Nem madaras: la Crema (az égetés)

2010.03.20.

A csütörtöki tűzijáték, belvárosi nagybotellon, petárdaháború és az azt következő buli poén volt, de a péntekhez képest csak egy kortárs irodalmi felolvasóesthez tudnám hasonlítani egy eldugott kis méregdrága pesti teázóban. Akkor lássuk, hogyan is zajlott a háromhetes őrület tetőpontja, azaz az égetés. Avagy milyen is volt a fallas utolsó falatja, amibe a valenciaiak is a legjavát hagyták, ugyanúgy, mint amikor valaki a gyorsbüfében a brassóiból előbb kicsipegeti a sültkrumplit azért, hogy a végére csak a szaftos húsdarabok maradjanak.

A Fallas legvégén az összes méregdrága, éppen csak létrejöttük ötödik napfordulóját megélő faszobrot nagyjából egy időben, tűzijáték, petárdázás és zenekíséret közepette néhány perc alatt porig égetik. Ezt a fallákhoz tartozó közösségek tagjai, a többi itt lakó, a turisták és természetesen mi is hatalmas éjjenzéssel és bulival ünnepeljük. Az egész város együtt ujjong, amikor néhány perc alatt euró milliók válnak hamuvá. Ezek után kell még magyaráznom, hogy miért merészeltem anno Valenciát őrült városnak nevezni?

Bettivel már délután találkoztunk a belvárosban, hogy még eredeti állapotukban tudjuk megnézni a legszebb fallákat. Természetesen a puttonyom tele volt minden földi jóval, például kalimocsoval, meg egyéb itókákkal, mert már nem akartunk hazamenni hajnalig. A városnézés után beálltunk az egyik legnagyobb falla körüli kerítéshez, hogy első sorból nézhessük az égetést. Két óra várakozás után elváltak útjaink, amiket lemerült mobiljaink miatt nem sikerült már újra egyesíteni. Kicsit még élveztem az utcai zenekarok köré szerveződött partikat, aztán találkoztam Janicimborámmal, akivel a legszebbnek megválasztott falla égetésére mentünk. Nem sikerült nagyon közel jutnunk, de így is megcsapott a hő, amikor a hatszázezer euró értékű, amúgy tényleg gyönyörű szobrot néhány pillanat alatt beborították a lángok. Amikor a szobor valamelyik nagyobb égő darabja ledőlt, a tömeg egy emberként éljenzett. Kábé tíz perc alatt össze is roskadt teljesen, így hát megindultunk keresni másik fallát. Néhány tűzijáték, szoborégetés és zenekar gyors lecsekkolása után megérkeztünk egy térre, ahol egy még ép faszobor fogadott minket.

Beálltunk az első sorba és gyorsan megkezdtük a hátizsákokban felhalmozott tartalékok elfogyasztását. Legalábbis, ami megmaradt belőle. Elég sokáig cipeltem már azt a baromi nehéz zsákot, épp itt volt az ideje, hogy megváljak terhemtől. Természetesen a hangosbemondó is előkerült, majd néhány ismerőssel is sikerült összefutnunk. Aztán elkezdett gyűlni a tömeg. Valami furcsa oknál fogva csak már rottyon lévő vagy éppen szeszelő fiatalok jöttek a térre. Ahogy múlt az idő, fogyott a szesz és nőtt a jókedv. Sok folyékony anyag elfogyasztása után általában mindenkinél feltámad az igény, hogy könnyítsen magán. Velünk is így történt. Budi nem volt a közelben, de VIP-szektorunkat semmi pénzért nem akartuk elhagyni. Cimborám rájött, hogyha egy sörösüveget kiürítettünk, akkor azt nem kell eldobni, mert igen jó szolgálatot tehet még az olyanoknak, akik a fenti problémával küzdenek. Az akció kivitelezése nem csekély ügyességet igényelt egy zsúfolt tömegben, de végül sikerült. Aztán megjöttek a tűzoltók. Nekik az égő szobrok körüli épületek hűtése, majd az izzó parázs eloltása volt a feladatuk az égetés során. Mire kifogyott minden szesz a hátizsákból, már teletekerték petárdákkal a fallát. A tömeg már ekkor kezdett megőrülni, amikor pedig meggyújtották, akkor mindenki kikelt magából. Pár másodperc múlva már olyan hőt árasztott a házaknál is magasabbra csapó láng, hogy képtelenség volt a láng felé nézni.

