Proxima parada: Mérida, Venezuela

Egy nappal azután, hogy hazaértem Valenciából, már ott figyelt a postafiókomban egy e-mail egy venezuelai önkénteskedési lehetőségről. Elgondolkodtam. Voltam már takarító Kőbánya leggettóbb részében, pénztáros a havannai Pennyben, idomított majom éjszaka egy nyomdában, kisfőnök egy istenhátamögött mögötti török falucska gyűrűzőállomásán, kicsapongó csóró cserediák spanyolban, meg sokminden voltam már, de önkéntes egy venezuelai gyerektáborban még nem voltam. Úgyhogy megpályáztam ezt a dolgot is. Mindig is bejött amikor gyerektáborokban nyaraltam felvigyázóként rövidebb-hosszabb ideig. Most pedig mindezt spanyolul kellene majd tennem egy gyönyörű országban?! Naná, hogy jó lenne.
Aztán őrülten elkezdtem munkát keresni, mert a valenciai kiruccanás után megmaradt 17 eurós összes vagyonomra nem lehetett nagy jövőt építeni. Viszonylag hamar találtam is szellemi potenciálomnak megfelelő melókat, például két helyen lettem raktáros és még szórólaposnak is felvettek egy helyre. Persze beugrott egy-két alkalmi jól fizető meló is. Közben összedobtam a diplomámat, meg néha a bulizós énemet is elengedtem kicsit. Egyedül az ismerkedésre nem jutott idő most sem. Ja, mégsem. Volt egy randim egy antialkoholista lánnyal. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de valójában ez egy nagy kamu. Aki beleolvasgatott az előző bejegyzéseimbe, annak nem kell csodálkoznia azon, hogy nem volt második randim az antialkoholista lánnyal.
Ennyi elég is a magánéletemről. Térjünk inkább vissza Venezuelához. Kétkarikás válogatás után jött egy levél, hogy bekerültem az öt főbe, aki csatlakozhat az akciót lebonyolító szervezet tíz olasz önkénteséhez. A magyar csapat 80%-a lány. Kis fejszámolás után kiderül, hogy az ötfős csapat húszszázaléknyi fiúrészét egyedül teszem ki. Útitársaim eddigi életútjához képest az én kis nyugdíjas utazgatásaim unalmasabbak, mint egy NB2-es fociközvetítés kép és hang nélkül. Csak néhány szóban az útitársaimról: Ági jó négy éve gondolt egyet, kiugrott spanyolba néhány, a neten megismert dominikai feketéhez festményeket árulni a strandon. Azt amikor megunta, egy malagai javítóintézetbe ment nevelőnek. Azt mikor azt is megunta hazajött és azóta itthon szabadúszó világmegmentő. Judit egy halmozottan hátrányos helyzetű kamaszokból álló osztály lelkes osztályfőnöke. Panni néhány év nyóckeri önkéntes szocmunka után egy kórház gyerekpszichológusának állt. Zsuzsi egy diákújság nyughatatlan szerkesztője, akit munkája miatt már neveztek mindennek, amiknek a szélsőjobbos és szélsőbalos oldalakon az éppen aktuális közellenséget szokták nevezni. Néha eltűnik pár hónapra, hogy a Camino egyik-másik szakaszát lenyomja. Szóval nem értem, miért válogattak be egy ilyen elitcsapatba, de nagyon örülök neki.
Egy szónak is száz a vége, július 14-én irány Mérida!!!

Zárszó

2010.03.30.

Már több mint egy hét eltelt azóta, hogy egy kissé kalandos, ám annál kellemesebb átutazott éjszaka után hajnal fél hatkor bekopogtam anyuék hálószobájának az ablakán és bejelentettem, hogy hazajöttem. Azóta kezdenek a nyakamba szakadni a dolgok, bulizni sem voltam még mióta itthon vagyok, a Gödör körül összegyűlt néhány száz beszélgető és söröző fiatal láttán pedig összeszorul a szívem, mert a sokezres Botellonokat juttatja eszembe. Szóval nem zökkenőmentes a visszaállás, de nem is olyan nehézkes, mint ahogy azt előzőleg vártam.

