Madaras: így kell kuhit fogni!

A napot egy látogatással kezdtük Sayago egyik ismerősénél, ahol megejtettek egy jó órás beszélgetést valami cölöpről. Magyarul kábé két perc alatt ki lehetne cserélni azt az információmennyiséget, amit andalúzul végülis egy bő hatvan perc alatt sikerült abszolválni, dehát ilyen ez az andalúz spanyol:)

A következő állomásunk Huelva tengerpartja volt, ahol az Odiel folyó medre, a használaton kívüli sólepárlók és a strand mentén nagyon jót madarásztunk. A terep nagyon jó és elég nagy, dugig van madárral, az egyetlen aprócskább baja, hogy a hely tőszomszédságában egy akkora és olyan büdös ipartelep van, amihez képest a dunaújvárosi gyárkomplexum csak egy apró illatos szappangyár. A madarak itt se riadnak vissza a büdös helyektől. Jobb fajok: alka, dolmányos sirály, vcs sirály, szula, partfutók, kőfori, csigaforgató, ugartyúk, stb. Innen rohantunk helyi vezetőm lakásába, mert a tegnap estéhez hasonlóan ma is meghívtak a családi étkezésre. Gyorsan befaltuk a sok finomságot és rohantunk is kuhit fogni. Sayago kifejlesztett kifejezetten kuhikra egy egeres kandliféleséget, amikből kettőt raktunk ki a kuhis mezőre. A halászsas mellett a kuhi a másik kedvenc faja, rengeteg tud erről is és rengeteget megfogott már. Ezeket is jelölte szárnykrotáliával és néha jeladót is tett rájuk.

Kábé fél óra várakozás után már rohantunk is az egyik csapdához kiszedni a beleakadt kuhit! Fantasztikus egy madár. Kézben még jobban néz ki, mint terepen. Meglepett, hogy mennyire kicsi madár. Ami még nem tűnt fel terepen, hogy rövid a farka. Sayago még korábban magyarázta, hogy a kuhi az éjszakai ragadozókhoz közel áll rendszertanilag és ez néhány jellegzetességen is megmutatkozik. Kézben sikerült megnézni, hogy a kuhi külső evezőinek külső oldalán a baglyokhoz hasonlóan apró tollhorgok vannak, amelyek a hangtalan repülést segítik elő. A megfogott fiatal, még narancssárga íriszű madarat (az öregeknek vörös a szeme) én gyűrűzhettem meg, a szárnykrotáliát már a gyűrűzőmester rakta fel. A madár elengedése után még benéztünk egy kuhi éjszakázóhelyre, ahol összesen 25-öt számoltunk össze ebből a pöpec kis fajból.

Madaras: így kell halászsast fogni!

Első andalúziai madarásznapomat halászsasfogással kezdtünk a Huelvától kicsit odébb található Veta de Palmas szigorúan zárt területen, amely a néhány tíz halászsas mellett többek között 20.000 flamingó és 100.000 réce telelőhelye. A terület egy nagy halastórendszer rizsföldekkel körbevéve, ezért vízimadarászként végre igazán otthonéreztem magam ezen a madarakkal túlzsúfolt vizes élőhelyen. Sajnos zárt magánterület, így a véletlen erretévedt madarászoknak komoly szervezés árán oldható meg a bejutás, bár a madarak mennyiségét tekintve Sayago szerint az egyik legjobb élőhely egész országban. Habár több híres spanyol területet még nem láttam, de a madártömegeket látva hihetőnek tartom az állítását.

A napot a csapdák felállításával nyitottuk. Sayago kifejlesztett egy speciális csapdát a telelő halászsasok megfogására. Van önkioldó és távirányításos változat is és egész jó hatékonysággal működnek. Már több mint 150 halászsast kapott el a módszerrel. Több nagy halászsasos meglátogatta már a csapda miatt, mert Európában kevesen tudnak nem fészkelő vagy revírtartó halászsast fogni. Többek között emiatt és a fogott telelő halászsasok nagy száma miatt a faj elismert specialistájának számít Sayago. Nagyon sokmindent vág a halászsasról. Majd húsz éve kezdte a projektet, azóta a rengeteg kiszórt színesgyűrűnek és néhány rádiós-, illetve műholdas nyomkövetőnek hála számos megkerülés történt, rengeteg új információval bővítve a fajról rendelkezésre álló tudást.