Aztán, ahogy a szobor kezdett összedőlni és a lángok is csillapodtak, a tömeg elkezdte ritmusra kiabálni a „bomberos, cabrones, sois maricones” (nyersfordításban: tűzoltók, köcsögök, b*zik vagytok) mondatot. Utólag elmagyarázták, hogy ebben a mondatban semmi rossz szándék nincsen, csupán a tömeg ezzel jelzi, hogy felkészült a fürdőzésre. Állítólag errefelé ez a szokás. A tűzoltók megértették a jelzést és a falla égő romjai helyett az ekkora már teljesen megőrült tömeget kezdték el oltani. Ez olaj volt a tűzre és megkezdődött a fogócska. A tűzoltók módszeresen locsolták végig a nézőket, akik előbb persze sikollyal és meneküléssel fogadták a gesztust, majd tapsoltak és a tűzoltókat éltették. Utána, amikor felkészültek az újabb zuhanyra, persze ismét a fentebb említett mondatot ordították. A tűzoltók nem húzták fel magukat, sőt, szerintem nagyon élvezték a dolgot. A téren lévők átáztatása után a kis sikátorokban kergették az embereket a tömlőkkel. Az első erősebb vízfröccs után Janicimborámmal elhatároztuk, hogy közelebb megyünk az egyik tűzoltóhoz, mert valószínűleg a magyar akcentusunk miatt nem értette tökéletesen a neki címzett mondatainkat. El is indultunk, de valamiért még a lánglovag előtt ráestem Janira. Szerintem nem a kalimocso miatt, bár ki tudja. A tűzoltó persze nem volt rest, meglátva azt, ahogy a földön egymáson fekszik két szerencsétlen hülyegyerek, egyből felénk fordította a vízsugarat és úgy telibe vert minket, hogy onnantól kezdve már minden mindegy volt. Mi is csatlakoztunk tűzoltók- ittas tömeg fogócska bátrabbjai közé az első sorba. Mellesleg még az italozás során leöntöttem magam boroskólával, és a lányok azt mondták, hogy ilyenkor egyből be kell áztatni a ruhát, amit leöntöttél, úgyhogy még kapóra is jött a dolog, hátha a tűzoltók kimossák. Szóval innentől kezdve félóra őrült fogócska következett, amitől a tömeg teljesen eldobta az agyát. Volt egy srác, aki szerzett egy kanna vizet, odalopózott az egyik lánglovaghoz és nyakonöntötte. Nem volt semmi, amit utána kapott. Janival odarohantunk az egyikhez, aztán amikor elkezdett minket kergetni, cimborám bemenekült egy másik sráccal egy kőfülkébe. Nem voltam rest felhívni a tűzoltó figyelmét, hogy micsoda lehetőség van a kőfülkében rekedt jóbarátom megfürdetésére. Meg is szórta rendesen. Mókás volt, ahogy ordibálva próbálnak védekezni az igen erős vízsugár ellen, de hatástalanul. Sírdogáltam a röhögéstől őket látva, de csak addig, amíg én is kaptam. Aztán előkerült a kannás srác egy újabb kanna vízzel és ismét nyakon öntötte ugyanazt a tűzoltót. Amikor válaszul már ketten locsolták három méterről telibe, tűzszünetet kért. Megint mások valahonnan szereztek egy bevásárlókocsit és abban próbáltak közelebb jutni. Ők sem úszták meg szárazon. Közben persze mindenki kiabált és tapsolt, de a tűzoltók is lelkesen kergették a fiatalokat. Valószínűleg az vetett véget a mókának, hogy nem volt túl meleg. Tíz fok alatt volt a hőmérséklet, és a fiatalok elkezdtek fázni. Ezért az egész ázott és ittas tömeg a még lángoló szobor romjai köré gyűlt szárítkozni. Volt, aki levetkőzött alsógatyáig, de a többség csak a csavargatta a ruháiból a vizet és a parázs melegénél próbált melegedni. Ezt látva a tűzoltók megkezdték a falla oltását és a fölösleges tömlők feltekerését, de ment nekik, mert mindenki rohant hozzájuk kezet fogni, ölelkezni, meg fotót kérni.