Véget ért ez az utazás is, így ennek a blognak is ez az utolsó bejegyzése. Legalábbis egyelőre. Kíváncsi vagyok, hogy meddig esz itthon a fene, de ha véletlenül ismét venném a sátorfámat és megindulnék valamerre, akkor jó lesz még ez az oldal az élményeim megosztására és megőrzésére.

Rá is térnék a lényegre. Összefoglalni az elmúlt hét hónap eseményeit néhány mondattal nem szeretném, mert nem is lehet. Inkább csak annyit írok, hogyha kihagytam volna ezt az utazást, akkor most tuti, hogy tökkel előre rohannék az asztal sarkának, aztán, amikor jajgatások közepette sikerülne felkelnem a padlóról, még háromszor megismételném ezt a mutatványt. Most olyanokat kellene írnom, hogy rengeteget tanultam, (ami igaz is, például már tizenkét nyelven tudom megkérdezni a lányokat, hogy van-e rajtuk bugyi), de nem vesztegetem ilyenekre az időt. Csak annyit szeretnék mondani, hogy baromi jó volt az elmúlt hét hónap és mindenkinek, aki ráakad erre a blogra és éppen azon gondolkozik, hogy bevállaljon-e egy ilyen utazást vagy ne, annak azt tanácsolnám, hogy gyorsan verjen le két-három felest, aztán biztos kézzel adja be a pályázatát, mert nem fogja megbánni. Néha adódtak olyan problémák, amilyenekkel otthon csak nagyon ritkán kerültem szembe, és kilátástalanabb pillanataimban is csak a velem egy csónakban evező, a hozzám hasonlóan kalimocsón, kommersz szeszen és a tesco gazdaságos márkajelzés spanyol megfelelőjével ellátott kajákon tengődő cserediákok segítségére tudtam számítani, de előbb-utóbb minden baj megoldódott. Viszont azért cserébe, hogy néha kicsit elveszettnek éreztem magam, és nem tudtam a problémák egy részét anyura hárítani, egy különleges és szuper, bár néha kicsit őrült közösségnek voltam a tagja egy csodálatos ország fantasztikus városában. Az is igaz, hogy Spanyolországban lakni, ösztöndíj ide vagy oda, nem egy olcsó mulatság, de ha én elő tudtam teremteni a költségek nagyrészét, akkor bárki elő tudja. (Nem tagadom, az utolsó hónapokat a szüleim támogatása nélkül már nem tudtam volna kihúzni.)

A hülye hobbim, a madarászat szempontjából is ideális célpontot találtam. Albufera egy király terület rengeteg madárral, a helyi madarászok pedig annyira barátságosan fogadtak és annyit segítettek, hogy régen nem hittem volna, hogy ilyen egyáltalán létezik. Mindig nagyon büszke voltam a madarászok azon tulajdonságára, hogy bárhol a világon, ha összefut két madarász, akkor úgy viselkednek egymással, mintha ezeréves cimborák lennének, de Bosco, Toni és Pablo már az első pillanattól kezdve az albuferai csapat tagjaként kezelt és mindent elkövetett, hogy én, a majdnem alkoholista csóró magyar madarászgyerek madaras szempontból is élvezze a spanyolországi kiruccanását. Néha tényleg égett a pofámon a bőr, hogy semmit sem tudtam adni a segítségükért cserébe.

Azt hiszem ez a megfelelő hely arra, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki támogatott kintlétem során, és azoknak, akik átvállalták egy időre az itthoni feladataimat. Természetesen szüleimnek tartozom a legnagyobb köszönettel a feltétlen, de nem feltétlenül csak anyagi támogatásért. Hálával tartozom Bettinek, Janinak és Zsuzsinak, a valenciai vagányoknak, akikre mindig számíthattam, akik mindig segítettek, és akikkel a legütősebb partikon együtt dobtuk el az agyunkat.

Így visszaolvasva ezt a bejegyzést rájöttem, hogy nagyon érzelgősre és búcsúzós hangvételűre sikeredett, úgyhogy arra gondoltam, kicsit feldobom a hét hónap alatt elfogyasztott alkoholfajták felsorolásával, de azoknak meg a felére nem emlékszem, meg unalmas is lenne, ezért mégse teszem. Felsorolhatnám a csajozós kalandjaimat is az elmúlt időszakból, de az a néhány mondat nem tenne hozzá sokat a dologhoz. Szóval egy szónak is száz a vége, k jó volt cserediákként Valenciában.