A csapda tulajdonképpen egy hurokkal ellátott beülőfa. Három ilyet raktunk ki. A sokórás várakozás közben a területen mozgó százezres récetömeg átnézésével foglaltuk le magunkat, aztán fél három fele végre megakadt egy fiatal hím halászsas! Miután meggyűrűztük és lemértük mindenét, el is engedtük. Nem kis élmény kézben tartani egy ilyen madarat.

apró tüskék a halászsas talpán, hogy ne csússzon ki a hal az ujjai közül

Ezután beszedtük a csapdákat, majd kocsival jártuk körbe a területet. Mindenhol tele volt madárral, a csatornák mentén szinte mindenhol néhány méterről megugró rengeteg kék fún, az eddig is nagy számban látott kacsákon és flamingókon kívül sok partimadár, sirály, batla és néhány ragadozó került a szemünk elé. Aztán az egyik tavon két kis flamingót vettünk észre egy rózsás flamingó csapatban táplálkozni. Utána kell még azért járni, de andalúz vezetőm szerint ezek elkószált vadmadarak, nem pedig állatkerti szökevények.

Bevesszük Lisszabont

12.12.

Péntek este érkeztünk Madeiráról Lisszabonba, ahol este egy hostelben találkoztunk portoi ösztöndíjastársunkkal, Szaszával és Andrissal, szokásos útitársammal. Andrissal se rossz utazni, de bevallom őszintén, hogy Vikivel csak kellemesebb volt, többek között például azért, mert Viki nagyságrendekkel csinosabb, mint Andris.

Éjfélkor már koccintottunk is a diákszállás közös helyiségében a találkozásra, ahol amúgyis egy komolyabb házibuli kezdett kialakulni a nemzetközi diákközösség részvételével. Az egyik srác le akarta nyúlni az egyetlen megmaradt pulcsimat (a másik pulcsimat egy diszkóban lopták el pár héttel korábban), amit most szerencsére észrevettem és visszaszereztem. Egy amcsi lány invitálására mi is csatlakoztunk a szórakozni induló fiatalokhoz, így az internacionális bandával együtt indultunk a lisszaboni éjszakába. Egy elég lepukkant és kivilágítatlan, ám annál hangulatosabb és nyüzsgőbb kocsmanegyedbe, a Bairro Altoba érkeztünk. Az utca olyan szinten tele volt iszogató fiatalokkal, mint valami jobb diszkó tánctere szombat éjjel háromkor. Megint tülekedni kellett, hogy eljussunk ából bébe, de ez egyáltalán nem baj. Itt is szeretnek szórakozni a fiatalok. A kocsmába bejutást komolyabb várakozás és taktikázás előzte meg, majd még egy jó kis sorban állás következett, mire kérhettünk. Kárpótlásul azonban kiderült, hogy Lisszabon olcsó! Legalábbis Madridhoz képest. A pestiekhez hasonló áron mérik a nedűt. Úgy néz ki, hogy itt is válság van, ami nemcsak az italárakon látszik, hanem azon is, hogy az egész portugál nép egy emberként szídja Merkelt és Sarkozyt, még fizetős óriásplakátokon is viccet űznek belőlük.

Na mindegy, vissza a kocsmanegyedbe. Szóval a néhány frissen szerzett cimboránkkal az utcán fagyoskodva és iszogatva vártuk meg a kocsmák bezárását, aztán megindultunk az orrunk után a hűvös, ködös, félhomályos és romos utcákon, bokáig gázolva a szemétben, amit a rengeteg fiatal halmozott fel. Az egyik sarkon betalált minket egy nem túl bizalomgerjesztő nagydarab portugál és felajánlotta, hogy elvisz valami minimáltechno buliba. Gondoltuk miért ne,ezért megindultunk utána az amúgy elég ijesztő utcákon, egyre furcsább társaságok között lavírozva. Aztán elértünk egy pontig, ahol társaságunk nagyobb része okosabbnak látta visszafordulni. Ketten azért még követtük kissé rémisztő ismerősünket, míg elértünk a célig. Itt aztán nem akarták beengedni újdonsült idegenvezetőnket a klubba. Lehet, hogy nem bíztak benne annyira, mint mi. Mivel a sok sétától el is fáradtunk és fogalmunk sem volt hol vagyunk, ráadásul sejtettük, hogy hosszú lesz az út vissza a hostelba, hát mi is hazafelé vettük az irányt. Jó egy óra séta után a város addig soha nem látott, de legalább hangulatos részeit megismerve végülis kilyukadtunk a hostelnél. A bandából azok, akik nem akartak jönni a furcsa nagydarab portugállal, előttünk néhány perccel futottak be, ők majd másfél óráig bolyongtak. Megbeszéltük még kalandjainkat a közös helyiségben sörözgetve, majd mentünk is aludni. Szegény szobatársaink biztos nem kellemes emlékként gondolnak majd vissza a velünk töltött éjszakára, mert amikor Viki feltépte a szobaajtót szakadva a röhögéstől olyan fél öt fele, szerintem a többség felébredt. Aztán még egy kis "amit találunk és puha, azt hozzávágjuk a másikhoz, pl az éppen levett melltartót" csatát is lenyomtunk, hogy biztosan emlékezzen rá mindenki, mikor érkeztünk meg. A kis négyes magyar bandánk egész komoly istenverése lehetett szegény fiataloknak, de sebaj, szenvedtem már énis eleget a hozzánk hasonló jókedvű hülyéktől az évek során.