Habár ez az esemény nagyon hasonló a híradókból ismert, vízágyúkkal feloszlatott tüntetésekhez, de van néhány eltérés a demonstrációk és az ilyen típusú bulik között. Addig oké, hogy a tüntetéseken és itt is káromkodásokat kiabálnak a hatóságnak a népek a vízágyúk megnyitásáért, de utána utóbbi eseményeken menekülnek az emberek, míg itt mindenki inkább próbált közelebb jutni a vízsugárhoz. Tömegoszlatáskor a tömeg nem éljenzi a hatóságokat és az oszlatás végeztével nem mennek oda kezet fogni, köszönetet mondani és fényképezni. Az ott készült képeket a híradóban adják le, az ittenieket maximum facebookra töltik fel.

Végül, mivel teljesen eláztunk, egy parti helyett inkább hazafelé vettük az irányt. Bőrigázva, amikor még az alsógatya is csurom víz, annyira nem meleg az a 10 fok.

Erin, Csongor és Féliz, a marokkói csirke

Habár semmi közöm ehhez a történethez, de muszáj leírnom, annyira hatalmas sztori. Sokan (még én is) kétkedéssel fogadtuk, amikor meghallgattuk, de én azt mondom, hogy aki ennyire elmebeteg mesét ki tud találni, annak kényszerzubbonyban a helye. Ilyen idióta történetet csak a valóság tud produkálni.

