A péntek esti sörözésből - gondolva a korai indulásra -teljesen felelősségteljesen hazajöttem fél háromkor. Andrisról ugyanez nem volt elmondható, de azért kiért hét előtt a föld alatti buszpályaudvar-komplexumba.
Zaragozában először a 2008-as víz-világkiállításra épült városrészt vettük célba, mert többen mondták, hogy érdemes megnézni. Tényleg jó volt, bár a világkiállítás idején valószínűleg izgalmasabb lehetett. Most egy igazi szellemváros képét mutatja, leszámítva, hogy a nagyobb sík aszfaltdarabokon görkorisok nyomultak, a pihenésre kialakított folyóparti részeken pedig néhány lézengő helyi ütötte el a délelőttjét. Az expo területére a belépést biztosító Pavilion-híd azért megér egy misét. Ez egy olyan modern építészeti alkotás, ami nagyon rajul néz ki. A többi épülettől nem estem hanyatt, de ettől a hídtól leesett az állunk.
A Pavilion-híd kint és bent
Expo ZaragozaEzután az egyik folyóparti padon költöttük el reggelinket. Majd, mivel nem nagyon aludt egyikünk sem az éjszaka, és mert a buszon alvás itt is nyakidegzsábát okoz, meg a kanyarok miatt nem is lehet fél óránál többet egyben szunyókálni, a hostelbe érve nyomtunk egy kis csendespihenőt. Utána újult erővel vágtunk neki a hagyományos turistáskodásnak, azaz megnéztünk mindent, amit a tourinfo szerint érdemes lehetett megnézni. Zaragoza jó kis város, bár nem olyan nagy durranás. Az amúgy igen látványos főtér körül nincs nagy hangulatos középkori óvárosa, hanem a látnivalók szerte széjjel vannak szórva a városban. Sok a templom, amik közös jellemzője, hogy a mór uralom alaposan rájuk nyomta a bélyegét. A mórok az Ibériai-félsziget e távoli részét is bekebelezték pár száz évre. Az amúgy általában barokk belső részek az arab világ stílusjegyeit és mintáit hordozó külsővel párosulnak, mint sok mór uralmat elszenvedett városban. Azért a kereszt mindegyik tetején ott figyel. Van itt egy kisebb vár is, ami az igen jellegtelen külső mögött fantasztikus arab motívumokkal díszített oszlopsorokat, belső udvarokat és termeket rejt. A város fő látványossága nem meglepő módon a legnagyobb katedrális, a Nuestra Senora de Pilar székesegyház a főtéren. Az esti borozáskor leszámoltuk, tizenöt tornya van.
A városnézés után igazi csóró magyar hátizsákos turisták módjára egy padon fogyasztottuk el az amúgy nem túl drága aldis vacsoránkat, aztán szép lassan belevetettük magunkat az esti programpontba.
...és egyik terme
Városi sportnap a Pilar székesegyházzal a háttérben
Templomkülső
A zaragozai éjszaka azért ott van a szeren. A kötelező folyóparti borozás után bementünk a belvárosba és ami ott fogadott minket, az még a Pilar székesegyház kőből faragott csodálatos főoltárjánál is jobban tetszett. A legbelső néhány utca tele volt kicsi és kevésbé kicsi klubokkal, diszkókkal, az utca pedig teljesen tömve szórakozni vágyó fiatalokkal. Csak tetűtempóban, az iszogató, bandázó diákokat kerülgetve és az egyik diszkóból a másikba igyekvő embertömegbe beépülve lehetett haladni. A szórakozóhelyek többségében is durva tömeg volt, a többiben pedig fos zene. Szerencsénkre sehova sem volt belépő, így viszonylag rövid idő alatt meg tudtunk szondázni majd tíz helyet. Mivel a túrát minél kevesebb költségből akartuk megúszni és mivel elfogyott a bor, ismét az utca segítségével enyhítenünk a sok mászkálástól gyorsan kialakult szomjunkat. Aztán Andris bemondta az unalmast és hazament aludni. Habár meglepően művelt és intelligens srác (nem is tudom, hogy miért haverkodik velem), előző este rendesen adta neki az ívet, gyakorlatilag nem aludt. Emiatt nem bírta már annyira a strapát. Még maradtam egy kicsit, de egyedül nyomulni az éjszakában nem buli, így nem sokkal később célba vettem a hostelt én is. Ennek szobatársaim annyira nem örültek, mert csak sikerült felrúgnom valamit, ami tele volt valamikkel, amik nagyon hangosan értek földet. Hallottam valami furcsa törésféleséget is. Hamarosan kiderült, az egyik srác telefonja robbant kábé nyolc darabra a szokatlan hang kíséretében. Erre persze mindegyik lakótárs felébredt. Megint nem sikerült eltitkolnom, hogy megjöttem. Végül még néhány mandíner után sűrű háromnyelvű bocsánatkérések közepette, végre megtaláltam a helyem a sötétben. Nem baj, most legalább törlesztettem egy keveset a hátizsákosok nemzetközi társadalmán azért a sok sérelemért cserébe, amit az évek során a hostelekben elszenvedtem. Mindig minden szobában van valaki, aki kimarad este és csak hajnaltájban fut be. Persze az se megy csendesen. Minél többszemélyes a szoba, annál sanszosabb, hogy lesz valaki aki horkol. Nem értem, hogy aki tudja magáról, hogy horkol, az miért nem áldozza fel magát és megy el inkább szállodába. A hostelekben hiú ábránd, hogy végigaludd az éjszakát. Sőt, ha valamelyik alsó ágyat kaptad, akkor az is simán benne van a pakliban, hogy miközben alszol, rád esik, rád lép, vagy befekszik melléd az egyik jobbkedvű későn érkező szobatárs. Az esetek túlnyomó többségében sajnos nem svéd bikinimodellek tesznek így, hanem kissé túlsúlyos, sör és izzadságszagú kanok. Szóval csekély ár egy telefon az eddigi viszontagságaimért cserébe (amúgy végül össze tudta rakni a srác). Jó, csak vicceltem. Nagyon szeretem a hosteleket. Nem csak az ár, hanem a fiatalos és laza légkör miatt is.