2009.12.24.
Tegnap elindultam Valenciából, az őrült városból egy kis magyarországi pihenés miatt. Most itt ülök Barcelona repterén, reggel 7 óra van, lassan lehet becsekkolni. Kicsit nehezen tudom forgatni a fejem, mert kissé elaludtam a nyakamat. Már délután eljöttem Valenciából, mert karácsony előestjét barcelonai városnézéssel akartam tölteni. Ez össze is jött, már kora este itt voltam és utána a várost jártam egy darabig. Aztán sajnos eredeti tervemet, mely szerint ezt az éjszakát egy diszkóban vagy egy bárban akartam átvészelni, anyagi megfontolásokból fel kellett adnom. Hostelben sem akartam megszállni, tizenvalahány eurót kicsit sokalltam pár óra alvásért, úgyhogy maradt az a lehetőség, hogy eggyel megnövelem a reptéren átcsövezett éjszakáim számát. Az utazáshoz megszavaztam magamnak öt euró luxuskeretet, amiből végül is egy olcsó baileys utánzatot vettem altató gyanánt. Reptéren azért nem megy olyan könnyen az elalvás, néha nem árt kicsit rásegíteni. A műbaileys hatott, aludtam vagy öt órát néhány, talán kelet-európai útitárs társaságában a terminál várójában. A padleosztásnál sikerült egy olyat kifognom, amin még elfeküdni is el lehet, úgyhogy mákom volt. Persze amikor kimentem cigizni, valaki egyből befeküdt a helyemre. Mivel türelmes ember vagyok, türelmesen megvártam, amíg valaki más, előnyösebb fekvésű vagy kényelmesebb padon alvó csávó megy ki cigizni aztán befoglaltam a helyét.
Most már felkeltem, meg kell innom ezt a krémlikőrt, a gépre nem vihetem fel, kiönteni meg kár lenne. Páran biztos hogy alkesznak néznek most a reptéren, amikor a mercadonás zacsiból előkapom az üveget és nagyokat húzok belőle, de nagyon finom.
Barcelona egy király nagyváros. Bejön. Amikor jövök majd vissza a karácsonyi pihenés után, sanszos, hogy pár napot majd eltöltök itt.
Arra gondoltam, hogy mivel az utóbbi időben úgyse volt túl sok időm blogot írni, és most van még bő két órám a felszállásig és kábé másfél deci krémlikőröm is van még, írnék pár sort az utolsó valenciai hetemről.
Csütörtökön meguntam a szervezkedést, meg hogyha valamit leszervezünk, az végül sose úgy lesz, ahogy megdumáltuk és akkor meg utána én vagyok a köcsög és mehet a magyarázkodás. Szóval bekevertem magamnak egy erősebb adag kalimocsót, aztán megindultam botellonra egyedül, gondolván, hogy majd lesz ahogy lesz, most csak felemelem a kezem, becsukom a szemem, azt majd valami csak kisül a dologból. Így is lett. Először helyiekkel haverkodtam, egyiküknek volt valami étterme a környéken, és még szép lány is volt az illető, tehát jó lett volna maradni, de aztán összefutottam Stefanoékkal és inkább velük tartottam. Semmi vicces dolog nem történt az este folyamán, de a Botellon most is nagyon jó volt, ismét megint majdnem annyian voltak mint szeptember végén.
Szombaton reggel rájöttem, hogy rajtam kívül még valaki használja a fogkefémet. Nagyon meg sem lepődtem és inkább nem kezdtem el kérdezgetni, hogy ki használja és mire, mert vannak olyan dolgok amiket nem érdemes nagyon firtatni. Most megelégedek azzal a gondolattal, hogy reményeim szerint az egyik lakótársam használja, és nem pedig az egyik ideiglenesen beköltözött srác. Valamint bízom benne, hogy rendeltetésszerűn használja nem pedig valami másra. Inkább nem akarok megbizonyosodni arról, hogy tényleg így van-e. Jobb a boldog tudatlanság. Ezt megtanultam ebben a lakásban. Ha valami furcsa dolog történik, és nem értem, hogy miért történik, akkor sokkal jobb az úgy nekem, ha nem akarom kideríteni a miérteket és hogyanokat, csupán hagyom, hogy csinálják a srácok amit csinálnak. Ha útban vagyok, akkor úgyis szólnak, ha pedig befejezték, akkor azt előbb-utóbb észreveszem. Csak nem szabad elkezdeni kérdezősködni, ez az egyetlen szabály.
