Immár a harmadik munkahetemet taposom Madridban, hát lássuk hogyan is telnek a dolgos hétköznapok, meg milyen külföldiában húzni az igát.
Három hete kezdtem ösztöndíjasként a spanyol gyűrűzőközpontban. Itt ez a tevékenység minisztériumi felügyelet alá tartozik és éppen ezért a központ is a Vidékfejlesztési Minisztérium itteni megfelelőjének egyik épületében kapott helyet.
Első napomon a főigazgató fogadott az irodájában és egy órát beszélgettünk. Utána megismertem a főnökömet, a kollégáimat és bevezetőt kaptam az itteni rendszerbe. Meglepő kedvességgel és érdeklődéssel fogadták a kis magyar ösztöndíjas kollégát, engem. Egyik irodatársam a szememre is vetette, hogy híresebb vagyok mint ő, mert bármerre megy, mindenki rólam érdeklődik és ez nem igazságos. Nekem azért tetszik, hogy bármerre megyek, mindenkinek van egy-két kérdése vagy jó szava hozzám. Ez a segítőkészség és kedvesség az otthoni közigazgatásban is megvolt és örömmel konstatáltam, hogy itt sincsen másképp.
Ami viszont meglepetés volt, hogy már a második munkanapomon kaptam számítógépet. Kettőt is. A jobbat persze utána át kellett adnom a főnökömnek, nekem meg maradt a kevésbé gyors. Gábor kettőnek neveztem el, ugyanilyen nevű spanom után. Ez a haverom annyira lassú, hogy nemhogy megalszik a szájában a tej, hanem bőven van ideje életre kelni és kimászni onnan. Ha kérdezel Gabitól valamit, néha csak bő fél óra múlva kapod meg a választ, legyen az csak egy olyan kevésbé bonyolult eldöntendő kérdés, mint például, hogy 'Kérsz sört?'. Nembaj, Gábort ezért is szeretjük. Így hát ideális névadója lett a gépemnek, mert mondhatni az se hasít fénysebességgel. Ha kapnék egy szorobánt simán porrá aláznám a kis P4-est. Nem baj, arra tökéletes, amire kell.
Szóval azóta pörögnek a munkanapok. Már a harmadik napomon elkezdtek dolgoztatni igaziból. Nem mondhatom, hogy gyakran van olyan, amikor nincs mit csinálnom. Az irodatársaimmal, a spanyol központ három munkatársával hamar kialakult a jó kapcsolat. Nagyon tetszik, hogy teljes értékű kollégaként tekintenek rám és minden, nem munkahelyi kérdésben is szívesen segítenek. A telefont (szerencsére) még nem vehetem fel, de ennek talán én örülök a legjobban. A munkamorálról annyit, hogy – legalábbis a mi részünkön - mindenki kicsit lazább, közvetlenebb, de amit meg kell csinálni, az időre kész van.
Jó tudni, hogy vannak dolgok, amik már legalább két országban ugyanúgy vannak. Némelyik portás itt is úgy gondolja, hogy a pozícióval olyan hihetetlen hatalmat ruháztak rá, ami nem engedi meg, hogy egyenlőként tekintsen az ott dolgozókra, vagy akár csak eleresszen egy jóreggelt-et amikor valaki belép az épületbe. Jellemző rájuk a flegma arc és a lenéző tekintet. A szavak helyett inkább elnagyolt kézmozdulatokkal jeleznek válasz gyanánt, aztán amikor semmiképpen sem lehet elkerülni a beszédet, akkor türelmetlen, erőteljes hangon tőmondatokban beszélnek. Leggyakoribb szavuk az „aztbizonynemlehet” vagy az „azkivanzárva”. Azért, mint mindenhol, jófej portások is vannak itt, de az imént leírt gyakori alaptípus is megvan.
Amit követendő példának tartok, az itteni Munka Törvénykönyvében is szereplő délelőtti kávészünet. Ilyenkor fogjuk magunkat és leugrunk az egyik közeli bárba meginni a szokásos kávénkat. A pultos már előre kikészített poharakkal várja a jómunkásembereket és már a harmadik naptól tudja, hogy mivel kérik a kávét. Tényleg jó dolog beülni egy kicsit a kollégákkal, a tejeskávé mellé pirítóssal, esetleg croissanttal, felkészülve a nap hátralévő részére.
