Egy átbulizott este után végül kettő körül sikerült kikúsznom az ágyból, aztán a vásárolgatás, jegynyomtatás és pakolás után húztam a reptérre. Este tízre már Madridban voltam, ahonnan a reptér márványpadlóján eltöltött éjszaka után indultam Marrakechbe. Itt eső fogadott, ami miatt úgy döntöttem, hogy maradok egy éjszakát. Spórolás gyanánt gyalog jöttem be a városba, ahol az arab országokban szokásos önjelölt gájdok lekoptatása és pénzváltás után hetven dirhamért (1 dirham~25 Ft) találtam egy király hotelt. Még tetőterasza is van kilátással a Jemaa el Fna-ra, Marrakech jelképére, a világörökség részét képező térre. Félek, hogy a későbbiek során majd lejjebb kell adnom.
Kis csendespihenő után nekiindultam az óvárosnak. Ide vásárolni jönnek az emberek és belátom, okkal. Az egész óváros a vásárlásról szól, bármit meg lehet venni és mindenért fizetni kell. Egy útbaigazítás, egy mosoly vagy egy fotó után is tartják a markukat a helyiek. Egy csávó azért is le akart venni, mert megmutatta a hoteljét, de nem ment neki. Ez az üzletiesség elsőre sokkoló és visszataszító. Koldus is rengeteg van, még sokkal több, mint régen Kökin. Ideszoktak a milliónyi turista miatt.
Az estét természetesen a Téren töltöttem a mutatványosok, zenészek és kajastandok közti kolbászolással. Öt egység helyi pénzért még egy kis tál főtt csigát is betoltam. Sokkal finomabb volt, mint ahogy kinézett. Olyan íze volt, mint egy enyhén csípős májízű gumidarabnak. Lehet, hogy drogos fejem van, mert vagy hatan kínáltak hasissal és fűvel, de nem éltem vele.
A bóklászás után visszajöttem a hotelbe. Felmentem még a tetőre elszívni egy cigit. Ahogy ott álltam egyedül a térről felszálló fűszeres sülthús illatú párában a turisták pénzéért verbuválódott enyhén szólva sem profi zenekarok zaját hallgatva a kellemesen enyhe marrakechi éjszakában, ismét elfogott a szabadságnak az a bizonyos érzése. Amikor ott állsz egyedül a béke egy apró szigetén egy másik világban és azt gondolod, hogy abban a néhány pillanatban minden tökéletes és nem vágysz semmi többre. Csak csendben nézelődsz, élvezed a hangokat, ízeket és szagokat és hagyod, hogy átjárjon a hely hangulata. Kizársz a fejedből minden gondolatot és élvezed a perc varázsát. Azt hiszem ez az a boldogság, amit ha átél valaki akkor az utazás rabjává válik. Eddig mindig, amikor elfogott ez az érzés, távol voltam otthonról, egy másik kultúrában szinte egy másik világban. Ez a fajta józan részegség nem talál rá az emberre a kisszobájában vagy a kedvenc kocsmájában. Ehhez bizony el kell indulni. Najó, mára ennyi elég is az ömlengésből.