Másnap a rosszidőre való tekintettel Sintra városába mentünk kirándulni. Szép kis hely szép kis kastélyokkal, de szétfagytunk. Az esti lisszaboni városnézés után egy kis melegségre egy buffet libre étteremben találtunk végül, majd onnan ismét Vandáékhoz, itteni ösztöndíjastársainkhoz vitt az utunk, mert voltak olyan kedvesek, hogy időközben háromfősre apadt társaságunkat befogadták baromi hangulatos kis lakásukba (Szasza még délelőtt lelépett Coimbrába). Nagyon kellemesen eldumáltunk a három házigazda lánnyal, majd végre egy megbízható helyi, Vanda vezetésével vettük nyakunkba az éjszakát. Olcsó kocsma - utcasarok - ingyendiszkó útvonalon haladtunk, egész hamar, öt fele hazaértünk. Hála Vandának most nem tévedtünk el és nagyon jól elvoltunk.

Vasárnap egész korán, fél dél fele sikerült kimászni az ágyból és célba vennünk Belém-et, Lisszabon történelmi városrészét. Ez a kerület túlélte a nagy földrengést, ráadásul régen is kulcsfontosságú volt a város életében, itt volt a kikötő és innen indult jónéhány középkori felfedező az ismeretlenbe. Van itt egy pofás kolostor, egy emlékmű a felfedezőknek, a folyó/tengerpart is teljesen jó és maga a kerület is hangulatos. El lehet ütni itt egy délutánt, sőt érdemes is, teljesen zsír hely. A monumentális Április 25-e-híd árnyékában sétálni és a folyó/tengerparton leülve meginni egy sört is nagyon jó dolog és nem csak azoknak, akiknek a hídfétisük van (Andris).

Ezután ismét éjszakai lisszaboni városnézéssel folytattuk, majd vissza Vandáékhoz. Mindhárom éjszaka, amit náluk töltöttünk, nagyon jó hangulatban telt, nagyon vendégszeretőek voltak a házigazdáink, mindent megtettek értünk. Köszönet érte, baromi jól éreztük magunkat!

Lisszabon nem olyan, mint a legnépszerűbb turistacélpontok. Kicsit kopott, de nagyon egyedi, van egy semmilyen más városra nem hasonlító utcaképe. Fekete-fehér macskakővel fedték be a járdákat aszfaltburkolat helyett, szűk és kanyargós sikátorok félhomálya váltogatja a fényes sétálóutcák csillogását, időnként hangulatos terek bukkanak fel a dimbes-dombos felszínen, a leejtőket pedig szinte mindenhol behálózzák a régimódi villamosok sínei. A házak enyhe kopottsága csak dob erre a hangulatra, ráadásul Lisszabon rendelkezik jónéhány mutatós látnivalóval. Habár gyakorlatilag csak sötétben láttuk, kijelenthetem, hogy Lisszabonban is érdemes eltölteni néhány napot, ha errejár az ember.

Másnap hajnalban kimentünk a reptérre, majd miután a duty free-ben rendbevágtuk és beparfümöztük magunkat, elváltunk Vikitől, Andrissal pedig repültünk Madridba, ahol a reptérről egyenesen a dolgozóba vezetett az utunk.

Nem madaras: Madeira

Még kiutazásom előtt -ismerve a madridi fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket- elhatároztam, hogy spanyolországi szabad hétvégéimen bejárok néhány szigetcsoportot. Aztán elkezdett zuhanni a forint, ami az ellátmányunk jelentős csökkenését eredményezte. Az utazgatós terveim sorra bedőltek, de úgy döntöttem, hogy Madeirából nem engedek, akkor is megyek, ha tartóskenyéren és lídeles sörön kell kihúznom a hátralévő időt. Meg is vettem a jegyeket, lisszaboni átszállással három nap Madeira, aztán két nap a portugál fővárosban. Még útitársat is találtam. Barcelonai ösztöndíjas társamat, Vikit kábé két percig tartott befűzni a kiruccanásra.



