Még kiutazásom előtt -ismerve a madridi fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket- elhatároztam, hogy spanyolországi szabad hétvégéimen bejárok néhány szigetcsoportot. Aztán elkezdett zuhanni a forint, ami az ellátmányunk jelentős csökkenését eredményezte. Az utazgatós terveim sorra bedőltek, de úgy döntöttem, hogy Madeirából nem engedek, akkor is megyek, ha tartóskenyéren és lídeles sörön kell kihúznom a hátralévő időt. Meg is vettem a jegyeket, lisszaboni átszállással három nap Madeira, aztán két nap a portugál fővárosban. Még útitársat is találtam. Barcelonai ösztöndíjas társamat, Vikit kábé két percig tartott befűzni a kiruccanásra.
Vikivel a lisszaboni reptéren találkoztam kedd este. Ottani ösztöndíjastársaink, Vandáék befogadtak minket az átszállás éjszakájára (is). Másnap hajnalban indultunk tovább az európai trópusi paradicsomba, Madeirára. Kora délelőtt tett le minket a fapados Funchalban, aztán a hotelünk gyors megtalálása után a portugálok vendégszeretét élveztük, ingyen végigittuk a helyi italkínálatot, és végigkóstoltuk a helyi trópusigyümölcs felhozatalt. A madeiraiak megdöbbentően segítőkészek, sőt, amikor spanyolul szólunk hozzájuk, akkor hihetetlen lendülettel kezdenek el portugálul mesélni. A két nyelv annyira hasonló, hogy még az én spanyolommal is meglepően mély beszélgetéseket sikerült folytatnunk egyik-másik helyivel. Ők portugálul, mi spanyolul nyomtuk. Igazságtalan a világ. A spanyolt a többi újlatin nyelvet beszélő nép is megérti, de a magyart senki más. Mondhatnám a többi finnugornak, például a finneknek magyarul, hogy kérek egy sört, de van rá egy fémhuszasom, hogy nem azt kapnám, amit kérek, már ha egyáltalán kapnék valamit. Lehet az ugoroknál kellene próbálkozni, de nemtom ők hol laknak.Csóró magyar hátizsákos módjára egy tengerparti padon költöttük el borozós ebédünket, majd felmentünk a város Monte nevű hegyi kerületébe. Merő véletlenségből belefutottunk IV. Károly Habsburg király sírjába a fantasztikus kilátással és még királyabb környezettel megáldott negyed egyik templomában. A napi művelődés kipipálása után lassan ereszkedtünk a tengerpartra a hihetetlen panorámát és az út mentén lévő bárok borkínálatát kiélvezve.
Este kipipáltuk egyik nagy vágyamat, Funchal tengerparti sétányán éjszaka elszűrcsöltünk egy üveg madeirai bort, aztán egy közeli zenés hely felé vettük az irányt. A főleg helyi közönségből rendesen kilógtunk, így hamar kiderült, hogy magyarok vagyunk. Az éppen fellépő venezuelai zenekar egyik tagjának exneje is magyar volt, úgyhogy egyből meglett a kapcsolódási pont. Miután kiderült, hogy voltam Venezuelában és ezt néhány kifejezetten venezolano kifejezéssel is meg tudtam erősíteni, egyből nagy spanba kerültünk a bandával és hozzátartozóikkal. A nagy egymásra találás miatt bulizás helyett csak dumálgatásra és rumkóla mellett a helyi szesz, a Poncha fogyasztására jutott idő. Nagyon büszkék erre az italra az itteniek, de szerintem ízre nem nagyon különbözik egy olcsó vodkából és szénsavmentes fantából kevert vodkanaracstól. A mondás szerint ajándék lónak ne nézd a fogát, hát az ajándék ponchának se néztük az ízét. Végülis hajnaltájt sikerült visszaérnünk a szállásra.
Másnap néhány óra alvás után a sziget egyik legnépszerűbb kirándulóhelyére, Riberio Frioba vettük az irányt. A közlekedés nem túl jó Madeirán, a legtöbb útvonalon csupán napi két busz megy. Majd egyórás padlógázas szerpentinezés után csodálatos helyen tett le minket a kis sárga lélekvesztő. Több túraútvonal is indul a faluból, melyek szebbnél szebb helyekre visznek. Némelyik ösvény mentén kis fogadók várják a kirándulókat. Ezek teraszairól káprázatos kilátás mellett lehet fogyasztani. A környék bejárása és néhány pohárka bor elfogyasztása után este stoppal mentünk vissza Funchalba. Az út kicsit megviselte Vikit, úgyhogy a városba visszaérve egyedül vágtam neki az esti sétának.
Utolsó napunkon Európa legnagyobb sziklaszirtjét vettük célba, ahonnan a kilátópontra települt, Madeira felirattal ellátott tipikus gagyi turistaajándékokat áruló asszonyok portékáinak végigpróbálgatása után leereszkedtünk egy helyijárattal az igen hangulatos Camara de Lobos-ba. A táj és a falucska is lenyűgöző, és habár strandolásra nem a legideálisabbak a strandok, mindenképpen érdemes egy kicsit megállni itt, ha már erre jár az ember. A kötelező tengerparti séta után a kikötőben besegítettünk a halászoknak a hajófestésbe, majd indultunk is vissza Funchalba. Ott a búcsúvacsora után kábé a fél várost mozgosítva sikerült megtalálni a megfelelő reptéri busz megállóját, aztán este nyolc fele el kellett köszönnünk ettől a csodálatos szigettől.
Madeira nem ideális célpont azoknak, akik strandolni és bulizni szeretnének nyaralás címén. Szép kiépített strandból kevés van, bulihelyből pedig még kevesebb, legalábbis télen biztosan. Viszont aki szereti a varázslatos tájakat, a tengerből kinövő hatalmas hegyeket, a hihetetlen panorámát, a szinte érintetlen természetet és hangulatos falvakat, esetleg egy kis túrázástól sem riad vissza, annak kihagyhatatlan úticél. A sziget hegyeit sokszor kényelmes turistáknak kitalált gyakorlatilag vízszintes levada-kon járhatjuk körbe, és nálam reklamálhat az, akinek nem esik le az álla a kilátástól. A partokon a tengertől az égig érő meredek hegyek és sziklafalak, a buja sötétzöld növényzetből helyenként kitörő feketés sziklák ismét csak képeslapokról és útifilmekből ismert trópusi paradicsomokat idézik. A természet mellett a települések is lebilincselőek, a több helyen fellelhető sötétszürke kövekkel körberakott hófehérre meszelt épületek és a macskaköves utcácskák rettenetesen mutatósak. A kevésbé sűrűn lakott részeken pedig minden talpalatnyi nem lebetonozott területen burjánzik az élővilág. Olyannyira, hogy az elhanyagoltabb építményeket egyből körbe is öleli a sötétzöld növényzet.
Manapság már fapadosok is mennek Madeirára, így egy kis utánajárással főszezonon kívül egészen olcsón el lehet jutni erre a madárfajok alacsony számát és a kiváló közbiztonságot leszámítva minden szempontból trópusi paradicsomokra hajazó szigetre.
