kis csapatunkat, míg végre találtak valami indokot, amiért négyszáz helyi pénzzel lehúzhattak. Amikor átnézték még az utolsó alsógatyánkat is, csak szimpla rajoskodásnak gondoltam a dolgot. Aztán rájöttem, hogyha csak szimplán azért szívatna minket a csávó, hogy ezzel kompenzálja a kisméretű cerkáját, akkor fél óra után önelégülten elengedett volna minket. Neki viszont a gazdagnak látszó fiatal európaiak lóvéja kellett. Végül is találtak valami okot, amiért meg kellett próbálnunk megvesztegetni a csávót, és láss csodát, sikerült. Részben emiatt is tartott az odaút a normális duplájáig, de megérte. Kissé elcsigázottan és nyomottan érkeztünk meg délután egy Choroni nevű városkába. Apró, színes, földszintes házikók, szűk utcák tele emberekkel, mindenhol hangosan szól a zene és van egy kis kikötő is tele színes csónakokkal. A halászhálókból kiesett halakból fregattmadarak és barna pelikánok szemezgetnek, a kikötő mellett sétányon a fák tövéből rozsdás ágyúk figyelik a tengert. Persze az egész hely tele van élettel, alkudozó árusok, pihenő turisták, iszogató fiatalok, fuvarra váró hajósok és mindez naplementi fényekben. A környzet és a strand pedig egyszerűen hihetetlen. Félhold alakú strand hegyekkel körbevéve, világossárga puha korallhomokkal és a part fölé hajló kókuszpálmákkal. Undorító. Tisztára olyan, mint a filmekben. Az ilyen helyekre mindenki el akar jutni, de csak kevés fehér mázlistának adatik meg, hogy itt bulizzon. Hát nekem megadatott, köszi EU-bácsi!

Egy hatalmas luxusházat sikerült kibérelnünk medencével nagy kerttel, a fákon néha majmokkal, függőágyakkal, kerti grillel és hatalmas terasszal. Habár szuper volt a kégli, mégis csak az éjszakáinkat töltöttük ott, meg a strand utáni iszogatós beszélgetéseket, de azokat is inkább a medencében. Azért is kellett a medencében melegítenünk, mert délután mindig elfogyott a vezetékes víz és a medencében legalább leázott rólunk a só.

Az esti beszélgetések után pedig minden este célba vettük a kikötő melletti sétányt. Esténként ott gyűltek össze az emberek zenélni, zenét hallgatni és persze piálni. Egy az egyben egy kis botellon a Karib-tenger partján tele egzotikus szépségekkel és örömzenészekkel.

Szombaton a strandon összeszedtünk egy tízfős helyi huszonévesekből álló bandát, akikkel este is együtt csapattuk. Az esti medencés rumozás után az ágyús sétányon akadtunk össze velük és így együtt folytattuk a gitározós beszélgetést. Aznap este még dobparti is volt a sétányon és, mit ne mondjak, a karibi ritmusok megadták az alaphangulatot a cubalibrézéshez. Az egyik helyi havernak volt egy barátnője, aki nem nagyon titkolta, hogy akar tőlem valamit, ráadásul a barátai is segítettek neki, hogy megkapja, amit akar. Errefelé így megy ez. Ha valakinek bejön valaki, akkor a haveri kör egy emberként dolgozik azon, hogy összejöjjön a dolog. Így azért egyszerűbb az élet, nincs túlbonyolítva semmi. Hát most sem volt. Végül is elsétáltunk a lánnyal a közeli strandra kicsit beszélgetni. Habár a körülmények tényleg idilliek voltak (csillagok, pálmafák, tenger), mégsem történt beszélgetésnél sokkal több. Talán nem termeltem be elég rumkólát előtte. Miután ezt megbeszéltük, visszatértünk a helyi srácokhoz és nem sokkal később indultunk is vissza a szállásra. A frissen megismert helyi banda is jött velünk, holott tökre nem arrafelé laktak amerre mi. Nembaj, ha már elkísértek hazáig, akkor be is jöttek és rögtönöztek egy medencéspartit hajnal háromtól, a mi lányaink bánatára. Ők inkább aludni szerettek volna. Én fél ötig bírtam szuflával, aztán magukra hagytam a srácokat, hagy élvezkedjenek.

Vasárnap kicsit nyomottan indultunk motorcsónakkal távolabbi eldugott strandok és egy kakaóültetvény felderítésére. Jó kis túra kerekedett a dologból, még Choroninál is egzotikusabb helyeken jártunk. Este a grillparti után az előző nap megismert jóbarátaink jöttek ismét és rögtönöztek egy gitározgatós, zenélgetős bulit. Természetesen ez is a medencében ért véget.

Hazafelé még az eddig rengetegnek hitt 18 órás menetidőnket is sikerült megdöntenünk. Fantasztikus buszunk és teljesen talpraesett legénysége 24 óra alatt repített minket haza Meridába.