2010.02.17.
Késői kelés után kicaplattam a buszállomásra. A deles buszra sikerült jegyet venni. Agadirba hét órán keresztül zötykölődtünk, úgyhogy a néhol szép táj nézegetésén kívül semmi érdemlegeset nem tettem. Agadirban ahogy leszálltam a buszról, elkezdett esni. A gyéren kivilágított utcákon két órát szívattam magam a zuhéban, mire megtaláltam a város legolcsóbb és legputtóbb hoteljét. Legalább mínusz két csillag, de még így is hatvan dirham egy éjszakára. Viszont nem vagyok egyedül, néhány csótánnyal osztozom a szobán. Ők sokkal jobb lakótársak, mint Valenciában Stefano volt, mert ők legalább nem zabálják meg isszák fel a készleteim. Utána nem kérik ki maguknak, hogy miért baj, hogy megették a reggelimet és ezért üres gyomorral kellett egész napos kirándulásra mennem. Mondván, hogy hozzászokhattam volna már, hogy az én kajámat eszi, mert mindig is azt ette. A csótányok nem hagynak szemetet és rendetlenséget minden mozdulatuk után és várják el, hogy én vagy a vendégeim takarítsanak utánuk. Nem úgy mint olasz exlakótársam. Sőt, új szobatársaim nem is olyan büdösek, mint a régi. Rájöttem, hogy csótányokkal sokkal jobb lakni, mint Stefanoval. Nem ő az egyetlen digó, akivel negatív tapasztalataim vannak higiéniai kérdésekben, ő csupán a végső megerősítés, hogy kimondjam az aranyszabályt. Digó csávóval még véletlenül se lakj együtt! (Olasz lánnyal még nem próbáltam, lehet más lenne a véleményem.)
