Ismét esőre keltem, de mire elindultam, már elállt. Kizúztam a folyótorkolathoz, hátha beesik pár új színesgyűrű vagy valami jó kis csér. Egy holland heringen és egy gyűrűs kanalasgémen kívül nem láttam semmi extrát. Aztán szépen lassan feltámadt a szél és újra elkezdett zuhogni. Mondhatni ez már a szokásos marokkói időjárás, viharos szél és eső. Nem tudom, de földrajzon azt tanultuk még az általánosban, hogy Marokkó elvileg egy száraz ország a Szahara határán. Szerintem valamit nagyon elírtak abban a tankönyvben, mert hat nap alatt ez volt az ötödik esős nap és már négyszer áztam bőrig. Vagy tényleg elszúrták azt a tankönyvet, vagy pedig a rám jellemző balszerencse talált ismét meg. Ha kocsival lennék, akkor pont nem érdekelne a vihar, de mindenhova gyalogolok.
A nap maradék részére tervezett váditúrát töröltem és inkább visszajöttem Agadirba. A 14-es számú helyközi lélekvesztőre két órát kellett várnom. Nem baj, legalább figyelhettem hogy töltik a napjukat a helyiek. Leginkább semmivel. Legalábbis ha csinálnak valamit, akkor azt úgy teszik, hogy véletlen se lehessen észrevenni. Mondjuk vasárnap van, ami valószínűleg megmagyarázza a semmittevést.
Agadirba érve a busszal végre karamboloztunk egyet. Valami jobb francia terepjáró sofőrje még nem szokott hozzá a helyi farkastörvényen alapuló kreszhez, ezért elvittük a kocsija orrát. Az itteni közlekedés az arab világ más országaihoz viszonyítva teljesen nyugat-európai, bár Nyugat-Európához képest egy kicsit arabos. Eddig csodálkoztam, hogy a viharba nem láttam még egy koccanást sem, de most végre megtört a jég.
A városba érve a szemerkélő esőben még kolbászoltam egy kicsit, majd a várható időjárást megismerve elhatároztam, hogy mostantól csak a kulturális programoknak élek. Múzeumok, városnézés meg ilyenek. Asszem ezek is kulturális programok, nem csak a kocsmába járás. Kocsma itt úgysincs, csak teázók. Olyan helyre pedig, ahol nem kapni sört, csak nő miatt vagy egy kávét bedobni érdemes bemenni. Legalábbis otthon. A húszcentis puffokra vagy a szőnyegekre leülni sem lehet rendesen. Max annak, aki jógázik vagy mit csinál. Ez egy másik olyan dolog, amiről elég karakteres véleménnyel vagyok, de ezt inkább máskor fejteném ki, mondjuk miután megtudtam, hogy mi is az a jóga. Asszem valami kapcsolatban van a csincsenggel, de nem biztos. Na mindegy, hagyjuk. Inkább vissza a teázókhoz. Szóval ezekben az otthoni trendi teázókban lehet venni két korsó sör áráért egy kupica hiper-szuper extra teát, aminek úgysem érzem az ízét, mert már az első kortynál leégettem a nyelvem. A tömény füstölőszag, meg a langyi csilingelős távolkeleti zene meg alapból felnyomja bennem a pumpát, amikor meg rá akarnék gyújtani, hogy lenyugtassam magam, akkor kiderül, hogy nem lehet cigizni a helyiségben. Tehát igen jó nőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy elcsaljon egy ilyen trendi helyre. Miért nem jó nekik egy, a cigifüsttől és a padlóra kifolyt kannásbor szagától áporodott levegőjű hagyományos becsületsüllyesztő? Jól van, paraszt vagyok, tudom, de egy péntek esti sörözés árát otthagyni egy teázóban valami szeszmentes meleg fekete löttyért, ami nem kávé, na az nem az én világom. Ha majd hazaértem, indítok is egy klubot a facebookon, hogy le a teázókkal. Itt, Marokkóban legalább nincs más lehetőség az esti kultúrprogramra. Itt a teázóknak kocsmahangulata van, amitől mindjárt kellemesebben érzi magát az ember. Sőt, az arányok is fordítottak. Itt egy kupica sör árából két korsó teát lehet venni. Rendes székek vannak, cigizni is lehet, sőt, néha még focimeccset is közvetítenek. Az itteni teázókkal semmi bajom, még szeretem is őket, akár nő nélkül is szívesen beülök.
