Hétfőtől péntekig a melóról szól a dolog. Viszont a műszaknak háromkor vége és utána ott van még az egész délután valami kellemes elfoglaltságot keresni, a hétvégékről nem is beszélve. Az utazgatásról és az itt szerényebb lehetőségekkel kecsegtető madarászatról már írtam, de ezek mellett is számos lehetőséget kínál Madrid a szabadidő eltöltésére még az olyanoknak is, mint én.
Szerencsénkre a spanyolok lehetővé teszik, hogy bárki számára elérhetőek legyenek a fontosabb látnivalók és kiállítások. Magyarul nagyon sok helyre ingyen be lehet menni a hét valamelyik napján vagy a nap valamely óráiban. Ráadásul nem is akármilyen helyekre, hanem például a világhíres Pradoba, vagy a Madrid másik fő látványosságának számító igen impozáns és amúgy napjainkban is használatban lévő királyi palotába. A Prado minden nap, amikor nyitva van, a nyitvatartás utolsó két órájában, a királyi palota szerdánként egész nap ingyen látogatható. A Pradoban már elnyomtam két ingyen kétórát, de még nem sikerült a végére érnem. Ez nem egy olyan vándorkiállítás, mint amit kétórás sorbanállás és egy borsos belépőjegy megvétele után meg lehet nézni a Szépművészetiben, aztán amikor kijössz, rájössz, hogy a hirdetéseken szereplő néhány képen kívül tulajdonképpen nem is nagyon volt más látnivaló.
A nem magánkézben lévő többi látnivaló és kiállítás is általában grátisz megtekinthető egy bizonyos időszakban, így aki hosszabb időt tölt itt és sikerül úgy szerveznie a programját, az ingyen bővítheti kulturális és művészetekkel kapcsolatos ismereteit, élményeit. Ez nem egy rossz dolog. Jó hogy legalább ez van, hamár tengerpartra nem futotta.
A kötelező látnivalók gyűjtögetésén kívül még nagyon kedvenc programunk a Retiro parkban lógás. Az első látogatásom után finoman szólva is csalódtam, mert mindenki mondta, hogy a Retiro az ilyen jó meg olyan jó. Kis túlzással szépségre Barcelona vagy Valencia bármelyik külvárosi parkja is felveszi a versenyt vele. Méretre már nem annyira, mert legalább jó nagy és valljuk be, tényleg vannak pofás részei és épületei. Amin viszont nagyon kiakadtam, az a park közepén lévő nagyjából három hektáros téglalap alakú csónakázó tó. Tele van kis kék csónakokkal és még egy elektromos sétahajó is van benne. Egy ekkora tavacskán szerintem teljesen szánalmas egy sétahajót üzemeltetni. A romantikázó párocskákat sem értettem meg, mert fizikai képtelenség a medencét körülvevő tömegtől ötven méternél távolabb evezni, vagy bárhova elvonulni és egy kicsit magányosan lenni, aztán nemtom mi a romantika abban, hogy minden mozdulatot ezer bámészkodó lát, a tavon lévő másik ötven csónakról nem is beszélve.
A legdurvább dolog azonban a vízisíntér, avagy a pocsolya seriffje, egy elektromos vízibiciklin üldögélő napbarnította nagydarab gyűröttnyakú borostás kopasz állat, általában izompólóban. A tó egyik sarkából figyeli a csónakázókat, nehogy valami rosszat csináljanak. Távcső ugye nem kell neki, mert simán belátni szabad szemmel is az egész pocsolyát. Aztán ha valami nem odaillőt lát, a rend őre már vágtat is a víziparipán, hogy megdorgálja a rendetlenkedőket. Egyszer pont elcsíptük, ahogy két tinilány beugrott a barátnői csónakjába a partról, amit a tó sasszeme észrevett és azonnal el is indult igazságot tenni. Beletelt bő két percbe amíg leküzdve a százméteres távot odasuhant a csibészekhez, de utána nem volt kegyelem. A lánykákat kiparancsolta a partra, a csónakot pedig a "na most aztán megmutattam" arckifejezéssel a fején, a többi látogató között elrettentésképpen jó nagy kerülőt téve lassan visszavontatta a bázisra. Itt aztán nincs lacafaca.
A másik érdekes hely a Retiroban az állatkert. Megcsodálhatjuk az elhízott és tépett pézsmakacsákat, ha szerencsénk van néhány megunt ékszerteknőst is észrevehetünk a kakaó színű és átlátszóságú medencékben, valamint egész biztosan megcsodálhatjuk a kifutókban különböző egzotikus állatok vasból készült sziluettjeit. De legalább nem kell belépőt fizetni ezért az élményért. (Halkan megjegyzem, hogy Madridban van igazi állatkert is, ami állítólag tényleg ütős.)