Már régebben említettem, hogy Valenciából olcsón el lehet jutni Marokkóba, ezért a cserediákok többsége megejti ezt a túrát. Így tett Csongor, a honfitárs cserediák, Erin, az ausztrál lány és még két csaj is. A körutazás során eljutottak egy sivatagi városba is, ahol a sunák természetesen sok időt töltöttek shoppingolással. Csongor ezen kicsit kiakadt, mert ő inkább a nevezetességeket akarta megnézni, ezért a lányok azt ajánlották neki, hogy inkább ő is vegyen valamit. Barátunk egy jóhumorú kicsit őrült srác, ezért emléktárgyak helyett vett egy csirkét. A csajok először azt hitték, hogy viccel, de lassan leesett nekik, hogy nem. A túra maradék részén a csirkét is vitték magukkal, akit időközben a Féliz névre kereszteltek és nagyon megszerettek. Marrakechből a csapat háromnegyede repülővel visszajött, de Félizt, a csirkét otthagyták Erinnek, aki később akart visszatérni. Mondták neki, hogy keressen neki új gazdát, vagy adja el, vagy valami. Erin hajóval akart visszajönni spanyolba és mivel Féliz nagyon a szívéhez nőtt, ezért őt is hozni akarta. A határon az egyik ellenőrzőponton azonban visszafordították, mondván, hogy a csirkét nem lehet kivinni engedélyek nélkül az országból. Ekkor Erin gondolta, hogyha beül egy autóba és ott elrejti a csirkét, akkor valószínűleg nem veszik majd észre. Le is intett egy kocsit két szimpatikus sráccal. Előadta nekik a történetét, hogy át akarja csempészni Félizt, a csirkét Spanyolországba és ehhez szeretne segítséget kérni. A két srác bele is ment a dologba, Félizt elrejtették az egyik ülés alá egy papírdobozba. Aztán nekivágtak a határátkelésnek. A második ellenőrzőpontnál kiszállították őket és kicsit messzebb kellett várakozniuk, amíg a kocsit átviszgálták. Erin az elején még tartott attól, hogy megtalálják a csirkét, de amikor az autó átkutatását végző katonák elkezdtek kiabálni, akkor már teljesen rájött a para, hogy szegény Féliz nem fog eljutni Valenciába. A probléma azonban nem a kis szárnyassal volt. A katonák ugyanis ötven kilo hasist találtak a csomagtartóban elrejtve. Megjegyzem, hogy később a csirkét is megtalálták, de azt hiszem inkább a drog miatt verték bilincsbe és vitték az örsre az ausztrál lányt és két ideiglenes útitársát. Két napig várakoztak a hűvösön az első meghallgatásig, amit Féliz a kapitányságon vészelt át a rendőrök gondoskodása mellett. Erinnek szerencséje volt, mert a két drogfutár a meghallgatáson ugyanazt vallotta, mint ő. Tehát, hogy ő csak egy csirkét akart átcsempészni, az ötven kiló hasishoz nem volt semmi köze. Ezt nem nagyon akarták elhinni a rendőrök, mert állítólag a drogfutároknál bevett módszer egy fiatal lányt is vinni a drog mellett, mert a fiatal lányok láttán kevésbé szorgalmasak az átvizsgálásnál a hatóságok. A két futár vallomásának és valószínűleg a történet abszurdságának is köszönhetően Erin és Féliz délutánra már kint voltak a dutyiból, így újra megpróbálkozhattak átjutni Európába. Az ellenőrzőpontoknál már semmi gond nem volt, viszont a hajó előtti átvizsgáláson Félizt ismét megtalálták és ezért megállj-t parancsoltak a viharvert múltú párosnak. A szerencse most azonban melléjük szegődött, mert az egyik, Erint és szándékait már ismerő rendőr ott volt a közelben. Egy kis rábeszélés után szívesen segített a kissé őrült ausztrálnak és közölte a hajósokkal, hogy Féliz, a marokkói csirke igenis fel fog szállni a hajóra és igenis el fog jutni Spanyolországba. A hajósok a rendőrnek már nem mertek ellentmondani, így bő két nap késéssel és egy kis arab börtönélménnyel gazdagodva Erin és a kis szárnyas már úton voltak Valencia felé. Spanyországba érve több nagyobb fennakadás szerencsére már nem érte a párost. Féliz jelenleg is boldogan él egy papírdobozban, egy valenciai társasház tizedik emeletének egyik kisszobájában, apja, Csongor ágya alatt. Azóta megszerette a sört, de a rumoskólát sem veti meg, a házibulikhoz pedig lassan kezd hozzászokni.

Az eset tanulsága az, hogyha véletlen egy csirkét akarsz becsempészni Marokkóból Spanyolországba, pont drogfutárok kocsijába szállsz be, ráadásul a határon lebuktok és utána két napra börtönbe kerülsz, akkor jegyezd meg azoknak a rendőröknek az arcát, akik sittre vágtak, mert sosem lehet tudni, hogy mikor fognak kihúzni a slamasztikából.

Erin, Csongor és Féliz

Nem madaras: koncertek és megafonok

2010.03.18.

