A csütörtöki tűzijáték, belvárosi nagybotellon, petárdaháború és az azt következő buli poén volt, de a péntekhez képest csak egy kortárs irodalmi felolvasóesthez tudnám hasonlítani egy eldugott kis méregdrága pesti teázóban. Akkor lássuk, hogyan is zajlott a háromhetes őrület tetőpontja, azaz az égetés. Avagy milyen is volt a fallas utolsó falatja, amibe a valenciaiak is a legjavát hagyták, ugyanúgy, mint amikor valaki a gyorsbüfében a brassóiból előbb kicsipegeti a sültkrumplit azért, hogy a végére csak a szaftos húsdarabok maradjanak.
A Fallas legvégén az összes méregdrága, éppen csak létrejöttük ötödik napfordulóját megélő faszobrot nagyjából egy időben, tűzijáték, petárdázás és zenekíséret közepette néhány perc alatt porig égetik. Ezt a fallákhoz tartozó közösségek tagjai, a többi itt lakó, a turisták és természetesen mi is hatalmas éjjenzéssel és bulival ünnepeljük. Az egész város együtt ujjong, amikor néhány perc alatt euró milliók válnak hamuvá. Ezek után kell még magyaráznom, hogy miért merészeltem anno Valenciát őrült városnak nevezni?
Bettivel már délután találkoztunk a belvárosban, hogy még eredeti állapotukban tudjuk megnézni a legszebb fallákat. Természetesen a puttonyom tele volt minden földi jóval, például kalimocsoval, meg egyéb itókákkal, mert már nem akartunk hazamenni hajnalig. A városnézés után beálltunk az egyik legnagyobb falla körüli kerítéshez, hogy első sorból nézhessük az égetést. Két óra várakozás után elváltak útjaink, amiket lemerült mobiljaink miatt nem sikerült már újra egyesíteni. Kicsit még élveztem az utcai zenekarok köré szerveződött partikat, aztán találkoztam Janicimborámmal, akivel a legszebbnek megválasztott falla égetésére mentünk. Nem sikerült nagyon közel jutnunk, de így is megcsapott a hő, amikor a hatszázezer euró értékű, amúgy tényleg gyönyörű szobrot néhány pillanat alatt beborították a lángok. Amikor a szobor valamelyik nagyobb égő darabja ledőlt, a tömeg egy emberként éljenzett. Kábé tíz perc alatt össze is roskadt teljesen, így hát megindultunk keresni másik fallát. Néhány tűzijáték, szoborégetés és zenekar gyors lecsekkolása után megérkeztünk egy térre, ahol egy még ép faszobor fogadott minket.
Beálltunk az első sorba és gyorsan megkezdtük a hátizsákokban felhalmozott tartalékok elfogyasztását. Legalábbis, ami megmaradt belőle. Elég sokáig cipeltem már azt a baromi nehéz zsákot, épp itt volt az ideje, hogy megváljak terhemtől. Természetesen a hangosbemondó is előkerült, majd néhány ismerőssel is sikerült összefutnunk. Aztán elkezdett gyűlni a tömeg. Valami furcsa oknál fogva csak már rottyon lévő vagy éppen szeszelő fiatalok jöttek a térre. Ahogy múlt az idő, fogyott a szesz és nőtt a jókedv. Sok folyékony anyag elfogyasztása után általában mindenkinél feltámad az igény, hogy könnyítsen magán. Velünk is így történt. Budi nem volt a közelben, de VIP-szektorunkat semmi pénzért nem akartuk elhagyni. Cimborám rájött, hogyha egy sörösüveget kiürítettünk, akkor azt nem kell eldobni, mert igen jó szolgálatot tehet még az olyanoknak, akik a fenti problémával küzdenek. Az akció kivitelezése nem csekély ügyességet igényelt egy zsúfolt tömegben, de végül sikerült. Aztán megjöttek a tűzoltók. Nekik az égő szobrok körüli épületek hűtése, majd az izzó parázs eloltása volt a feladatuk az égetés során. Mire kifogyott minden szesz a hátizsákból, már teletekerték petárdákkal a fallát. A tömeg már ekkor kezdett megőrülni, amikor pedig meggyújtották, akkor mindenki kikelt magából. Pár másodperc múlva már olyan hőt árasztott a házaknál is magasabbra csapó láng, hogy képtelenség volt a láng felé nézni.