Este megrendeztük a harmadik házibulit a héten. Az elsőhöz képest határozottan csendes buli volt. Vettünk egy hatkilós disznót és azt sütöttük meg, mivel Alannak, a mexikói lakótársamnak ez egy nagyon kedvenc kajája és elvileg most neki volt a szülinapja. Mivel az ő szülinapja volt, a vendégek többsége dél-amerikai volt, közülük is a mexikói community tagjai voltak a legtöbben. Meg kell mondjam, igazán csípem a dél-amerikaiakat. Alan révén az elmúlt pár hónapban megismerkedtem jó néhány mexikóival, brazillal, ecuadorival, hondurasival, stb. Nagyon nyitott, vidám és őszinte emberek. Annak ellenére mondom ezt, hogy az egész dél-amerikai cserediák közösség azon röhög ahogy bizonyos szavakat kiejtek spanyolul, de ezt leszámítva tényleg csipázom őket. Elsőre kicsit furcsának tűnhet, hogy amikor vendégségbe jönnek és azt mondod nekik, hogy érezzék otthon magukat, akkor tényleg teljesen, talán kicsit túlságosan is otthonérzik magukat, de ha te mész vendégségbe hozzájuk akkor ők ugyanezt várják el tőled. Nagyon vendégszeretőek és nem csak akkor tudják magukat jól érezni, ha isznak. Tegnap például akik még maradtunk a lakásunkban plusz egy-két ember (egy brazil és egy olasz srác, akik beköltöztek hozzánk a karácsony előtti két éjszakára, valamint Betti), vendégségbe mentünk vacsorára egy dél-amerikai lakásba. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy nem igazán volt meghirdetve vacsora és tökre nem vártak minket. Sebaj, mosolyogva fogadtak, a rejtett készleteiket elénk tették, aztán átengedték a konyhát Alanéknak, a lakótársaimnak hogy megcsinálhassák a vacsit. Ahhoz képest, hogy nem volt senki sem meghívva, egész jó kis este kerekedett a dologból. Még nálunk Bettivel csináltunk egy igazán király parasztos rántottát magyar alapanyagokból, amit természetesen magunkkal vittük a vendégségbe. Számunkra kicsit szokatlan módon, tortillával, csipős szósszal és valami tortillába való húsos fogással fogyasztottuk el a rántottát friss kenyér helyett. Többen megdicsérték, úgyhogy lehet, hogy csak szerintem ütötte kicsit durván a rántotta a mexikói kaját. A vacsi után spanyol activityt játszottunk, ami azért annyira még nem ment, de nembaj, majd legközelebb.
Najó, lassan indulok, a krémlikőr is elfogyott, meg lassan lehet becsekkolni, úgyhogy azt hiszem mostanra legyen elég ennyi. Ezt a bejegyzést majd otthonról feltöltöm.
Már be vagyok csekkolva. Itt ülök a váróban. Érzem a krémlikőrt. Nem örülök neki. Most mondták, hogy minimum öt órás késéssel indul majd a gépünk. Nem csipáz engem ez a karácsonydolog. Jó esetben hat körül hazaérek. Tényleg csak szenteste lesz a mai karácsonyozásból.. Nem baj, legalább a takarítást megúszom így. Meglepő módon nincs lincshangulat a váróban, mindenki türelmesen vár. Egy-két magyar kicsit idegeskedik, de a spanyolok elég lazán veszik a dolgot. Engem sem nagyon érdekel, hogy kicsit késünk, jól eldumálgatok néhány itt lakó magyarral. Megbeszéljük, hogy kicsit ciki, hogy pont szenteste előtt van ez, de inkább csak poénkodunk és próbáljuk kideríteni, hogy hol lehet rágyújtani. Hamar kiderül, hogy sehol. Csabi, az itt élő apuka úgy határoz, hogy neki nem ér meg egy biztonsági átvizsgálást egy szál cigi, úgyhogy ő marad. Én inkább bevállalom ezt a félórás procedúrát egy cigiért. Végül is van időm. Miután visszajöttem vettem egy szendvicset abból a nyolceurós kuponból, amit a reptér adott a késés miatt. Egész sok itt a szép lány. Lehet ismerkedni kellene, ez talán ideális terep erre a célra. Mondjuk lassan leesik, hogy egy padon alva töltöttem az éjszakát, nem kicsit vagyok borostás, bő két napja nem fürödtem, valószínűleg enyhe aldehid szagom van, és ugyanabban a ruhában vagyok már egy jóideje, tehát a csajozást mára inkább pihentetem. Mielőtt még elmúlna a krémlikőr hatása, el kellene mennem szunyálni az egyik vaspadra. Ezelőtt azonban egyetlen dolgot még szeretnék megejteni:
Mindenkinek Kellemes Ünnepeket kívánok!