Egy kevésbé izgalmas kedd után szerdán este a melegítést követően ismét a központban találtuk magunkat. Itt, mialatt összevártuk a többieket, Janicimborám ki akarta engesztelni a főnökét az előző esti mutatványáért egy csokor virággal. Éjszaka virágot csak az éjszakai illegális virágárus indiaiaktól lehet szerezni (a virágmaffia az indiaiak kezén van). Ráadásul tőlük is csak egy szál rózsát, ezért csokor virágért a város gyönyörűen feldíszített jelképéhez, a virágokkal borított Szűzhöz kellett fordulni segítségért. A kicsit félresikeredett bocsánatkérés után az óváros egyik kis hangulatos terén találtuk magunkat, ahol hajnal négyig egy őrületes koncerten buliztunk fergetegeset. Miután véget ért, valahogy ismét elhagytak minket a többiek. Egy afrikai napszemüveg- és kalapárus (az illegális napszemüveg- és kalapmaffia az afrikaiak kezében van), szóval egy ilyen árus hangosbemondóját megvásárolva azonban új lendületet kapott az éjszaka. Ez a megafon az a szerkezet, amivel otthon a krumpliárusok kiabálják, hogy „száz forint a burgonya”, itt pedig a kalapárusok kiabálják, hogy „olcsó a kalap”. Nagyon érdekes, hogyha éjszaka sétálsz az utcán egy hangosbemondóba ordítozva, akkor milyen hatalmas népszerűségre tehetsz szert a többi fiatal körében. Gyakorlatilag bárki, aki elmegy melletted és már nem szomjas, az odamegy hozzád veled együtt kiabálni azt, amit te kiabálsz, legyen az akár a magyaralmási focicsapat indulója, vagy pedig az, hogy ’hol vagy Dani?’. A másik eset az, hogy megrohamoz egy banda és elkéri a megafont, hogy elénekelhessenek egy számot. Miután eléneklik, általában tapsolnak meg visonganak, utána pedig nagyon hálásak. Ilyenkor könnyen lehet új barátokat szerezni. Az egyik ilyen elhaladó csapat egy ismerős és éneklős kedvű cserediákbanda volt, ezért Janicimborám tőlük nem kérte vissza a hangosbemondót az első szám után. A következménye egy spontán buli lett a város legszebb terének tőszomszédságában. A széphangú sunák énekeltek, a kevésbé széphangú többiek táncoltak rá. Persze csatlakoztak hozzánk jókedvű diákok és turisták is. Majd amikor ketten elestek, egy ’kicsi a rakás’ felkiáltás után kialakult egy hatalmas emberhalom a két elhasalt játékoson. Ezalatt sajnos felügyeletlenül maradt a zenegép és az egyik repedthangú turista kezébe került, aki rá is zendített, amitől egyből vége lett a mulatságnak. Hazafelé még az egyik cseh srácot otthagytuk a valenciai diadalív alatt, mivel nem sikerült elmagyarázni neki, hogy az ágya sokkal kényelmesebb hely az alvásra, mint a diadalív márványtalapzata. Na mindegy, később valahogy hazakerült.

Nem madaras: Fallas utolsó hete, hétfő

2010.03.16.

Hétfőn elkezdődött a Fallas utolsó hete. A város megtelt turistákkal, a belvárosban mozdulni alig lehet, annyian vannak. Elkezdődtek a felvonulások és a koncertek, amelyek mostantól öt napon keresztül, többé kevésbé éjjel-nappal zajlanak. Hétfő reggelre felállították az összes fallát. Ezek sokméter magas színes faszobrok, amelyekből több, mint száz van elszórva a város kereszteződéseiben. Vannak kicsik, néhány viszont hétemelet magas, egyik-másik egyszerűbb, némelyik nagyon részletes, valamelyik olcsóbb kivitelű, némely falla ára viszont fél- és egymillió euró körül mozog. A belvárosban és pár kerületben az utakat szinte teljes egészében lezárták. A faszobrok mellé felhúzták a sátrakat, amikben a fallákhoz tartozó közösségek mostantól péntekig sütögetnek, buliznak és jól érzik magukat. Napközben Valencia egy hatalmas grillparti, este pedig egy még nagyobb buli koncertekkel, diszkókkal, élőzenével, sörsátrakkal és vásárokkal. Mindez persze az igen sűrű petárdarobbanások közepette. Olyan most, mint egy háborúban lehet, csak halottak és sebesültek nincsenek. Viszont mindenki vidám és bulizik.

Ilyen körülmények között természetes, hogy mi, naplopó diákok az utcán keresünk kellemes elfoglaltságot. Főleg este. Sötétedés urán az egyetem környéki negyedekből a komplett fiatalság megindul a városközpont felé, aztán ott jólérzi magát. A centrum persze tele van turistával meg helyiekkel, akik szintén már nagyon jól érzik magukat. Ez mindig megadja az alaphangulatot és egy ilyen környezetben nem nehéz összehozni egy fergeteges estét.