Aztán, ahogy a szobor kezdett összedőlni és a lángok is csillapodtak, a tömeg elkezdte ritmusra kiabálni a „bomberos, cabrones, sois maricones” (nyersfordításban: tűzoltók, köcsögök, b*zik vagytok) mondatot. Utólag elmagyarázták, hogy ebben a mondatban semmi rossz szándék nincsen, csupán a tömeg ezzel jelzi, hogy felkészült a fürdőzésre. Állítólag errefelé ez a szokás. A tűzoltók megértették a jelzést és a falla égő romjai helyett az ekkora már teljesen megőrült tömeget kezdték el oltani. Ez olaj volt a tűzre és megkezdődött a fogócska. A tűzoltók módszeresen locsolták végig a nézőket, akik előbb persze sikollyal és meneküléssel fogadták a gesztust, majd tapsoltak és a tűzoltókat éltették. Utána, amikor felkészültek az újabb zuhanyra, persze ismét a fentebb említett mondatot ordították. A tűzoltók nem húzták fel magukat, sőt, szerintem nagyon élvezték a dolgot. A téren lévők átáztatása után a kis sikátorokban kergették az embereket a tömlőkkel. Az első erősebb vízfröccs után Janicimborámmal elhatároztuk, hogy közelebb megyünk az egyik tűzoltóhoz, mert valószínűleg a magyar akcentusunk miatt nem értette tökéletesen a neki címzett mondatainkat. El is indultunk, de valamiért még a lánglovag előtt ráestem Janira. Szerintem nem a kalimocso miatt, bár ki tudja. A tűzoltó persze nem volt rest, meglátva azt, ahogy a földön egymáson fekszik két szerencsétlen hülyegyerek, egyből felénk fordította a vízsugarat és úgy telibe vert minket, hogy onnantól kezdve már minden mindegy volt. Mi is csatlakoztunk tűzoltók- ittas tömeg fogócska bátrabbjai közé az első sorba. Mellesleg még az italozás során leöntöttem magam boroskólával, és a lányok azt mondták, hogy ilyenkor egyből be kell áztatni a ruhát, amit leöntöttél, úgyhogy még kapóra is jött a dolog, hátha a tűzoltók kimossák. Szóval innentől kezdve félóra őrült fogócska következett, amitől a tömeg teljesen eldobta az agyát. Volt egy srác, aki szerzett egy kanna vizet, odalopózott az egyik lánglovaghoz és nyakonöntötte. Nem volt semmi, amit utána kapott. Janival odarohantunk az egyikhez, aztán amikor elkezdett minket kergetni, cimborám bemenekült egy másik sráccal egy kőfülkébe. Nem voltam rest felhívni a tűzoltó figyelmét, hogy micsoda lehetőség van a kőfülkében rekedt jóbarátom megfürdetésére. Meg is szórta rendesen. Mókás volt, ahogy ordibálva próbálnak védekezni az igen erős vízsugár ellen, de hatástalanul. Sírdogáltam a röhögéstől őket látva, de csak addig, amíg én is kaptam. Aztán előkerült a kannás srác egy újabb kanna vízzel és ismét nyakon öntötte ugyanazt a tűzoltót. Amikor válaszul már ketten locsolták három méterről telibe, tűzszünetet kért. Megint mások valahonnan szereztek egy bevásárlókocsit és abban próbáltak közelebb jutni. Ők sem úszták meg szárazon. Közben persze mindenki kiabált és tapsolt, de a tűzoltók is lelkesen kergették a fiatalokat. Valószínűleg az vetett véget a mókának, hogy nem volt túl meleg. Tíz fok alatt volt a hőmérséklet, és a fiatalok elkezdtek fázni. Ezért az egész ázott és ittas tömeg a még lángoló szobor romjai köré gyűlt szárítkozni. Volt, aki levetkőzött alsógatyáig, de a többség csak a csavargatta a ruháiból a vizet és a parázs melegénél próbált melegedni. Ezt látva a tűzoltók megkezdték a falla oltását és a fölösleges tömlők feltekerését, de ment nekik, mert mindenki rohant hozzájuk kezet fogni, ölelkezni, meg fotót kérni.
Habár ez az esemény nagyon hasonló a híradókból ismert, vízágyúkkal feloszlatott tüntetésekhez, de van néhány eltérés a demonstrációk és az ilyen típusú bulik között. Addig oké, hogy a tüntetéseken és itt is káromkodásokat kiabálnak a hatóságnak a népek a vízágyúk megnyitásáért, de utána utóbbi eseményeken menekülnek az emberek, míg itt mindenki inkább próbált közelebb jutni a vízsugárhoz. Tömegoszlatáskor a tömeg nem éljenzi a hatóságokat és az oszlatás végeztével nem mennek oda kezet fogni, köszönetet mondani és fényképezni. Az ott készült képeket a híradóban adják le, az ittenieket maximum facebookra töltik fel.
Végül, mivel teljesen eláztunk, egy parti helyett inkább hazafelé vettük az irányt. Bőrigázva, amikor még az alsógatya is csurom víz, annyira nem meleg az a 10 fok.
