Aqui no hay playa - Első benyomás Madridról

Már a Madridban eltöltött első napon három meghökkentő, ám igen fontos jellegzetességet sikerült felfedeznem:

1., itt nincs tengerpart

2., az utcai egyeurós sörmaffia többsége kínai, nem pedig pakisztáni

3., a metró jobbról jön.

Már bő egy hete itt vagyok, így az imént felsorolt viszonylag egyszerű, de korántsem elhanyagolható megfigyeléseknél összetettebb tapasztalatokat is sikerült szereznem. Ez egy hatalmas város (Csabi lonelyplanetje szerint 3,29 millióan lakják) és ezért annak ellenére, hogy baromira hiányzik belőle egy tengerpart, rengeteg látnivaló és végtelen számú lehetőség van a szabadidő eltöltésére csak a közighatáron belül is és akkor Madrid tágabb környezetéről még nem is beszéltem. A lakótársam szerint a legfontosabb programajánló portál (guiadelocio.com) például 260 diszkót ismer a városban, ami jól mutatja, hogy milyen mennyiségű szórakozási lehetőségük van a madridiaknak, az egyéb koncertekről, kulturális rendezvényekről és kiállításokról nem is beszélve. Szóval nem félek attól, hogy a szabadidőmben bármikor is unatkozni fogok. Eddig a srácokkal gyakorlatilag minden este mentünk valahova, de egy-két báron és egy diszkón kívül inkább csak a belváros látnivalóinak és utcáinak megismerésével foglalkoztunk. Az utcák kábé mindenhol ugyanúgy néznek ki, de cserébe tiszták és hangulatosak, a nagyobb forgalmú utak pedig spanyol szokás szerint szépen tele vannak szórva fákkal, vagy pedig a két haladási irányt egy hosszú parkkal választják szét. Általában a nagyobb utak körül vannak a nagyobb épületek is, amelyekre általában jellemző, hogy adtak rá az építőik, hogy jól nézzenek ki, nem spóroltak sem a kővel sem a márvánnyal. Nagyon tetszik, hogy még a belváros is tele van kisebb-nagyobb parkokkal, ahol esténkét több-kevesebb fiatal és párocska gyűlik össze elütni az időt.

Az egész város kerületekre van osztva, ami nem szokatlan, de az már inkább érdekes, hogy a kerületek többségének, ha az utcaképében nem is, de van egy nagyon határozott karaktere, ami tényleg egyedivé teszi őket. Van itt luxusnegyed, nemzetközi negyed, bevándorlónegyed, turistás városrész, kerület, ahol főleg diákok laknak, bulinegyed, sőt a magyar szemnek szokatlan módon még melegnegyed is.

Ejtek pár szót a közlekedésről is. Azt kell mondjam, hogy kényelmesen és gyorsan lehet közlekedni a városban. 12+3 metró van, és ezekbe nem számoltam bele a Madrid alatt futó elővárosi vasútvonalakat. Gyakorlatilag Madrid alatt van egy másik város, amit önkényesen és fantáziamentes módon Submadridnak kereszteltem el. A madridiak idejük jelentős részét töltik ebben a földalatti rendszerben. A méretekre jellemző, hogy például a lakásomhoz közeli metróállomáson az egyik vonalhoz (3 vonal fut itt össze) az aluljárószintről is még 10 emeletnyi mélységet kell ereszkedni. Néhány csomópontban a metróvonalak közötti átszállásnál 7-10 percet kell sétálni, de a föld alatt. Egyik-másik pályaudvart is a földfelszín alá építették, némelyik metrómegállót meg még megspékelték egy komplett buszpályaudvarral és annak minden tartozékával. Szóval a pesti metró kis gilisztajárat az itteni földalatti rendszerhez képest, abszolút nem értem mit tökölnek annyit a négyes metróval.