Ennyi lehúzás után mostmár érdemes lenne megindokolnom, hogy miért is szeretünk annyira odajárni a naposabb délutánokon. Az egész park nagyon rendezett, néhol vannak benne pofásra megcsinált részek és néhány szobor vagy szép épület, esetleg egyéb látványosság. Ezen kívül mindig, amikor ott voltunk, pezsgő élet fogadott minket. Sportolók, mutatványosok, bűvészek és bábjátékosok, valamilyen általam sohasem látott harcművészetet, vagy éppen lézerkardozást gyakorló csoportok színesítik a parkot. De ami a legfontosabb: mindig tele van lazuló, napozó, beszélgető, sétálgató, romantikázó emberekkel minden korosztályból és társadalmi rétegből. És ez azért jó fíling, mindig feldobja a napomat ha arra járok.
Aztán minden parknak megvan a saját állandó nem hivatalos stábja, akik valamiért az idejük nagy részét ott töltik és gyakorlatilag már hozzánőttek a parkokhoz. Itt sincs ez másképp. A kedvenc kidöglős helyünk ilyen figurája például a fogatlan dalolászós paki, aki nagyjából negyed óránként végigtámolyog a szakaszon egyeurós sört kínálgatva a népnek. A szimpatikusabb társaságokkal igyekszik beszédbe elegyedni, az érdekesnek tűnő újságot olvasók mellett megáll és velük együtt nézi át a híreket vagy csak simán rázendít egy szerenádra a csinosabb lányoknál. Mókás egy fazon. Aztán ott van még a park Sanyikája, egy raszta csávó aki a kezében egy maxra tekert ezeréves recsegős magnóból áradó zajjal kísérve reppelgeti végig a Retirot pár óránként. Amikor megunja, visszavonul az aluljáróba és onnan szórakoztatja a népet tánccal és élvezhetetlenül recsegő hiphoppal. A magnót persze véletlen se kapcsolja ki. Azt még nem sikerült megfejtenem, honnan szerez ennyire tartós elemeket. Szóval a Retiro tényleg egy zsír hely, a maga minden bájával és érdekességével együtt, nagyon bejön.
Délutánonként szeretünk még a városban kolbászolni, néha kirúgva a hámból beülni egy szimpatikus bárba egy kávéra, egy sörre, vagy csak leülni a Solon egy szökőkút oldalába és onnan stírölni a népet.
Szerencsénkre a spanyolok lehetővé teszik, hogy bárki számára elérhetőek legyenek a fontosabb látnivalók és kiállítások. Magyarul nagyon sok helyre ingyen be lehet menni a hét valamelyik napján vagy a nap valamely óráiban. Ráadásul nem is akármilyen helyekre, hanem például a világhíres Pradoba, vagy a Madrid másik fő látványosságának számító igen impozáns és amúgy napjainkban is használatban lévő királyi palotába. A Prado minden nap, amikor nyitva van, a nyitvatartás utolsó két órájában, a királyi palota szerdánként egész nap ingyen látogatható. A Pradoban már elnyomtam két ingyen kétórát, de még nem sikerült a végére érnem. Ez nem egy olyan vándorkiállítás, mint amit kétórás sorbanállás és egy borsos belépőjegy megvétele után meg lehet nézni a Szépművészetiben, aztán amikor kijössz, rájössz, hogy a hirdetéseken szereplő néhány képen kívül tulajdonképpen nem is nagyon volt más látnivaló.
A nem magánkézben lévő többi látnivaló és kiállítás is általában grátisz megtekinthető egy bizonyos időszakban, így aki hosszabb időt tölt itt és sikerül úgy szerveznie a programját, az ingyen bővítheti kulturális és művészetekkel kapcsolatos ismereteit, élményeit. Ez nem egy rossz dolog. Jó hogy legalább ez van, hamár tengerpartra nem futotta.
A kötelező látnivalók gyűjtögetésén kívül még nagyon kedvenc programunk a Retiro parkban lógás. Az első látogatásom után finoman szólva is csalódtam, mert mindenki mondta, hogy a Retiro az ilyen jó meg olyan jó. Kis túlzással szépségre Barcelona vagy Valencia bármelyik külvárosi parkja is felveszi a versenyt vele. Méretre már nem annyira, mert legalább jó nagy és valljuk be, tényleg vannak pofás részei és épületei. Amin viszont nagyon kiakadtam, az a park közepén lévő nagyjából három hektáros téglalap alakú csónakázó tó. Tele van kis kék csónakokkal és még egy elektromos sétahajó is van benne. Egy ekkora tavacskán szerintem teljesen szánalmas egy sétahajót üzemeltetni. A romantikázó párocskákat sem értettem meg, mert fizikai képtelenség a medencét körülvevő tömegtől ötven méternél távolabb evezni, vagy bárhova elvonulni és egy kicsit magányosan lenni, aztán nemtom mi a romantika abban, hogy minden mozdulatot ezer bámészkodó lát, a tavon lévő másik ötven csónakról nem is beszélve.
