Biztonság

2010.08.09.

Már két hete nyomulunk Mérida egyik rossz hírű kerületében, Los Curosban. Régebben azt írtam, hogy a biztonság-kérdést túlparázzák a helyiek, de ezt az álláspontomat most jelentősen módosítanom kell.

Például Los Curosban tele az utca gyerekekkel, mindenki vidám, mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, de ez a nappal jókedvű és élettel teli kerület az éjszaka beköszöntével átváltozik egy teljesen más hellyé. Az ijesztő legendák helyett inkább csak azokat a tényeket és történeteket írom le, amik az elmúlt két hétben történtek, vagy amiket tapasztaltam. Az elmúlt két hétben három gyilkosság volt csak Los Curosban. Már ez a hír is mellbevágott minket, elkényeztetett pesti bunkókat. Az is meglepő volt, amikor egyszer vittük haza a Los Curosban lakó kollégákat egy buliból és a kerületbe érve a kocsiban ülő mindhárom helyi külön-külön megkérdezte, hogy biztosan felhúztam-e az ablakot és bezártam-e az ajtót rendesen. Az otthonukhoz érve pedig már kulccsal a kezükben ugrottak ki a kocsiból és rohantak a lakásukig, amíg mi a kocsiból vártuk, hogy becsukják maguk mögött az ajtót. Az is durva volt, amikor ma az egyik tízéves srác a táborban megkérdezte, hogy van-e fegyverem, majd közölte, hogy ő nem szereti a fegyvereket, mert a szomszédjainak van és embereket ölnek vele.

Félreértés ne essék, ezek a dolgok nem így vannak mindenhol, Meridában például csak ebben és egy-két másik rosszhírű kerületben. Viszont ezek után már egészen új értelmet nyer, hogy a tábornak, hol dolgozunk, miért éppen a béke és az emberi jogok a központi témája.

Más értelmet nyer az eddig általam túlzásnak minősített jelenség, hogy minden hely bemutatásánál az első két-három mondatban elhangzik, hogy biztonságos-e, amikor egy helyszínhez érve a megszokott „nem biztonságos” jelző után a munkatársunk akadozó hanggal elmeséli, hogy néhány éve ott rabolták el fegyveresek. A szüleinek hat órája volt vasárnap éjszaka összeszedni a váltságdíjat, hogy élve kaphassák vissza a lányukat. A történet végén hozzátette, hogy szerencséje volt, mert nem verték vagy erőszakolták meg és hogy ezekhez a dolgokhoz hozzá kell szokni, mert itt gyakoribbak annál, mint amit a hírek vagy egy-két akciófilm alapján gondolnánk. Csak itt éppenséggel nem jön az elitkommandó Chuck Norris vezetésével kiszabadítani a túszokat. A rendőrség bevonása a filmekkel ellentétben itt tényleg a túszok halálával jár, arról nem is beszélve, hogy a rendőrségben egyáltalán nem bízik a lakosság, mivel a közelmúlt néhány csúnyább emberrablási ügyében rendőrök is érintettek voltak. Itt a családnak és ismerősöknek kell hihetetlen erőfeszítéseket tennie a helyzet megoldására bármiféle külső segítség nélkül és utána megpróbálni élni tovább az életet.

Egyedül azt nem tudom, hogy hol laknak itt a rossz emberek. Mindezen dolgok ellenére a helyiek hihetetlenül életvidámak. Gyakorlatilag bárki, akivel eddig összehozott minket a sors, európai viszonylatban zavarba ejtően kedves és segítőkész volt. Valahol viszont lenniük kell a gonoszoknak, mert ebben az országban a gyilkosság jóval megelőzi a balesetet a halálozási statisztikákban. Nem hivatalos adatok szerint például Caracasban egy hétvége alatt 50-70 gyilkosság történik. Jelenleg Venezuela számít a világ legveszélyesebb helyének az egy főre jutó gyilkosságok száma alapján. Jóval megelőzi Irakot, Afganisztánt és a határvidéki bandaháborúkról hírhedt Mexikót is.

Amikor nem dolgozunk

2010.08.06.

Vendéglátóink gondoskodnak arról, hogy ne csak azt lássuk Venezuelából, amit a lonely planet alapján megnéznénk, hanem hogy úgymond –és ez nagyon közhelyesen hangzik-, de belelássunk kicsit a helyiek mindennapjaiba és az ország problémáiba is. Szerveztek nekünk történelemórát, a már említett látogatást Koszovóba, összehoztak egy párórás beszélgetést egy ellenzéki politikussal (úgy volt, hogy vele egy időben jön egy kormánypárti is, de ő a beszélgetés reggelén lemondta a szereplést, így később pótoltuk), a héten pedig jártunk egy helyi újságnál, egy melegekkel és prevenciókkal foglalkozó civil szervezetnél, valamint négyen élő riportot adtunk spanyolul egy rádióban. Ezen események során olyan történeteket és tényeket hallottunk amik alapján egy, a BBC és a CNN által felvázolttól nagyban különböző kép kezd kialakulni bennünk Venezueláról. Ami a legfontosabb azonban, hogy itt most nem úgy vagyunk, mint spanyolban voltam a cserediákok kissé zárt közösségében, hanem itt ha csak másfél hónapig is, de helyiekkel együtt élünk és dolgozunk.