Najó, hogy most már ne csak áradozzak, írok pár sort a város árnyasabb oldaláról is: k drága város! Annyira biztos nem, mint Párizs vagy London, de spanyol viszonylatban mindenképpen. Annak meg főleg, aki a Saffer borozó árszínvonalához szokott kiskorában. Néhány példa: egy kis szoba ára a központibb részeken 300-350 eurótól indul per hó, és még az egyeurós sör is néha másfél euróba kerül. Persze azért meg lehet találni az olcsó lehetőségeket mindenből, csak alaposan szét kell nézni.

Madridnak nincs igazi jelképe. Legalábbis nincs itt egy olyan látványosság, amit minden madridi fröccsöntött ajándéktárgyra, porceláncsészére vagy pólóra rányomhatnának, és ez nekem valamiért hiányzik. Párizsban ott van az Eiffel-torony, Londonban a Big Ben, Budapesten a Parlament, a Vár és a Lánchíd, sőt még Kőbányának is ott van a Csősztorony, de itt hiányzik ez a jelkép dolog. Vannak itt nagyon szép épületek, mint például a Prado, a palota, stb., de egyik sem olyan igazán ütős látványosság.

A harmadik negatívum az, hogy már szeptember közepén vagyunk, de még mindig baromi meleg van. Állítólag lesz ez még hidegebb, de én, aki a jó kis kőbányai klímában nőttem fel, néha izzadva szenvedek és ezt csak súlyosbítja, hogy aqui no hay playa (itt nincs tengerpart).

Getafe Open Air – fesztivál spanyol módra

Szerdán este elvittem a német lányt tapaszozni a franchise tapaszbárba, a 100 montaditosba. (Szerdánként minden tapasz és a sör 1 euróba kerül, ezért igen népszerű hely a spanyolok körében.) Kellemeset söröztünk és kajáltunk, aztán később csatlakozott hozzánk lakótársam, Roberto is. Amikor a fesztiválokra terelődött a szó, mondta hogy pont most kezdődik az En vivo 2011, egy háromnapos fesztivál Getaféban, nagyjából fél órára Madridtól. Hamar megszületett az elhatározás, hogy ebből nem maradhatok ki, úgyhogy másnap irány a fesztivál. Még a német lány is komolyan elgondolkodott azon, hogy hagyja veszni a vonatjegyét és meghosszabbítja pár nappal madridi tartózkodását, de végül nem maradt.

Csütörtökön elég sokat sikerült tökölni, ezért Getafe helyett csak az előző nap megérkezett magyar srácok lakásáig jutottam, ahol az utolsó metróig dumálgattunk. Másnap már komolyabban a sarkamra kellett állnom, mert valahogy kikoptak mellőlem a fesztiválozni vágyók és egyedül maradtam. Estére a magyar srácok meghívtak magukhoz tengeri herkentyűket enni. Kapva az alkalmon tervet készítettem: átmenni hozzájuk egy nagyobb adag sörrel, valakit kicsit besöröztetni, hogy abban a bátrabb pityókás állapotában viszonylag simán el tudjam rángatni a fesztiválra. Mondanom sem kell, nem teljesen így alakult. Felmentem a fiúkhoz egy nagyobb adag sörrel, kicsit besöröztem, és abban a bátrabb pityókás állapotomban viszonylag simán meggyőztem magam, hogy mivel a nyáron nekem kimaradtak a fesztiválok és hogyha már senki nem akar eljönni velem, akkor nekivágok egyedül, cimborákat majd ott találok. Így is lett.

Már a vonaton el akartam kezdeni cimborákat keresni, mert tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy Getaféban hol is van a fesztivál. Épphogy csak leültem a vonaton egyből odajött egy lány és megkérdezte, hogy nem zavar-e ha rágyújt. Mondtam neki, hogy persze, hogy nem, erre előkapott hatalmas spanglit és berobbantotta. Megkínált, de nem fogadtam el, viszont a fűszagra odasereglett néhány partiarc a vonat többi részéből. Na meg is lettek az újdonsült cimboráim. Getaféban a fesztivált könnyen sikerült megtalálnom, kábé az egész vonat odament. A fesztiválozók itt is könnyen felismerhetőek a kissé szakadt, esetleg extravagáns külsőről, a hülye napszemüvegükről és a nélkülözhetetlen piás zacsiról a kezükben.