Vikivel a lisszaboni reptéren találkoztam kedd este. Ottani ösztöndíjastársaink, Vandáék befogadtak minket az átszállás éjszakájára (is). Másnap hajnalban indultunk tovább az európai trópusi paradicsomba, Madeirára. Kora délelőtt tett le minket a fapados Funchalban, aztán a hotelünk gyors megtalálása után a portugálok vendégszeretét élveztük, ingyen végigittuk a helyi italkínálatot, és végigkóstoltuk a helyi trópusigyümölcs felhozatalt. A madeiraiak megdöbbentően segítőkészek, sőt, amikor spanyolul szólunk hozzájuk, akkor hihetetlen lendülettel kezdenek el portugálul mesélni. A két nyelv annyira hasonló, hogy még az én spanyolommal is meglepően mély beszélgetéseket sikerült folytatnunk egyik-másik helyivel. Ők portugálul, mi spanyolul nyomtuk. Igazságtalan a világ. A spanyolt a többi újlatin nyelvet beszélő nép is megérti, de a magyart senki más. Mondhatnám a többi finnugornak, például a finneknek magyarul, hogy kérek egy sört, de van rá egy fémhuszasom, hogy nem azt kapnám, amit kérek, már ha egyáltalán kapnék valamit. Lehet az ugoroknál kellene próbálkozni, de nemtom ők hol laknak.
Csóró magyar hátizsákos módjára egy tengerparti padon költöttük el borozós ebédünket, majd felmentünk a város Monte nevű hegyi kerületébe. Merő véletlenségből belefutottunk IV. Károly Habsburg király sírjába a fantasztikus kilátással és még királyabb környezettel megáldott negyed egyik templomában. A napi művelődés kipipálása után lassan ereszkedtünk a tengerpartra a hihetetlen panorámát és az út mentén lévő bárok borkínálatát kiélvezve.
Este kipipáltuk egyik nagy vágyamat, Funchal tengerparti sétányán éjszaka elszűrcsöltünk egy üveg madeirai bort, aztán egy közeli zenés hely felé vettük az irányt. A főleg helyi közönségből rendesen kilógtunk, így hamar kiderült, hogy magyarok vagyunk. Az éppen fellépő venezuelai zenekar egyik tagjának exneje is magyar volt, úgyhogy egyből meglett a kapcsolódási pont. Miután kiderült, hogy voltam Venezuelában és ezt néhány kifejezetten venezolano kifejezéssel is meg tudtam erősíteni, egyből nagy spanba kerültünk a bandával és hozzátartozóikkal. A nagy egymásra találás miatt bulizás helyett csak dumálgatásra és rumkóla mellett a helyi szesz, a Poncha fogyasztására jutott idő. Nagyon büszkék erre az italra az itteniek, de szerintem ízre nem nagyon különbözik egy olcsó vodkából és szénsavmentes fantából kevert vodkanaracstól. A mondás szerint ajándék lónak ne nézd a fogát, hát az ajándék ponchának se néztük az ízét. Végülis hajnaltájt sikerült visszaérnünk a szállásra.
Másnap néhány óra alvás után a sziget egyik legnépszerűbb kirándulóhelyére, Riberio Frioba vettük az irányt. A közlekedés nem túl jó Madeirán, a legtöbb útvonalon csupán napi két busz megy. Majd egyórás padlógázas szerpentinezés után csodálatos helyen tett le minket a kis sárga lélekvesztő. Több túraútvonal is indul a faluból, melyek szebbnél szebb helyekre visznek. Némelyik ösvény mentén kis fogadók várják a kirándulókat. Ezek teraszairól káprázatos kilátás mellett lehet fogyasztani. A környék bejárása és néhány pohárka bor elfogyasztása után este stoppal mentünk vissza Funchalba. Az út kicsit megviselte Vikit, úgyhogy a városba visszaérve egyedül vágtam neki az esti sétának.
Utolsó napunkon Európa legnagyobb sziklaszirtjét vettük célba, ahonnan a kilátópontra települt, Madeira felirattal ellátott tipikus gagyi turistaajándékokat áruló asszonyok portékáinak végigpróbálgatása után leereszkedtünk egy helyijárattal az igen hangulatos Camara de Lobos-ba. A táj és a falucska is lenyűgöző, és habár strandolásra nem a legideálisabbak a strandok, mindenképpen érdemes egy kicsit megállni itt, ha már erre jár az ember. A kötelező tengerparti séta után a kikötőben besegítettünk a halászoknak a hajófestésbe, majd indultunk is vissza Funchalba. Ott a búcsúvacsora után kábé a fél várost mozgosítva sikerült megtalálni a megfelelő reptéri busz megállóját, aztán este nyolc fele el kellett köszönnünk ettől a csodálatos szigettől.