Egy meridai éjszaka

2010.08.06.

A szerda este azért megér egy misét. Szépen betáraztunk a gyomrunkba rumból, azt a csapatunk nagy részével belevetettük magunkat az éjszakába. A munkahelyünkről elkísért minket az egyik helyi kollegína és barátnője két kocsival így a taxira szánt pénzt is szeszre tudtuk fordítani. Beértünk az egyik új kedvenc helyünkre, ahol sok ismerős fogadott minket. Vicces, hogy bárhova megyünk partizni, most már mindenhol haverokba botlunk. Jól elvoltunk, és a Saffer-borozó (fiatalkorom törzshelye, Kőbánya legolcsóbb és leglepukkantabb kocsmája) áraihoz képest is olcsó nedű garantálta a folytatást. Egészen érdekes, hogy mit tud kihozni az emberekből néhány kétszázötvenforintos cuba libre. Legyen elég annyi, hogy az olaszok nem a hűség példaképei. Magyar útitársaim tartják magukat, legalábbis, akinek van valakije, de déli kollégáink olyan kavarásokat folytatnak, hogy minden buli után körbe kell kérdezni, hogy ki kivel nyomul éppen, mert ha egyszer lemarad az ember, akkor utólag nehéz lekövetni az eseményeket. Mókás. A digók egy-két kivételtől eltekintve házon belül szemezgetnek, mi magyarok (már akinek szabad), főleg a venezuelai-magyar interkulturális kapcsolatokat erősítjük. Végül is egy olyan projektben veszünk részt, ami az interkulturalitásról szól. Nem azt mondom, hogy kis csapatunkban nincsenek jó gádzsik, de valahogy mégis úgy hozta a sors, hogy a gárda magyar része nem lő házinyúlra. Illetve mégis, mivel nekem ezen a szerda estén a fogadószervezetünk egyik munkatársával sikerült összegabalyodnom. A többiek is úgy csapatták, ahogy ilyenkor szokták, kialakult egy-két ilyenkor szokásos párocska, azt mindenki elvolt, amíg ki nem rugdostak minket a helyről. Szerencsére sok bulihely van ebben a vonalzóval megrajzolt, kissé dzsuvás városkában, így célbavettünk egy másik klubot. Időközben az egyik sofőrünk lelépett, így maradtunk nyolcan külföldiek és az időközben csajommá előlépett helyi kollegína. Szerencsére leendő jövendőbelim is rendesen öntötte magába a folyékony bátorságot, így nem vette rossz néven, amikor kilencen beültünk a kétajtós renault twingójába piástul meg mindenestül. Az itteniek egész lazán veszik a kresz előírásait, már ha egyáltalán létezik valamiféle kresz. Az egyetlen dolog, amiért aggódnak, hogy a biztonsági övért megbüntethetik őket. Amiatt nem paráznak, hogy a sofőrt is beleértve mindenki kezében ott figyel az este negyedik fél literes rumkólája, vagy amiatt, hogy ketten ülnek a csomagtartóban, de ha rendőrt látunk, akkor az elölülő két-három embernek be kell kötnie magát, csak utána lehet folytatni a piálást. Már kezdek hozzászokni, hogy amikor az asszonnyal megyünk valahova, akkor az én kezemben mindig két rumospohár van. Az egyik az enyém, a másik meg az övé és akkor kell átadnom, amikor nem kell váltani és az egyik keze szabad. Lehet, hogy a zsaruknak nincs lóvéja szondára, ezért piál mindenki vezetés közben és előtt. Szerencsére szívem mézeskalácsán a cukormáz (a csajom) óvatos és észnél van, mert fél üveg rum után mindig kijelenti, hogy mostantól csak sörözik, mert ha berúg, akkor nem szívesen vezet. Na de térjünk vissza a szerda estére. Megérkeztünk a kis twingóval az este második bulihelyére, azt miután sikerült mind a kilencünknek kimászni a kocsiból, csapattuk a rumbát még egy darabig. Itt is ismerősökbe botlottunk, aminek elsősorban az olasz lányok örültek. Kis idővel később egy kis sikertelen szambatanulás után indultunk vissza a szállásra.