A bejáratnál egy vicceskalapos csávótól vettem egy bérletet 45 euró helyett 25-ért. A kedvezménynek megörülve egyből le is csaptam az egyik sörárusra és a megspórolt pénz egy részét be is fektettem egyeurós sörbe. Aztán bementem. Ez egy kisebb fesztivál, mindössze 50-60 ezer résztvevővel, és három nagyszínpaddal, a néhány külföldi húzónév mellett elsősorban spanyol zenekarokkal. Rengeteg ember, hatalmas hangulat, intenzív fűszag és durván sok por. Nagyon durván sok. Amikor hazakeveredtem a lábam szó szerint szürke volt a sok por miatt. Sikerült sok új cimborát szereznem és azt hiszem eltört az egyik lábujjam, amikor három lánnyal átmásztunk egy kerítésen, hogy kevesebbet kelljen sétálnunk. (Másnap reggel örömmel konstatáltam, hogy mégsem tört el.) Teljesen jól telt az éjszaka, de inkább a szombatot írom le részletesebben, mert az volt az igazi fesztiválélmény.

Szombaton már egész hamar megérkeztem Getaféba, előre behűtött sörökkel a zacskómban. Az előző estével ellentétben, most nem félórás barátokat akartam szerezni, hanem egy társasághoz akartam odacsapódni és velük átmulatni az egész éjszakát. Így is lett. A bejárat előtti részen melegítettek a fiatalok a hozott anyagból, ezért én is odamentem. Útközben még megcsodáltam a tűzoltókat munka közben. Tűz híján a bátrabb és túlhevült arcokat oltották a fecskendőikkel. Úgy néz ki, hogy itt, spanyolban a tűzoltók nem tudják megállni, hogy ne vegyék ki tevékenyen a részüket a bulikból. Aztán a fesztivál melletti bottellonhoz érve leültem egy szimpatikus kis társaság mellé és elkezdtünk beszélgetni meg megosztani egymással amink volt.

új cimboráim

egyeurós sörárus

Egész jól eldumáltam a két fogorvossal és egy építésszel és mivel jófejnek tűntek úgy döntöttem, hogy megnyertek maguknak estére. Szerencsére befogadtak maguk közé és együtt vetettük bele magunkat az En vivo 2011 utolsó éjszakájába. Bementünk és egy sör beszerzése után mentünk is az egyik színpadhoz, mert a fesztivál legnagyobb húzóneve, az Offspring következett. Nem igazán voltam nagy Offspringfan, de csak eddig. Hatalmas koncertet adtak, rendesen odatették magukat (lásd a videót).

A harmincezres közönséget se kellett félteni, ők is végigtombolták a bő két órát, amíg játszottak. Újdonsült cimboráimmal próbáltunk minél előrébb jutni, de kábé háromszáz méterre a színpadól már olyan sűrűn álltak az emberek, hogy egy kétmázsás, kétméteres kigyúrt, agyontetovált fuxus kopasz audis suttyó se nagyon tudott volna előrébb menni. Aztán körülöttünk is összezárt a tömeg nagyon durván. Amikor felkaptam Mauro nevű cimborámat a nyakamba és ő a kilátásnak megörülve elkezdett ugrálni meg kalimpálni, és mivel Mauro nem 40 kiló volt mint azok a lányok, akiket általában felkapok a nyakamba, eldőltem volna mint egy bot, de szerencsére nem volt hely hova dőlni, annyian voltak. Meg merem kockáztatni, hogy a színpad előtt sem volt sokkal jobb a hangulat, mint ahol mi álltunk. Brutálisan jó volt. Végre meglett az a koncertélmény, amire egész nyáron vágytam, csak eddig nem sikerült összehozni különböző okok miatt. Aztán az Offspring koncerttől kicsit lemerülve még megnéztünk pár zenekart, de már jóval kisebb csapásszámmal. Aztán a hajnal közeledtével elköszöntem az esti barátaimtól, majd a szemétdombbá változott bejárat környéki parkrészen még bepusziltam egy egyeurós sört és megindultam az első vonat felé. Többre már nem voltam képes, teljesen kimerültem.

közeledik a hajnal...