Madeira nem ideális célpont azoknak, akik strandolni és bulizni szeretnének nyaralás címén. Szép kiépített strandból kevés van, bulihelyből pedig még kevesebb, legalábbis télen biztosan. Viszont aki szereti a varázslatos tájakat, a tengerből kinövő hatalmas hegyeket, a hihetetlen panorámát, a szinte érintetlen természetet és hangulatos falvakat, esetleg egy kis túrázástól sem riad vissza, annak kihagyhatatlan úticél. A sziget hegyeit sokszor kényelmes turistáknak kitalált gyakorlatilag vízszintes levada-kon járhatjuk körbe, és nálam reklamálhat az, akinek nem esik le az álla a kilátástól. A partokon a tengertől az égig érő meredek hegyek és sziklafalak, a buja sötétzöld növényzetből helyenként kitörő feketés sziklák ismét csak képeslapokról és útifilmekből ismert trópusi paradicsomokat idézik. A természet mellett a települések is lebilincselőek, a több helyen fellelhető sötétszürke kövekkel körberakott hófehérre meszelt épületek és a macskaköves utcácskák rettenetesen mutatósak. A kevésbé sűrűn lakott részeken pedig minden talpalatnyi nem lebetonozott területen burjánzik az élővilág. Olyannyira, hogy az elhanyagoltabb építményeket egyből körbe is öleli a sötétzöld növényzet.

Manapság már fapadosok is mennek Madeirára, így egy kis utánajárással főszezonon kívül egészen olcsón el lehet jutni erre a madárfajok alacsony számát és a kiváló közbiztonságot leszámítva minden szempontból trópusi paradicsomokra hajazó szigetre.

Madaras: Madeira

Még kiutazásom előtt -ismerve a madridi fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket- elhatároztam, hogy spanyolországi szabad hétvégéimen bejárok néhány szigetvilágot. Aztán elkezdett zuhanni a forint, ami az ellátmányunk jelentős csökkenését eredményezte. Az utazgatós terveim sorra bedőltek, de úgy döntöttem, hogy Madeirából nem engedek, oda akkor is elmegyek, ha tartóskenyéren és lídeles sörön kell kihúznom a hátralévő időt.

Madeirára az endemikus szárazföldi fajok és alfajok, valamint a késő nyáron és kora ősszel látható baromi jó tengeri fajok miatt mennek a madarászok. Decemberre sikerült jegyet szereznem, ilyenkor minden trip riport szerint szinte kihalt a tenger madaras szempontból, ezért inkább a szárazföldi fajokra összpontosítottam. Ráadásul volt még egy elbűvölő útitársam is, ezért tényleg csak a kötelező nem tengeri madarakat akartam megnézni. Szerencsére ezek igen könnyen hozhatóak, még decemberben is. A több trip riport által említett Riberio Frio nevű település Balcoes nevű kilátópontján még borozgatás közben is nagyjából tíz perc alatt beesett minden, aminek be kellett esnie a babérerdőből. A többi érdekességet a települések zöldebb területein szedtük össze. Kopár sziklás élőhelyre nem sikerült eljutnunk a két és fél nap alatt, így a nyíltabb részeket kedvelő fajok kimaradtak, de a lényeg meglett máshol. A funchali kikötő jó sirályokra, néha-néha felbukkan itt egy-két eltévedt ritkaság is. Ottjártamkor egy dolmányos sirályt sikerült kiszedni a parton pihenő csapatból, amerikai fajhoz nem volt szerencsém.

erdei pinty helyi alfaja

Madeira egy tipikusan olyan hely, ahova még a hardtvícsereknek sem csak a madarak miatt érdemes jönni, hanem mert szörnyen rettenetesen k szép. A táj, a természet és a települések is. Gyakorlatilag egy gyönyörű trópusi sziget.
Az igen rövidre sikeredett maderiai szárazföldi madarászat tapasztalatai: baromi kevés faj él itt, de azokból legalább van bőven, és a természet is gyönyörű. Nagyon könnyű madarászni, csak egy idő után unalmas és már csak a funchali kikötő környékén tanyázó bizalmas sirálycsapatok szűrésével lehet a madarak iránti igényt csillapítani. A tengeri fajokért pedig vissza kell jönni a megfelelő időszakban.

Petinek:-)