Hétfőn egy nehéz ébredés után a szokásos reggeli tevékenységek is már a megszokott módon több időt vettek igénybe, de a mascletas-ra sikerült időben beérnünk Janicimborámmal. A mascletas a fallas három hetének minden napján délután kettőkor zajlik a város főterén. Ez tulajdonképpen a petárda- és gyújtogatásmániás valenciaiak önmegvalósítása. Nagyjából hat perc alatt kismilliónyi petárdát robbantanak fel elektronikusan vezérelve. Ezek a petárdák nem azok a fajták, amiket a józsefvárosi piacon lehet kapni szilveszterkor, hanem annál nagyobbak, jóval nagyobbak. Emiatt brutál hangjuk is van. Amikor ebből néhány perc alatt több ezret robbantanak fel, akkor azért van hangzavar. Remeg minden. A főtér körüli épületek üvegeit állítólag különlegesre csinálták, hogy elviseljék a lökéshullámokat. Az egymást követő robbanásoknak olyan ritmusuk van, amire a vidámabb és a részegebb nézők ordítozva táncolnak és ugrálnak. Azt, hogy mindezt ordítozva teszik, csak onnan tudom, hogy ugrálás közben nyitva van a szájuk és megfeszül az arcukon a bőr, mert amúgy a petárdák zaján kívül semmit sem lehet hallani. Még a saját ordításomat sem. Komolyan. Így leírva ez nem látszik olyan nagy élménynek, de a valóságban igenis az. Én a fallas során összesen nyolcszor hallgattam meg a mascletast, de meghallgattam volna többször is. Mégiscsak jó fíling az, amikor körülötted mozognak az ablakok, a föld is reng alattad és az egész tested remeg a durranások ritmusára. A feldurrant petárdák füstjétől az éppen felrobbanó petárdák lángnyelvein kívül nem látsz semmit a környező épületekből és mindeközben sokezer ember örül veled együtt ennek a dolognak. A fülfájásod pedig fél órán belül elmúlik utána.

A nagy durrogtatás után estére Jani meghirdetett egy magyar vacsorát (ugyanis március 15-e volt hétfőn), ezért már délután elkezdtünk sütögetni. A tócsni és a lecsó hamar elfogyott és a kégli is szépen megtelt emberekkel. Csongor, egy magyar diáktárs kitalálta, hogy igyunk a 12 pont mindegyik pontjára egy felest. Így is lett. Emiatt a vacsiból végül is egy házibuli kerekedett jó sok emberrel. Már írtam, hogy fallaskor a központban van a buli, ezért viszonylag hamar sikerült megindulnunk befelé. A lakásban lévő negyvenes csapat az első száz méter megtétele után a metróhoz érve tízfősre zsugorodott. A városközpontba érve kicsit megbántuk, hogy a beléptetőkapukon szorosan összebújva tízen hat jeggyel mentünk le a metróba, mert a célállomáson hatalmas konda ellenőr fogadott bennünket. Janicimborámmal először megpróbáltuk kidumálni spanyolul, hogy miért nem vettünk jegyet, aztán eszünkbe jutott, hogy inkább játsszuk azt, hogy nem beszéljük a nyelvet. Akkor logikusnak látszott, hogy nem feltűnő két másodperc alatt elfelejteni spanyolul. A produkció végül is annyira jól sikerült, hogy megúsztuk három euró büntetéssel, míg a szép francia gádzsiknak egy tízest kellett kicsengetniük. Íme, itt a bizonyíték, hogy néha többet el lehet érni egy jó alakítással, mint mélydekoltázzsal. Mondjuk az is lehet a magyarázat, hogy meleg ellenőröket fogtunk ki. Az este hátralévő része viccelődös sétálgatással és néhány ingyendiszkó meglátogatásával telt. Amikor Janicimborám felvásárolta az egyik paki teljes sörkészletét, már csak öten voltunk. (Paki: illegális sörárus az éjszakában, a sörmaffia a pakisztániak kezén van.) Amikorra elfogyasztottuk a nagy zacskó sört, végül már csak ketten maradtunk és a bulik is kezdtek behalni, ezért hazahúztunk.