Népszerű bejegyzések

2010. március 10., szerda

Madaras: újabb gyűrűzés

2010.03.09.

Egy kellemes, de különösebben érdekes faj megfigyelése nélkül eltöltött szombati albuferai madarászás után ma mentünk ittlétem során másodszor gyűrűzni. A nagyon rendes gyűrűzősrác, Pablo vett fel hajnalban, aztán vitt ki arra a helyre, ahol a múltkor is voltunk. Ez egy kis nádas-bokros természetvédelmi terület a rizsföldek között. Még sötétben nyomtuk fel a hálókat, aztán beugrottunk egy közeli település egyik lokáljába kávézni, aztán visszamentünk madarakat fogni. Összesen négyen voltunk, Pablo mellett még két gyűrűzőtanonc erősítette a csapat spanyol részét.

Nem a fogott madarak mennyiségéről lesz emlékezetes ez a nap, mivel csak nyolc madár esett be a hálóba egész délelőtt. A minőség viszont annál jobb volt. A nyolc madár között volt egy berki és egy kucsmás poszáta, valamint egy sempachi gyűrűs (svájci) nádisármány is. Chulo! (Ez valami spanyol szleng, asszem a magyar 'zsír' vagy 'süti' hangulatszavak megfelelője.) Jó lenne valami ilyesmi aránnyal dolgozni a Túzok utcában!

Nem madaras: elkeződött a Fallas

2010.03.03.

Elkezdődött a Fallas. Erről annyit érdemes tudni, hogy egy háromhetes valenciai fesztivál, minden nap petárdázással, tűzijátékkal és felvonulásokkal. A fesztiválnak állítólag az utolsó hete a legdurvább. Ilyenkor lezárják az egész belvárost, meg néhány kerületet, telenyomják az utcákat zenekarokkal és felvonulásokkal, meg papírmasé szobrokkal, amiket az utolsó nap a leghangosabb és leglátványosabb tűzijáték után felgyújtanak. Közben persze a komplett Valencia kint van az utcán, vedel és bulizik. Legalábbis ezt mondták nekem a többiek, majd meglátjuk mi lesz belőle.

Még kis csírakoromban, amikor az újhegyi lakótelepen laktam, november vége-december eleje felé elkezdődött a durrogtatás, vagy ahogy mi neveztük, a petárdaszezon. Ilyenkor már november utolsó napjaiban is időnként egy-egy hangos durranás zavarta meg a paneltelep csendjét. Aztán ahogy közeledett a szilveszter, úgy egyre gyakoribbá váltak a robbanások, majd karácsonytól újévig gyakorlatilag már percenként pukkantott valamelyik kis suttyó. Ennek Újhegy lakói nem igazán örültek és a kezdeti időkben én sem annyira. Aztán a bandánk elérkezett abba a korba, amikor elkezdtek érdekelni a luvnyák és nem csak azért, mert ha takonylabdát dobunk hajukba, akkor megkergetnek, hanem olyan dolgokat is ki szerettünk volna próbálni velük, amik az általános suliban még cikinek számítottak. Ebben az időszakban néha hétvégente megittunk egy üveg sört a haverokkal, de most az egy üveget szó szerint kell érteni, mert egyetlen üvegen osztoztunk négyen-öten. Ma már a gondolattól kiráz a hideg, hogy egy negyed sörrel kellett beérnem, de akkoriban ez raj volt így.

Ezekhez az évekhez köthető az is, amikor az imént említett újdonságok megismerésén kívül több, ma már értelmetlennek tűnő elfoglaltságot is találtunk. Például, hogy mennyire vicces egy már régen megunt mecsbokszot felrobbantani egy petárdával, meg ilyenek. Igen, ebben a korban a bandából néhányan már nem úgy viszonyultak a petárdaszezonhoz, mint előtte, vagy mint például most, hanem egy olyan időszakot láttak benne, amikor a petárdázást is fel lehet venni a délutáni elfoglaltságok, a kosárlabda, a bandázás és a padontespedés mellé. Volt egy tél, amikor gyakran nyomultam együtt egy, azóta megszállott pókerjátékossá lett spanommal, Temővel. Néha suli után, hazamenetel helyett, még iskolatáskával a hátunkon, a józsefvárosi piacra mentünk petárdát venni. Aztán vissza a lakótelepre és szórtuk. Én csak kispályásnak számítottam spanomhoz képest, de be kell valljam, azért énis durrogtattam néha. Viszont Temő a petárdázás hétdanos nagymestere volt. Mindent felrobbantott, amit egy petárdával fel lehetett. A kispoharas joghurttól elkezdve a banánon keresztül a kidobott mobiltelefonig megpróbált mindent a levegőbe repíteni. Egész délutánokat töltött és néha töltöttünk a hideg utcákon ezekkel a trükkökkel szórakozva, miközben végig ritkán látható megszállott gyermeki lelkesedés ült a mester arcán.

Na de miért is írtam le ezt az egészet? Mert ugyan még csak néhány napja tart a Fallas és még csak alapjáraton pörög a dolog, de már ez is elég ahhoz, hogy ez a város elkezdjen még jobban megőrülni. Gyakorlatilag már most olyan itt, mint Újhegyen szilveszter előtt. Minden fiatal, de becsléseim szerint legalább a fiatalok 87%-a petárdázik. Vagy még több. Ráadásul élvezik. Ugyanazt a megszállott gyermeki lelkesedést fedezem fel az itteniek arcán, miközben alámdobják a petárdát, vagy amikor majdnem elviszi a fejem egy, szerintem házikészítésű tűzijáték, mint amit még évekkel ezelőtt Temőhaverom arcán láttam. Az itteniek nem kispályáznak. Reggeltől estig szórják. Amolyan helyi szokás lehet ez. Nemcsak a tizenévesek, de a tíz alattiak is, bár szülői felügyelettel és közreműködéssel, de ők is ezzel szórakoznak egész nap. Rá kellett jönnöm, hogy anno mi Temővel szerencsétlen újoncok voltunk, amikor a profiban vásárolt tízes csomag gyufákkal gyújtottuk meg a petárdát. Itt, Valenciában egy ideig nem értettem, hogy miért sétálnak a kissrácok a boltban az egyik kezükben az anyukájukkal, a másikban pedig egy füstölgő kötéldarabbal. Aztán leesett, hogy miért van ez. A helyiek fognak egy húszcentis kötéldarabot, aminek az egyik végét izzásig hevítik, majd ezzel járják az utcákat és ezen gyújtják be a petárdákat. Ilyen módon egységnyi idő alatt sokkal több durranást lehet produkálni. Nagyon profik. Képzelem, hogy mi lesz itt a Fallas utolsó hetében, de a ferde esték utáni déligalvás már most kivitelezhetetlen a durrogtatások miatt.