2010.08.06.
A szerda este azért megér egy misét. Szépen betáraztunk a gyomrunkba rumból, azt a csapatunk nagy részével belevetettük magunkat az éjszakába. A munkahelyünkről elkísért minket az egyik helyi kollegína és barátnője két kocsival így a taxira szánt pénzt is szeszre tudtuk fordítani. Beértünk az egyik új kedvenc helyünkre, ahol sok ismerős fogadott minket. Vicces, hogy bárhova megyünk partizni, most már mindenhol haverokba botlunk. Jól elvoltunk, és a Saffer-borozó (fiatalkorom törzshelye, Kőbánya legolcsóbb és leglepukkantabb kocsmája) áraihoz képest is olcsó nedű garantálta a folytatást. Egészen érdekes, hogy mit tud kihozni az emberekből néhány kétszázötvenforintos cuba libre. Legyen elég annyi, hogy az olaszok nem a hűség példaképei. Magyar útitársaim tartják magukat, legalábbis, akinek van valakije, de déli kollégáink olyan kavarásokat folytatnak, hogy minden buli után körbe kell kérdezni, hogy ki kivel nyomul éppen, mert ha egyszer lemarad az ember, akkor utólag nehéz lekövetni az eseményeket. Mókás. A digók egy-két kivételtől eltekintve házon belül szemezgetnek, mi magyarok (már akinek szabad), főleg a venezuelai-magyar interkulturális kapcsolatokat erősítjük. Végül is egy olyan projektben veszünk részt, ami az interkulturalitásról szól. Nem azt mondom, hogy kis csapatunkban nincsenek jó gádzsik, de valahogy mégis úgy hozta a sors, hogy a gárda magyar része nem lő házinyúlra. Illetve mégis, mivel nekem ezen a szerda estén a fogadószervezetünk egyik munkatársával sikerült összegabalyodnom. A többiek is úgy csapatták, ahogy ilyenkor szokták, kialakult egy-két ilyenkor szokásos párocska, azt mindenki elvolt, amíg ki nem rugdostak minket a helyről. Szerencsére sok bulihely van ebben a vonalzóval megrajzolt, kissé dzsuvás városkában, így célbavettünk egy másik klubot. Időközben az egyik sofőrünk lelépett, így maradtunk nyolcan külföldiek és az időközben csajommá előlépett helyi kollegína. Szerencsére leendő jövendőbelim is rendesen öntötte magába a folyékony bátorságot, így nem vette rossz néven, amikor kilencen beültünk a kétajtós renault twingójába piástul meg mindenestül. Az itteniek egész lazán veszik a kresz előírásait, már ha egyáltalán létezik valamiféle kresz. Az egyetlen dolog, amiért aggódnak, hogy a biztonsági övért megbüntethetik őket. Amiatt nem paráznak, hogy a sofőrt is beleértve mindenki kezében ott figyel az este negyedik fél literes rumkólája, vagy amiatt, hogy ketten ülnek a csomagtartóban, de ha rendőrt látunk, akkor az elölülő két-három embernek be kell kötnie magát, csak utána lehet folytatni a piálást. Már kezdek hozzászokni, hogy amikor az asszonnyal megyünk valahova, akkor az én kezemben mindig két rumospohár van. Az egyik az enyém, a másik meg az övé és akkor kell átadnom, amikor nem kell váltani és az egyik keze szabad. Lehet, hogy a zsaruknak nincs lóvéja szondára, ezért piál mindenki vezetés közben és előtt. Szerencsére szívem mézeskalácsán a cukormáz (a csajom) óvatos és észnél van, mert fél üveg rum után mindig kijelenti, hogy mostantól csak sörözik, mert ha berúg, akkor nem szívesen vezet. Na de térjünk vissza a szerda estére. Megérkeztünk a kis twingóval az este második bulihelyére, azt miután sikerült mind a kilencünknek kimászni a kocsiból, csapattuk a rumbát még egy darabig. Itt is ismerősökbe botlottunk, aminek elsősorban az olasz lányok örültek. Kis idővel később egy kis sikertelen szambatanulás után indultunk vissza a szállásra.