A legdurvább dolog azonban a vízisíntér, avagy a pocsolya seriffje, egy elektromos vízibiciklin üldögélő napbarnította nagydarab gyűröttnyakú borostás kopasz állat, általában izompólóban. A tó egyik sarkából figyeli a csónakázókat, nehogy valami rosszat csináljanak. Távcső ugye nem kell neki, mert simán belátni szabad szemmel is az egész pocsolyát. Aztán ha valami nem odaillőt lát, a rend őre már vágtat is a víziparipán, hogy megdorgálja a rendetlenkedőket. Egyszer pont elcsíptük, ahogy két tinilány beugrott a barátnői csónakjába a partról, amit a tó sasszeme észrevett és azonnal el is indult igazságot tenni. Beletelt bő két percbe amíg leküzdve a százméteres távot odasuhant a csibészekhez, de utána nem volt kegyelem. A lánykákat kiparancsolta a partra, a csónakot pedig a "na most aztán megmutattam" arckifejezéssel a fején, a többi látogató között elrettentésképpen jó nagy kerülőt téve lassan visszavontatta a bázisra. Itt aztán nincs lacafaca.A másik érdekes hely a Retiroban az állatkert. Megcsodálhatjuk az elhízott és tépett pézsmakacsákat, ha szerencsénk van néhány megunt ékszerteknőst is észrevehetünk a kakaó színű és átlátszóságú medencékben, valamint egész biztosan megcsodálhatjuk a kifutókban különböző egzotikus állatok vasból készült sziluettjeit. De legalább nem kell belépőt fizetni ezért az élményért. (Halkan megjegyzem, hogy Madridban van igazi állatkert is, ami állítólag tényleg ütős.)
Ennyi lehúzás után mostmár érdemes lenne megindokolnom, hogy miért is szeretünk annyira odajárni a naposabb délutánokon. Az egész park nagyon rendezett, néhol vannak benne pofásra megcsinált részek és néhány szobor vagy szép épület, esetleg egyéb látványosság. Ezen kívül mindig, amikor ott voltunk, pezsgő élet fogadott minket. Sportolók, mutatványosok, bűvészek és bábjátékosok, valamilyen általam sohasem látott harcművészetet, vagy éppen lézerkardozást gyakorló csoportok színesítik a parkot. De ami a legfontosabb: mindig tele van lazuló, napozó, beszélgető, sétálgató, romantikázó emberekkel minden korosztályból és társadalmi rétegből. És ez azért jó fíling, mindig feldobja a napomat ha arra járok.
Aztán minden parknak megvan a saját állandó nem hivatalos stábja, akik valamiért az idejük nagy részét ott töltik és gyakorlatilag már hozzánőttek a parkokhoz. Itt sincs ez másképp. A kedvenc kidöglős helyünk ilyen figurája például a fogatlan dalolászós paki, aki nagyjából negyed óránként végigtámolyog a szakaszon egyeurós sört kínálgatva a népnek. A szimpatikusabb társaságokkal igyekszik beszédbe elegyedni, az érdekesnek tűnő újságot olvasók mellett megáll és velük együtt nézi át a híreket vagy csak simán rázendít egy szerenádra a csinosabb lányoknál. Mókás egy fazon. Aztán ott van még a park Sanyikája, egy raszta csávó aki a kezében egy maxra tekert ezeréves recsegős magnóból áradó zajjal kísérve reppelgeti végig a Retirot pár óránként. Amikor megunja, visszavonul az aluljáróba és onnan szórakoztatja a népet tánccal és élvezhetetlenül recsegő hiphoppal. A magnót persze véletlen se kapcsolja ki. Azt még nem sikerült megfejtenem, honnan szerez ennyire tartós elemeket. Szóval a Retiro tényleg egy zsír hely, a maga minden bájával és érdekességével együtt, nagyon bejön.
Délutánonként szeretünk még a városban kolbászolni, néha kirúgva a hámból beülni egy szimpatikus bárba egy kávéra, egy sörre, vagy csak leülni a Solon egy szökőkút oldalába és onnan stírölni a népet.
