Madarászás Extremadurában és Andalúziában

Két madarászcimbora, Attila és Csaba leszerveztek maguknak egy madarászkörutat Extremadura-Andalúzia-Kanári-szigetek útvonallal. Mákomra pont most jöttek spanyolba, és ráadásul még be is vettek a csapatba a túra szárazföldi szakaszára.

Az igen élvezetesre sikeredett valenciai napok után hétfőn a hajnali busszal mentem Madridba. Csabival és Attilával délben találkoztam a madridi reptéren, aztán a bérelt autó átvétele és egy kis civakodás után el is indultunk Extremadura felé. Nagyon szép és izgalmas vidék ez. Ráadásul madaras szempontból se semmi. Már az első nap beesett három új faj (kékszarka, dalos poszáta, kaffersarlósfecske), de ezek mellett is sok érdekeset láttunk. Főleg a ragadozók mennyiségét emelném ki, azon belül is a keselyűkét. K sok volt.

A második nap kicsit szenvedősen szedtük össze a maradék fajokat, de végül délutánra sikerült behúzni a listára minden Extremadurában kötelező madarat (nyílfarkú és feketehasú pusztaityúk, ibériai sas, reznek). A sast jópár óráig kerestük a Monfragüe NP különböző kilátópontjaiból, mire végül meglett, a rezneket pedig a legeslegutolsó fényekben szúrta ki Attila egy Belén nevű városka mellett. Mivel végül minden fajt kipipáltunk, a harmadik nap már indultunk is Andalúziába szívni.

Andalúziában két célfajunk volt, az időszakosan felbukkanó karvalykeselyű Giblaltárnál és a Cádiz melletti sólepárlókon már július óta megfigyelhető rózsás csér. Utóbbi területre nem kevés vesződség és tiszteletkör után sikerült bejutnunk, de a második andalúz esténken már Rafael Garcia helyi madarász társaságában szkenneltük az éjszakázni érkező cséreket. Jó hely az a sólepárló. Tele volt sirállyal, flamingóval, szerkővel és csérrel és még néhány limikóla is a szemünk elé került, de persze a rózsás csér nem lett meg. Szívás.

A karvalykeselyűvel sem volt nagyobb szerencsénk. Annyit tudtunk, hogy Gibraltár környékén mozog fakókeselyűkkel és ezért a keselyűcsapatokban kell keresni. Az Atlanti-óceán nagyon nem csipáz engem, mert legutóbb, amikor a partján voltam Marokkóban, rettenetes ítéletidő fogadott. Ez most sem volt másképp. A két és fél nap alatt, amit ott töltöttünk, összesen kábé négy-öt órát tudtunk keselyűzni, a maradék időben szakadt az eső és ezek a dögök esőben ugyebár nem repülnek, ezért időnk nagy részében csak autókáztunk össze-vissza, madarakat keresgélve. Nem nagy csoda, hogy a napsütéses pár óra alatt nem sikerült levarrni a karvalykeselyűt sem.

Gibraltár és környéke igen szép vidék (még annak ellenére is, hogy nagyon durván teleszórták szélerőművekkel a partvidéket) és azért láttunk egy-két jó fajt is, így a rossz idő ellenére is voltak emlékezetes pillanatok. Utolsó délutánunkon például kaptunk három óra napsütést. Ez pont elég volt arra, hogy a vonuló ragadozók meginduljanak. Nagy élmény volt látni, ahogy darázsölyvek és barna kányák százai vonulnak hosszú tömött sorokban (termikekben) Afrika felé.

(Fajlista és talán madaras fotók majd később)

Cullera

A héten sikerült annyira összespanolni az argentinokkal, hogy a hétvégére az egyik argentin srác meghívott magához egy kis kerti sütögetésre. Betti aznap dolgozott, ezért egyedül mentem. A pályaudvaron találkoztam egy másik argentinnal és vele zúztam Cullérába, a Valenciától délre fekvő üdülővárosba, ahol eddig még csak Boscoval voltam télen búvárokat keresni a tengeren.

Megérkezés után összeszedtük vendéglátónkat és húztunk is a henteshez és a Mercába ipari mennyiségű húst és egy kis innivalót vásárolni. Aztán nekiláttunk az argentin családi barbacue-partinak. A két argentin srácon és rajtam kívül ott volt az anyuka, az anyuka élettársa és még egy rokon, aki kicsit más volt mint mi. Ezt nem csak a hangjából és a citromsárga feszülős sztreccsnacijából lehetett sejteni, hanem abból is, hogy a tengerparton tájcsi oktatóként kereste a mindennapi sörre valót. A sok kiló sültoldalas elpusztítása után elkezdtük csökkenteni a szeszkészletet is, családi mojitózás keretében. Aztán olyan egy körül jöttek értünk kocsival. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy bevásárlás közben összeakadtunk egy argentinnal, aki felajánlotta, hogy menjünk velük egy másik városba, Gandiába bulizni. Hát így is lett. Bepattantunk a két argentin mellé a kocsiba és megindultunk az éjszakába. Meg sem álltunk addig a térig, ahol Gandiában vannak a botellonok. Ott bepusziltuk a még meglévő készleteinket, aztán diszkóról diszkóra járva töltöttük az estét. Aztán az egyik bárban megint jöttek a srácok a hülye fanta-tequilájukkal. A héten megtanultam, hogy az argentinok fétise a fanta-tequila, amit valamiért minden este beletesznek a menübe és sehogyan sem lehet őket rábeszélni, hogy ehelyett a szörnyű rettenet helyett valami olyat vegyünk tíz euróért, amit mondjuk meg is lehet inni. Persze azt mondanom sem kell, hogy ez a katasztrofális argentin nemzeti ital nem az én gyomromnak való és mint ahogy általában, most sem esett túl jól. Aztán kitalálták a srácok, hogy menjünk vissza Cullérába bulizni. Hát így is lett. Már öregszem és nem bírom annyira strapát, ezért a lakásba érve egyből bezuhantam az egyik ágyba, az argentinok pedig még reggel nyolcig folytatták a mulatozást valamelyik környékbeli klubban.