Érkezés Madridba

Csabiéktól szombat délután köszöntem el Barajason. Ők repültek tovább madarászni a Kanári-szigetekre, én pedig metróztam a hostelem felé, hogy két hét utazgatás után végre megkezdjem madridi pályafutásomat. Viszont még mielőtt felszálltam volna a metróra, kaptam egy sms-t amiben egyik kolléganőm, Judit egy esti koncertre invitált. Gondoltam nem kell annyira elsietni ezt a lakáskeresés dolgot, úgyhogy igent mondtam. A hostelben lehettem egy olyan bő fél órát, mielőtt találkoztam Judittal. Aztán indultunk is egy közeli parkba, ahol az MTV (nem a Magyar Televízió) rendezett egy háromnapos ingyenes koncertsorozatot, aminek az utolsó estéjét még pont sikerült elcsípnünk. Minden volt ami a nagy koncerteken van: rengeteg ember, baromi jó zene, csúcstechnika, hatalmas hangulat és méregdrága sör. A zenekarokat nem ismertem, meg már nem is emlékszem a nevükre, de a többségük nagyon jól adta, ennek megfelelően rendesen elmúlattuk az időt. Raj volt nagyon. Olyan kettő fele el is indultunk hazafelé, legalábbis azt hittük, hogy hazafelé. Kolléganőm megérzéseire hallgatva a térképet kezdetben mellőzve tartottunk a jónak vélt irányba, aztán amikor már nagyon nem akart előbukkanni a hostel az épületek közül, kénytelenek voltunk megkérdezni egy sétálgató párocskát, hogy merre is vagyunk. Hamar kiderült, hogy csak 180 fokkal toltuk el az irányt és hogy teljesen esélytelenek vagyunk megtalálni a hostelemet vagy Judit lakását vagy bármit, amit ismerünk. Nem volt más lehetőség, taxiba kellett szállnunk. Ez hiba volt. Iszonyatosan drága itt a taxizás. Egy bő tíz perces útért majdnem öt ropinak megfelelő euróval vettek le minket. Egy jó tanács: ha valaki Madridba jön, eszébe se jusson taxizni.

A következő nap elkezdtünk lakást keresni, esténként pedig a hostelben múlattam az időt a nemzetközi utazgató diákközösségben. Nagyon jóban lettem egy igen csinos német lánnyal, aki féléves utazgatásának utolsó hónapját tölti éppen. Sajnos a hostelben az egy négyzetméterre eső idióták száma meglepően magas volt, és nem nagy meglepetés, ha megmondom, hogy ezek a srácok kiket boldogítottak éjjel-nappal. Naná, hogy minket. Így a lánnyal sajnos túl sokra nem jutottam, de valamennyire azért igen és legalább az esték kellemesen teltek. Még az is kiderült, hogy elég az angolom ahhoz, hogy elcsavarjam egy igen csinos harmincéves német lány fejét.

Kedden aztán végre megtaláltam a lakásomat. Kicsit kicsi, kicsit lepukkant, kicsit koszos, de legalább az enyém. 340 euróba fáj havonta a szobám, de itt ilyesmiket lehet bérelni ennyi pénzért. Madrid sokkal drágább, mint Valencia volt, bár ott is ki voltam akadva albérletek árain. Valaki persze bele tud nyúlni a tutiba és ennyi pénzért kacsalábon forgó palotát bérel (mint például Judit), de nekem ez most nem jött össze. Mindegy, négy hónapra jó lesz ez így. Egy spanyol sráccal, Robertoval és egy német erazmuszos diákkal, Filippel lakok együtt. Habár nem nagy szám a lakás, az mindenképpen bizakodással tölt el, hogy – legalábbis az első napok alapján – elég rendszeretőnek tűnnek a lakótársaim, talán nem olyan igénytelen disznók, mint egyik-másik lakótársam volt Valenciában. Mondjuk most ezt le is kopogtam. Majd meglátjuk hogy alakul.