2009.11.21.
Bosco Diez, valenciai főmadarász, a birdingalbufera.es honlap egyik atyja, az elveszett magyar madarászdiákok mentora és jószívű jótevője mindig gondoskodik a környezetében lévő madarászok továbbképzéséről. Emiatt állította be a vándorfüzike hívóhangját csengőhangnak a mobilján még szeptemberben. Azért, hogy a vele mozgó madarászok alaposan megtanulhassák. Meg is tanultuk.
Ezen a szombaton Bosco és Toni elvittek kacsázni Albuférába, mivel amikor vadászat van, a récék túlnyomó többsége egy védett részen gyűlik össze és ezért egy helyről át lehet nézni a őket. Most negyvenezer kacsa volt abban az öbölben, tehát volt miből dolgozni. Már vagy egy órája ültünk a lesben szűrve a masszát, amikor megszólalt Bosco telefonja. Legalábbis azt hittük, hogy a telefonja. Mondjuk az gyanús volt, hogy csak egyet csörgött a vándorfüzike hívóhangon, de ügyet sem vetettünk rá, mivel Boscot gyakran hívják és már hozzászoktunk a csengőhangjához. Ám Bosco megnézte a telefonját és amikor látta, hogy nincs nemfogadott hívása, megkérdezett minket, hogy hallottuk-e ezt a hangot. Tonival mit sem sejtve válaszoltuk egyszerre, hogy persze, valaki megcsörgetett, de hamar lerakta. Erre Bosco már kissé elmosolyodva mondta, hogy senki sem kereste, majd eltartott még körülbelül másfél másodpercig mire mindenkinek összeállt a kép, hogy vazze, az nem a telefon volt, hanem egy VÁNDORFÜZIKE! Aki próbált már tojást mikrohullámú sütőben megfőzni, az el tudja képzelni, hogyan robbantunk ki a teleszkópok mögül a hang irányába. Ekkor ismét szólt a madár, majd a következő pár percben megint párszor, viszont egyre távolabbról. Lehet, hogy kicsit megzavarta a madarat, amikor Bosco megpróbálta behívni a csengőhang lejátszásával, de mivel a telefon könyvtárjából játszotta le, mikor véget ért a track, a mobil továbbugrott a következőre full hangerővel, ami mellesleg azt hiszem egy Queen vagy ahhoz nagyon hasonló banda dala volt. Ez a típusú telefon amúgy meglepően hangosan szól. Azonban időközben bekapcsolt a billentyűzár, ezért nem sikerült egyből leállítani a lejátszást. Ekkor Bosco sűrű 'mierdázások' közben lerohant a földszintre, hogy ott abszolválja a problémát. Miután visszatért, még hallottuk párszor a madarat, de már csak távolról, ezért utánaindultunk. Kábé háromszáz méterrel odébb egy ideális élőhelyről hallottuk újra szólni, majd miután már egy ideje nem szólt, szétszóródtunk a bozótban megkeresni. Olyan 30 méterre lehettünk egymástól. Még kicsit korábban Bosco elküldte az infót a környékbeli tvícserbeállítottságú kollégáknak. Emiatt viszonylag gyakran keresték további egyeztetés céljából. Emlékeztetőül, a csengőhangja még mindig az a bizonyos hívóhang volt. El lehet képzelni mi történik akkor, amikor ott állsz a bozótban, az adrenalinszinted az egekben, minden lehulló levélre vadul fordítod a távcsöved, minden mozdulattal vigyázol, nehogy valami túl hangos dolgot csinálj és ekkor húsz-harminc méterre melletted megszólal a keresett madár, vagy legalábbis a hívóhangja. Ilyenkor bizony rohanás van mindenen keresztül, persze halkan, de mégis olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet halkan rohanni. A harmadik bozótfutás és egyben a harmadik fogadott hívás után már rájöttünk, hogy ha egy bizonyos irányból jön a hang, akkor nem kell annyira sietni, mert jó eséllyel csak egy érkező tvícser érdeklődik, hogy merre van a madár.
Nemsokára hívták Boscot, hogy megvan a madár, az egyik megérkező madarász megtalálta a parkoló mellett. Szóval nagyjából húsz perc múlva már teleszkóppal figyeltük a levelek közt keresgélő vándorfüzikét! Bő egy órát nézegettük igen közelről, majd utána indultunk hazafelé, mert Bosconak és Toninak is dolga volt és nekem is sietnem kellett Bencéék elé a pályaudvarra. Nagyon jól láttuk a madarat, nagy élmény volt.
Az alábbi fotón a boldog valenciai tvícserek láthatók. Mellesleg a kép alapján az is megállapítható, hogy madarászás itt sem a nők hobbija.
